Hazatérés – Szűcs Miklós publicisztikája

Ejtsünk néhány szót Jacobi Rolandról! Nincs rá szükség, hogy emlékezetükben kutatva túlterheljék a szoftvert, nem szégyen, sőt még csak nem is kellemetlen, ha első hallásra nem tudják hova tenni az említett urat. Egyébként is, gyaníthatóan már kevesen vannak köztünk, akik egyáltalán ismerhették a múlt század elejének Hosszú Katinkáját, a húszas évek második felének celebjét, a kor polihisztorát, a magyar sport egyik Leonardo da Vincijét. A jogi diplomát szerző és e témakörben számos szakkönyvet publikáló Jacobi kiválóan teniszezett, fedett pályán magyar bajnok is volt, asztaliteniszezőként pedig négy világbajnoki címet szerzett, köztük az első – és mondandóm szempontjából ez a legfontosabb – egyben a sportág első világbajnokságának első, ezáltal történelmi aranyérme. A nagy napot is jegyezzük meg: 1926. december 12-én vasárnap, szigorúan időrendben előbb férfi egyesben, majd Pécsi Dániellel az oldalán párosban is győzött, másnap pedig a csapattal is az első helyen végzett. Az igazán ínyenceknek amolyan bónuszként mindezt kiegészítem azzal a sajtótörténeti kuriózummal, hogy minderről ő maga tudósított Londonból a Nemzeti Sportnak...

Nyilván akkor még fogalma sem lehetett róla, de egy magyar sikersportág első lépéseit tette meg Jacobi, akit olyanok követtek, mint a mindmáig megismételhetetlen rekordként huszonkét világbajnoki címet begyűjtő Barna Viktor és a maga tizennyolc vb-aranyával a nőknél ugyancsak csúcstartónak számító Mednyánszky Mária. A sort kis túlzással a végtelenségig lehetne folytatni, ezért csak néhányukat említem meg, őket is szigorúan a megszerzett címek száma nélkül, mert tényleg sohasem érek a végére: Mechlovits Zoltán, Szabados Miklós, Sidó Ferenc, Sipos Anna, Farkas Gizi, Berczik Zoltán, Jónyer István, Klampár Tibor és Gergely Gábor. Veretes lista ez, olyan, amelyre bármely sportágunk méltán lenne büszke, pláne, hogy asztaliteniszezőink a világbajnokságokon 202 érmet gyűjtöttek, amelyből 68 arany, az Európa-bajnokságokon pedig 39 első helyet szereztek – a kontinenstornákon azért ilyen „keveset”, mert vb-ket 1926, Eb-ket viszont csak 1958 óta rendeznek.

Ehhez képest az elmúlt kilencvenhárom évben mind-össze három világbajnokság házigazdája lehetett Budapest: először 1929-ben, két évre rá, 1931-ben, majd a második világháború után, 1950-ben, és ezeken a mieink összesen – ígérem, hogy több adattal ezután már nem fárasztok senkit – 12 aranyat, 12 ezüstöt és 14 bronzot nyertek. Az 1931-es verseny további érdekessége, hogy az összes megszerezhető első hely itthon maradt, sőt mindössze két második és öt harmadik helyet engedtünk át a nagyvilágnak.

Mindezek tudatában tényleg érthetetlen, hogyan telhetett el hatvankilenc esztendő magyarországi világbajnokság nélkül, bár jobban belegondolva nem egyedi a sztori: a brazilokat a futballban nyugodt szívvel tekinthetjük a pingpong magyarjainak, s lám, nekik is több mint hatvan évet kellett várniuk arra, hogy 1950 után 2014-ben ismét vb-házigazdák lehessenek. Asztaliteniszben 2019-ben érkezett el a nagy pillanat, mától nyolc napon át a budapesti Hungexpo területén vendégeskedik a pingpongvilág, vagy hadd fogalmazzak inkább úgy, a világbajnokság csaknem hét évtized elteltével hazatér.

Igen, hazatér, mert bár az utóbbi évtizedekben nem úgy tűnt: nálunk igenis otthon van.

Tegye fel a kezét, aki az iskolában a testnevelésórán, esetleg a szünetben a folyosón, a játszótéren, a munkahelyi pihenőben, a nyaralóban, a wellness-szállóban, a Balaton-parti szabadstrandon, a nyugdíjasklubban nem fogott még pingpongütőt a kezébe, nem forgózott vagy játszott vérre menő meccseket a haverokkal éppúgy, mint teljesen idegenekkel! A futball-labda mellett a pingpongütő is végigkíséri mindannyiunk életét, még akkor is, ha, mint szinte minden területen, az idők során ebben a sportágban is sokat változott a világ. Egykor az országos bajnokság kedvéért is színültig megtelt a Nemzeti Sportcsarnok, mostanság jó, ha a rokonok és barátok ülnek a nézőtéren, régen 128-as főtábláról indult a verseny, alig több mint egy hónappal ezelőtt a nőknél mindössze huszonöten neveztek, a nyolcvanas években a televízió élőben közvetített szinte minden válogatott mérkőzést, mostanában egy-egy „valóságshow-hős” sikeresnek mondható, legalább megközelítőleg pontos eredményt hozó szorzási kísérlete is nagyobb publicitást kap az asztalitenisznél.

