Szerelemgyerek – Csurka Gergely publicisztikája

A berkeken belül azóta is sokan csóválják a fejüket, hogy a NOB végül a Milánó-Cortina kettősnek ítélte a 2026-os téli játékokat a Stockholm-Are duóval szemben. A hitetlenkedés egyfelől annak szól, hogy az olimpiai bizottság voksolói szemében többet értek az olasz állami garanciák, amelyeket egy trillió eurós adósságállományon ülő kormányzat adott ki (ha ez beszakad, ahhoz képest a görög krízisre babazsúrként fognak emlékezni). Ehhez képest a svédek kétségtelenül csupán szándéknyilatkozatokkal jöttek, ám ha egy skandináv azt mondja, hogy az számukra olyan, mint egy szerződés, akkor azt el lehet neki hinni, pláne, hogy az ő gazdaságuk kétségtelenül jobb egészségnek örvend.

Pluszban azért is megy az értetlenkedés, mert sokan emlékeznek még a taljánok 2006-os torinói szerencsétlenkedésére, minden idők legjobban elbaltázott marketingprogramjára, a játékok után két héttel üzembe helyezett metróra – hogy ennek tudatában a NOB-adminisztráció miért akar hét éven át feszülni a gyaníthatóan újfent döcögő előkészületekkel? És mindezért cserébe elengedték a svédeket, akik végre-valahára hajlandók voltak pályázni, 107 évvel azután, hogy először és addig utoljára olimpiát rendeztek – mondogatják is, nézzék meg, ezek után mikor jönnek vissza megint.

Erre rezonált Thomas Bach szezonzáró bejelentése, amelynek értelmében az olimpiai kandidálás eddig ismert folyamatát egyszer s mindenkorra lezárták, és teljesen új módszerrel választják ki a jövőbeni házigazdákat. Ahogy a NOB-elnök fogalmazott: túl sok volt a vesztes a pályázós-szavazós időszak vége felé, és nem akarnak több fancsali arccal elkullogó delegációt látni. Ehelyett jön a beszélgetős-átvilágítós-kiválasztós modell, a NOB illetékesei körbeszaglásznak, ki kokettál az ötlettel, először csak diszkréten eldumcsiznak róla, irodák mélyén, esti vacsorák mellett, aztán ha komolyra fordul a dolog, akkor jön egy mélyebb szakértői elemzés mindkét oldalról, és végül addig fésülgetik a szálakat, míg egy várossal odaállnak a NOB-tagok elé, akiknek elvben csak megerősíteniük kell a szakszerű előszűrés eredményét. A többieknek meg azt mondják, jók vagytok, srácok, még egy kicsit dolgozzatok mindenen, és legközelebb titeket viszünk be a főnökök elé.

Ez így még romantikusan is hangzik, az eleje szakasztott, mint egy első randi, amikor fiú és lány szemezget egymással, majd következik az első bizonytalan csók, és ha megvan a kémia meg a rezgés, akkor jöhet minden más, a végén összeköltözés, esküvő, aztán a gyerek – na az volna az olimpia maga. Hét év (vagy több) alatt megszülve.

A valóság ennél azért érdesebb. Ami annyiban érdekes, hogy szerintem érintve vagyunk, elvégre fordulhat bármerre is a világ, Magyarországon az olimpiarendezés álma sosem fog kihunyni.

Ami tény, kicsiben ez egyszer már bejött: a NOB gyakorlatilag lekoppintotta a Nemzetközi Atlétikai Szövetség módszerét, az IAAF ugyanis egy ideje ezzel a „fedezzük fel egymást és a lehetőségeket közösen” megközelítéssel választja ki a világbajnokságainak házigazdáit. Például Budapestet 2023-ra.

Az olimpia azonban más, arra mindent egybevetve még mindig igen sokan ácsingóznak, noha ma már esélytelen lenne az olyan parádés versengés, mint a 2005-ös volt a londoniak oly emlékezetes sikerével. Hamarosan beütött a válság, a világ megismerte az athéni játékok utórémtörténeteit, majd következett a pekingi megalománia, bár arra a kínaiak szárnyalása még elment magyarázatként, ám hiába zajlott minden flottul Vancouverben (2010) és Londonban (2012), az 51 milliárd dolláros ámokfutás Szocsiban (2014), végül az, ahogy a brazil gazdasági összeomlás maga alá temette Riót (2016), teljesen betett az olimpiarendezéssel kacérkodók többségének. A világ egyébiránt is afelé megy, hogy immár bárki bármibe bele tudja verni a csúfot, ráadásul a virtuális tér ehhez kiváló platformot kínál, azon kellőképp dübörögve simán azt gondolják sokan, hogyha a „fészen” ezt olvasom, akkor az biztos igaz – és különben is, ömlik ránk a fekália a hírműsorokból, a frusztráció afféle nélkülözhetetlen életérzéssé lesz lassan… Így ha valaki elkezd a játékokról beszélni, egyre kevésbé az öt karika ugrik be, annál inkább a vonatkozó költségvetés nullái, hála Athénnak, Szocsinak, Riónak, illetve az általuk szolgáltatott munícióval bármikor tüzelni képes ellenzőknek. És ebben a virtuális fegyverropogásban egyre kevesebb helyen hallják meg azt a józan hangot, amely amúgy el tudná magyarázni, hogy emberek, a NOB ma már nem is engedné, hogy a játékokat brutális gigaberuházások megvalósítására használják, mert ha nehezen is, ha bántóan lassan is, féltucatnyi kínos buktát hozó népszavazás árán, de végül csak felálltak a kényelmes bőrfotelekből, kijöttek a párnázott irodaajtók mögül, hajlandók voltak körbenézni, és elkezdték megérteni ezt a mostani, szépnek tán nem mondható, viszont garantáltan új világot.

