Mcgregorián – Deák Zsigmond publicisztikája

„Ha ma élne, a televízió és az internet korában, Puskás Ferenc a legnagyobb labdarúgó lenne, nemcsak itt a Földön, hanem még a Holdon is!” Ezt a mondatot idéztük Facebook-oldalunkon Öcsi születésének hétfői, 92. évfordulója alkalmából. Ha esetleg a kákán mindig csomót keresők mást sejtenének, a gondolatot nem egy lokálpatrióta magyar, egy végtelenül elfogult kommentelő vagy a sportág kerti törpéinek egyike fogalmazta meg, hanem egy másik legenda, bizonyos Pelé. A 78 éves brazil fenomén ugyan nem mindig találja fején a szöget, de ez bizonyosan az a téma, amikor képtelenség eldönteni, igaza van-e vagy sem, legfeljebb sejteni lehet. Nyilván arra utalhatott, hogy a múlt század negyvenes-ötvenes-hatvanas éveivel ellentétben manapság milliókhoz, sőt, milliárdokhoz jutna el honfitársunk minden egyes pályán belüli és kívüli rezdülése, s bizonyára Puskás nyitott egyénisége, közkedveltségnek örvendő személye elvitathatatlan futballtudása mellé sok követőt és like-ot eredményezne a világhálón. Hozzáteszem, önmagában persze ez nem jelentene „sportszakmai” javulást nála – már ha lenne neki még feljebb –, inkább népszerűsége további növekedését. (S akkor még azt a gondolatkísérletet is végigvihetnénk, hogy a mai körülmények között, amikor a hírek, információk terjedésének gyakorlatilag semmi sem szab határt, a kommunista rezsim képtelen lett volna az 1956-os forradalom utáni „disszidálása” miatt itthon indexre tenni, s a Real Madridban csodásan folytatódó karrierjét minden eszközzel eltitkolni.)

Persze kérdés, Öcsi milyen aktivitást mutatott volna a világhálón. Február elején ugyanezeken a hasábokon megjelenő kiváló írásában Ballai Attila hasonló gondolatot vetett fel a „rendes” és a közösségi média át-, illetve kialakulásáról, s ezen belül a híres sportolók, labdarúgók, edzők szerepéről: „Vajon milyen képeket, információkat, véleményeket osztana meg magáról az 1938-as vb-döntő kapcsán Dietz doktor, a kapitány vagy a kezdőcsapatból kihagyott Toldi; 1954-ről Sebes, a fináléra bejelentkező, még nem százszázalékos Puskás, a valamiért onnantól végleg kegyvesztetté vált Zakariás, a gólokért kárhoztatott Grosics; a sajtó által bírált és felheccelt, ezért a testi épségét kockáztató és a dán kapus által 1969-ben letarolt Albert; aztán Verebes, a Mágus; s mit posztolnának az 1986-os mexikói 0–6 részesei, és így tovább? Libabőröztető kérdések, de örökre megválaszolhatatlanok.”

A hidegen kívül ennek az ellenkezője, mármint a mai hajszálpontos adatok közzététele is okozhat libabőrt. Az ESPN nemrég kiadta 2019-es listáját a világ leghíresebb, az interneten legtöbbeket megmozgató sportolóiról. Az amerikai csatorna a követők számát, a reklámbevételeket, valamint a kereséseket és találatokat vizsgálva állította fel sorrendjét. A meglepetés elmaradt, negyedszer is Cristiano Ronaldo végzett a százas lista élén az amerikai kosarassztár, LeBron James, valamint két másik „futballszakmabeli”, Lionel Messi és Neymar előtt. A műfajhoz illő kommentek sem maradhattak el, s jellemzően volt, aki ezt a sorrendet is a hosszú évek óta húzódó Ronaldo–Messi párharc részeként értelmezte. Szerintem e felvetés enyhén szólva szűk látókörű, viszont az érdekes lehet, hogy miután befejezik majd párhuzamos pályafutásukat (bármilyen hihetetlen, de közeleg az idő), miképp változnak az arányok. Vélelmezem, hogy a sokkal narcisztikusabb személyiségű Ronaldónak mindig fontos marad a világhálós „szereplés” és hatás, míg Messi ellesz a maga szűkebb közegében. Meglátjuk – ellentétben Puskásék korosztályával.

