Ketrecbe zárt gyűlölet – Pór Károly publicisztikája

Egy hét telt el a Habib Nurmagomedov–Conor McGregor ketrecharc óta, de a nemzetközi sportsajtó még mindig hangos a meccs utózöngéitől. Meggyőződésem, hogy a labdarúgás után – ha csak egyetlen mérkőzésről és nem világbajnoki sorozatról vagy olimpiáról beszélünk – továbbra is az öklök csatája az a sportesemény, amellyel a legtöbb embert a televíziók elé lehet ültetni a világon Mahacskalától Dublinon át Las Vegasig. Ez már az 1970-es években is így volt, amikor Muhammad Ali összecsapott George Foremannel az egykori Zaire-ban, és akkor is felkapta a világ a fejét, amikor Floyd Mayweather 2015-ben megmérkőzött a Fülöp-szigetek büszkeségével, Manny Pacquiaóval, még ha a mérkőzés maga nem is volt színvonalas. Az ökölvívás mellé egyre inkább kezd felzárkózni az MMA, illetve „cirkuszi” változata, a UFC is. A hatalmas népszerűség miatt óriási a sportolók, na meg a mérkőzésszervezők felelőssége, milyen képet mutatnak, milyen példát szolgáltatnak a szurkolóknak és az úton-útfélen bálványokat kereső fiatalok millióinak.

A Nurmagomedov–McGregor gála legelgondolkodtatóbb pillanata számomra nem az volt, hogy a dagesztáni kiugrott a nézőtérre (hamar lefogták a biztonságiak, de a McGregor-stáb egyik nehézfiúja, aki a célpont volt, amúgy sem rémült meg tőle, egyből vissza is ütött), hanem az, hogy a mérkőzés után a büfé előtt a szurkolók is egymásnak estek. A UFC feje, Dana White pedig azt fejtegette később, hogy a történtek után nem merték átadni a ketrecben Nurmagomedovnak a bajnoki övet, mert attól tartottak, hogy a nézőtéren valaki fegyvert ránt.

Pedig a Nurmagomedov–McGregor csata a kevert harcművészetek sportága, vagyis az MMA és az MMA vezető amerikai szervezete, a mérkőzéseket nyolcszög alakú ketrecben, az oktagonban rendező UFC nagy ünnepe is lehetett volna. Az MMA eredeti célja ugyanis az volt, hogy a teljesen különböző típusú harcművészeknek olyan küzdőteret alkottak meg, amelyben az érintkezés széles skáláját engedélyezik (ezért tartozik a „full contact” szabályrendszerbe), mindenki a maga sajátosságaira támaszkodva tud harcolni, mert a szabályok az ökölvívóknak, a birkózóknak, a dzsúdósoknak és megannyi más szakág képviselőinek ugyanolyan lehetőséget teremtenek képességeik kibontakoztatására. A találkozó előtt sportszakmai szempontból éppen ez adta az egyik érdekességet, hogy vajon a birkózóalapokra építkező, földharcban erős orosz vagy a rettegett balegyenesekre, az ökölvívás elemeire támaszkodó – a Mayweather elleni egyetlen meccsel immár profi „múlttal” is rendelkező – ír tudja-e vetélytársára kényszeríteni az akaratát.

A probléma ott kezdődik, hogy a UFC-t 1993-as megalapítása óta nem elsősorban sportszakmai szempontok vezérlik. A csúcsszórakoztatás céljából hozták létre, hogy lehetőleg minél több ember előtt, minél kötetlenebb, látványosabb (értsd ezen: véresebb) módon harcolhassanak meg a szemben állók szabályok és kesztyű nélkül, ketrecbe zárva, mintha vadállatok lennének. Pedig az MMA-t nem minden szervezetnél és nem minden országban rendezik ketrecben, csak hát a UFC-nél ez is a látvány, a show elengedhetetlen kelléke. Mára az 1990-es évek indulása, s a botrányokat követő felháborodás után (politikai körökben is támadták, New Yorkból hosszú időre ki is tiltották) sokat finomult a küzdelem, van speciális kesztyű, s mellé több szabály, mint az elején.