Hadd tegyem gyorsan hozzá, ha ma Jacobi kitévedne egy versenyre, valószínűleg maga sem értené, mi történik, elvégre a játék is rengeteget változott: azt, ami akkoriban a csúcspingpongot jelentette, ma legfeljebb pötyögésnek hívnánk. Az 1936-os prágai vb-n például a román–lengyel csapatmeccs úgy kezdődött, hogy az erdélyi Paneth Farkas és Alojzy Ehrlich közötti első labdamenet 2 óra 12 percig tartott, ezen idő alatt több mint tizenkétezerszer ütötték át a labdát az ellenfél térfelére, sőt akkoriban az is megtörténhetett, hogy ez idő alatt az egyik játékos ebédet rendelt, amit aztán játék közben jóízűen elfogyasztott.

Azoknak mondom, akik mostanában nem láttak pingpongmeccset: ma már nem ilyen a játék. Sok esetben inkább a teniszből ismert szerva-röpte kombóra hasonlít, mint arra, amit Jacobitól, Barnától, Sidótól, Bercziktől, de még a negyven éve Phenjanban Kínát legyőzve világbajnoki címet szerző csodálatos Jónyer, Klampár, Gergely triótól láthattak. A felgyorsult, sokszor inkább a külsőségekre reagáló 21. század egészen mást követel, az asztalitenisz pedig állja a sarat. Ma már nem lehet verseny tudatosan felépített sztárok, egyre nagyobb pénzdíjak, látványos show-elemek, centerpálya és szurkolói zóna nélkül, a világ pedig köszöni szépen, és mind nagyobb figyelmével hálálja meg a változásokat. A sportág elterjedésének bizonyítékaként a nemzetközi szövetség a világ összes, 226 országát soraiban tudva a földkerekség legnagyobb (sport)szervezete, amelynek az egyik alelnöke katari, s Hugo Calderano személyében már brazil top 10-es játékos is van. A sornak itt még nincs vége, ugyanis a világranglista legjobb ötvenjében találunk nigériait, indiait, egyiptomit, Puerto Ricó-it és thaiföldit, egy 15 éves japán tini, Harimoto Tomokazu esélyes a kínai egyeduralom megdöntésére, a budapesti egyéni vb-re pedig sportágtörténeti rekordként 143 országból mintegy 600 nevezés érkezett.

Ekkora konkurencia közepette egyáltalán nem meglepő, inkább törvényszerű, hogy a magyar asztalitenisz egykori fénye mára megkopott. Persze józan ésszel belegondolva, hogyan is versenyezhetnénk azzal, hogy Kínában minden évben tízezrével kezdenek el pingpongozni a gyerekek, hogy Japánban vannak iskolák, ahol a sportágat tantárgyként oktatják, hogy a német Bundesligában magyar szemmel nézve csillagászati összegekből gazdálkodnak a topcsapatok, miközben idehaza évről évre drasztikusan csökken a játékosok, a szakosztályok és persze az érdeklődők száma. Most éppen ott tartunk, hogy a két évvel ezelőtt még Bajnokok Ligája-elődöntőt játszó és az amúgy vérszegény, már csak hat csapatot felvonultató magyar női élvonalban legalább valamit elérő címvédő Szekszárd AC a túlélésért küzd. Naiv lennék, ha azt mondanám, ez a világbajnokság visszafordítja vagy legalább megállítja a hazai folyamatokat, arra viszont valós esély van, hogy az előttünk álló nyolc nap alatt Magyarországon újra felfedezik ezt a sportágat, elvégre olyan csúcspingpong jön el hozzánk, amilyen mifelénk évtizedek óta nem vendégeskedett. Aki persze hangos magyar sikerekre, érmekre számít, azt most figyelmeztetem, csalódni fog, ellenben biztosan lesznek szerethető figurák, káprázatos labdamenetek, emlékezetes pillanatok és talán néhány magyar bravúr is, azaz csupa olyan, amiért – miként az a korabeli Nemzeti Sport beszámolójából kiderül – már az 1929-es, első budapesti vb-n is rajongtak.

„Ennyi autó, ennyi toalett, ennyi szmoking és ennyi izgalomtól kipirosult arc – sosem fordult meg errefelé. A főbejárat előtt ismerős alakokra bukkanunk. A fülünkbe súgják: Nagyságos úr! Egy jó állóhelyet! Csak 2 pengő. A kasszánál egy. De odakint lesz még több is. A lépcsőn már nehéz feljutni. A ruhatárnál sorba kell állni. Telt ház? Nem: zsúfolt. Jegy nem marad egyetlen egy darab sem. Ping-pong világbajnokság!”

Talán van, ami Jacobi kora óta, kilencven év alatt sem változott...