Az ESPN-féle sorrend egyéb érdekességet is tartogat. Ahogy a gregorián számított a zenetörténet első klasszikus stílusának (meghatározása szerint a középkor hajnalán kialakuló, latin nyelvű, egyszólamú, hangszerkíséret nélküli egyházi liturgikus kórus- vagy szólóének), úgy a „mcgregorián” is jól körülhatárolható, klasszikus fogalommá válhat. Jómagam sportcelebnek írnám le, magyarul olyan versenyzőről van szó, aki szűken vett tudásánál, a küzdőtéren mutatott teljesítményénél sokkal nagyobb hatást fejt ki, s gyakorlatilag ebből él. Névadója természetesen az ír ketrecharcos, Conor McGregor, aki ötödik lett a listán (tavaly még csak a 18. volt), többek között két korszakos teniszklasszis, a hatodik Roger Federer és a nyolcadik Rafael Nadal előtt. Ő az, akire nagyságrendileg annyian keresnek rá a világhálón, mint Cristiano Ronaldóra, s majdnem duplaannyian, mint az őket közvetlenül követőkre. McGregor pályafutását most nem taglalnám részletesen, mert egyrészt versenyzőként nyomába sem ér az előtte és mögötte állóknak (amikor „igazi” sportolóval, például a bokszba rándulva Floyd Mayweather Jr.-ral találta magát szembe, mindig kicsontozták, de Habib Nurmagomedov is simán lefojtotta), másrészt épp a múlt héten vonult vissza „ikszedszer”. Viszont a balhéival, ringen-ketrecen belüli és kívüli ügyeivel, oktalan viselkedésével mindig ott tartotta magát a közérdeklődés csúcsán – ennyit a 21. századi brandépítésről... –, ami ezt a sorrendet alapvetően meghatározta. S most, ha megengedik, egy kommentet idéznék, amely ezúttal nem a névtelenség homályából előtörő alulinformáltságot és rosszindulatot testesíti meg, hanem a józan észt: „Nálam száz Conor »Seggfej« McGregor nem ér fel egy Federerrel. Sem a karrierjét, sem a megnyilvánulásait tekintve. Federer egy zseni és úriember, az a p...cs meg egy senkiházi, ostoba bajkeverő.” Nos, én is ezt akartam mondani, csak kevésbé plasztikusan.

Amúgy szerintem az ESPN mátrixának koefficiensei sem hibátlanok. A „benzingőzös” sportágakat csupán a Formula–1 brit uralkodója, Lewis Hamilton (21.) és a motorsport olasz legendája, Valentino Rossi (67.) képviseli, a piac óriási mérete viszont tizenegy indiai és bangladesi krikettjátékost repített a top 100-ba. Azt gondolnánk, hogy a tengerentúli major ligák legjobbjai szintén közgazdasági és nagyságrendi megfontolások alapján ott vannak a spiccen (ez az NBA-kosarasokra úgy-ahogy igaz is), ehhez képest Tom Brady, minden idők vélhetően legjobb amerikaifutball-játékosa csak a 31., Colin Kaepernick viszont az 57. úgy, hogy két éve nem játszott az NFL-ben. Ő az, aki politikai okokból (szerinte a színes bőrűeket üldözik a rend helyi őrei) fél térdre ereszkedett az amerikai himnusz alatt, amiből polgárjogi mozgalomszerűség nőtte ki magát az Egyesült Államokban. Hívei szerint elüldözték a ligából, mások úgy vélik, tudása alapján nincs különösebb keresnivalója ott, csak a politikai cirkusz repítette a világhírnévre. Nekem ő is kicsit mcgregorián stílusú, szerény véleményem szerint nincs olyan ok, ami arra jogosítana, hogy a hazám himnusza alatt letérdeljek, de készséggel elfogadom, ha más az ellenkezőjét gondolja. Jellemző, hogy az egyik legnagyobb sportszergyártó cég Kaepernick balhéja után (tehát sportteljesítményétől függetlenül) sok millió dolláros reklámszerződést kötött vele, erre tízezrek semmisítették meg az ilyen márkájú cuccukat tiltakozás gyanánt.

Tyler Blevins szerepével viszont egyelőre nem tudok mit kezdeni. Egy huszonhét éves, ránézésre tornából felmentett vékonyka detroiti fickóról van szó, aki futball-, kosár-, tenisz- és krikettsztárok, izompacsirta bokszolók és amerikai focisták között büszkén feszít az előkelő 41. pozícióban. Az e-sportolók egyre bővülő tábora velem ellentétben bizonyára boldog, hogy Ninja becenevű példaképük, aki az utóbbi időben a Fortnite-tal dönt újabb és újabb rekordokat, itt van az „igazi” sportolók között. Tudom, haladni kell a korral, de akkor én csak fontolva haladok. S egykori beszólásait, jópofa bonmot-jait ismerve Puskás Ferencnek is lenne erre egy-két szava. No meg helye a listán, a képzeletemben örökre a mcgregorok és ninják előtt.