Ám a UFC továbbra sem mondott le a show-jellegről, amihez olyan nagyszájú és persze azért a ketrecben is nagyot alakító hősök (antihősök?) kellenek, amilyen McGregor. Az ír kevesebb mint két év alatt történelmet írt a küzdősportok világában. 2016 előtt a meccsenkénti fix keresete egymillió dollár alatt volt, majd 2017-ben két győztes küzdelem után az első olyan harcosként, aki egyszerre két szervezetnél is világbajnok lett a UFC-ben, sportágat váltott, és immár 30 millió dolláros meccspénzért szorítóba lépett a veretlen bokszoló, Floyd Mayweather ellen. Az ökölvívásnak nevezett bohózat után az összbevétele – a televíziós pénzekkel együtt – becslések szerint a 100 millió dollárt is elérhette. Ezek után természetesen aranytojást tojó tyúkként tekintettek rá a UFC-nél, a Nurmagomedov elleni gála előtt 195 millió dolláros bevételt reméltek, McGregor 50 millióval számolt.

Ezek az összegek minden korábbi rekordot megdöntöttek a ketrecharc történetében, így az ír a mérkőzést megelőző hónapokban bármit megengedhetett magának, a UFC mindenhez asszisztált. Tavasszal egy kukát dobott az orosz harcost és csapatát szállító buszra, a támadásban többen is kisebb sérüléseket szenvedtek – neki csekélységnek számító pénzbüntetésre ítélte a bíróság. Ezt követően a show részét képező nyilvános sajtóeseményeken az ír és csapata a legkisebb tiszteletet sem tanúsította az orosszal szemben. Az utolsó sajtótájékoztatón meg sem jelent, amíg ellenfele is ott volt, majd amikor megérkezett, whiskyvel a kezében ordibált, káromkodott, patkánynak nevezte riválisát, a menedzserét terroristákhoz hasonlította, sértő megjegyzéseket tett Nurmagomedov családjára, muzulmán vallására. A lelki hadviselés olyan indulatokat, feszültséget szült, amit az utcai küzdelmeken felnövő, gyerekkorában medvével birkózó, az ösztönei által irányított dagesztáni nem tudott feldolgozni, és a győzelem pillanatában már a szó szoros értelmében is úgy viselkedett, mint egy ketrecből kiugró vadállat, átlépve a sport kereteit is. (Tegyük hozzá, McGregor is futott az orosz után, ő is felugrott a ketrecre, csak őt még meg tudták fogni a biztonságiak, így inkább belül maradt, és megütötte az orosz unokatestvérét, akinek aztán többen is a segítségére siettek, így kerekedett még nagyobb balhé.)

Pedig sportszakmai szempontból jó kis ütközet volt a mérkőzés. Persze azoknak csalódás lehetett, akik nagy pofonokra, látványos ütésváltásra, esetleg sok vérre számítottak. A meccs olyan volt, amilyen egy birkózó és egy ökölvívó összecsapása lesz abban az esetben, ha a birkózó tudja érvényesíteni az akaratát. Heroikus harc a földön minden egyes centiméterért, a kar és a láb megfelelő helyzetbe hozásáért, a negyedik menetben egy fojtással lezárva, de azért pontos ütéseket is láthattunk, meglepetésre inkább Nurmagomedovtól.

Utólag azonban ezzel, a sport részével már nem sokan foglalkoznak. Pedig az MMA a küzdelem terén tökéletesen leképezi az életet: hiába vagy te valamiben kiemelkedő, hosszú távon akkor nagyobbak az esélyeid az érvényesülésre, ha minél több területen megállod a helyed, minél több területen versenyre tudsz kelni a riválisokkal. Egyvalamiben a UFC is példaértékű: kiugrási lehetőséget tud adni a mindennapok hőseinek. A múlt heti, Las Vegas-i gála egyik előmeccsét vívó, már majdnem vereséget szenvedő, de végül kiütéssel nyerő Derrick Lewis például korábban a hurrikán okozta áradás közepette majd’ száz ember életét mentette meg Houstonban. A nehézsúly klasszisa, Stipe Miocic az MMA mellett részmunkaidős tűzoltóként dolgozik, McGregor pedig vízvezeték-szerelőnek tanult.

Ha alaposan szétnézünk, számos olyan életutat találhatunk a UFC berkein belül, amelyekből a bálványkereső fiatalok is sokat tanulhatnak, de nem a nézettséget és a bevételeket növelő hangulatfokozással, az ellentétek szításával. Az, ami a Nurmagomedov–McGregor csata előtt és alatt történt, iskolapéldája annak, hogyan lehet egy küzdelmet – legyen szó sportról, üzleti életről, politikáról vagy az élet bármely más területéről – teljesen megmérgezni a gyűlöletkeltés meg a show-biznisz eszközeivel. Bízzunk benne, hogy az amerikai „okosok” levonják a megfelelő tanulságokat, és a sport megmarad sportnak.