Ehhez igazította a NOB az új kiválasztási processzust. Bennfentesek szerint azzal a koreai közös pályázatnak nyitották meg az utat, hogy eltörölték az egyik leglényegesebb követelményt, egy adott város megnevezését, elég lesz régió vagy ország – más kérdés, hogy ugyan Peking kapcsán láttuk, a NOB-ot körülbelül mennyire érdekli az alapfeltételek között megénekelt emberi jogok tiszteletben tartása, azért az észak-koreai rezsim e téren művelt ordenáréságai talán még az amúgy feltűnően sok mindent elbíró orroknak is büdösebb a kelleténél.

Mások Brisbane felé sandítanak, hiszen John Coates, az egyik legrégebbi és legbefolyásosabb NOB-tag volt az új házigazda-megtalálási mechanizmust kidolgozó testület elnöke, aki történetesen ausztrál, és Bach még le sem vitte a hangsúlyt az utolsó mondat végén a sajtótájékoztatóján, Coates már a földijeivel parádézott a helyi tévében, mondván, itt az idő, hogy 2000 után ismét az auszik jöjjenek, és ahogy hírlik, az ottaniak bele is fognak állni a 2032-es menetbe.

Akkor? Nekünk lehetne esélyünk a közeljövőben?

Egyrészt nyilván. Így, hogy a NOB ráébredt, nem engedheti meg a finnyáskodást, hogy jaj, hát mi ennél kompaktabb játékokat szeretnénk (minden helyszín jó közel egymáshoz), meg hát nézzék meg az urak, micsoda stadionokat húztak fel a kínai sporttársak (bármilyen ideiglenes létesítmény is jól jöhet, csak ne építsenek, az istenért!) – szóval így Budapesttel, a megyeszékhelyeken lévő remek létesítményekkel, a szegedi evezőspályával, szlovákiai vadvízi kajakhelyszínnel simán felvonulhatnánk egyébként.

Két dolgot kell még megoldani, ha valóban eljön az idő. Hogy a lobbizásunk eredményes legyen, mert sosem szabad elfeledni: a konkrét szavazatokért nem tömegeket, csupán negyvenvalahány NOB-tagot kell meggyőzni – sőt, az új rendszerben valószínűleg elég lesz néhány kulcsembert, Bach nagyúrral az élen. A legutóbbi voksolás többek között azért is hozott itáliai sikert, mert az olaszok híresen jók az előzetes megdolgozásban. Senki sem tud olyan lehengerlően zsongani, mint ők: ahol fontos elérendő cél van, ott rendre tömegesen tűnnek fel a potentátok, mindenkinek van egy ismerőse, vagy több, nincs az a rés, kulcslyuk, amelyen ne dumálnák át magukat a maguk sármosan erőszakos módján. Az egyik legtekintélyesebb amerikai újságíró írta a blogján, hogy amikor felvetett bizonyos ellenérveket Giovanni Malagónak, a milánói pályázatot vezető olasz olimpiai bizottsági elnöknek, akkor ő két perc alatt ráöntött egy tökéletes hárító szöveget, majd szemrebbenés nélkül arcon csókolta, és mosolyogva nézett újabb „áldozat” után. Mindeközben a stockholmi polgármester egy első bálozó kamasz zavartságával álldogált a lausanne-i Palace Hotel zsibbasztóan elegáns előterének egyik vázája mellett, vagy inkább mögött, és érezhetően képtelen volt akárcsak hasonló peformanszba kezdeni, amit mintegy ötven, a nemzetközi sportéletben ilyen-olyan beosztásban lévő itáliai zsigerből nyomott reggeltől estig, de talán még álmában is.

És végül egy abszolúte nem utolsó szempont: hogy azért legyen klasszikus tömegtámogatás egy rendezésre áhítozó mögött. Hírlik, 2026 kapcsán a közvélemény-kutatási adatok legalább annyit nyomtak a latban, mint a zsongás (a kettő erősítette egymást): Milánóban 80 százalék fölött volt a rokonszenvindex, Stockholmban még jóindulattal sem nyaldosta alulról a 60-at. Ezt szokták NOB-körökben úgy körülírni, hogy a játékok nem mennek oda, ahol nem látják őket szívesen.
Avagy összességében számít a romantika: azt szeretnék, hogy az olimpia mégiscsak szerelemgyerek legyen.