Elektroizmozás – Vincze András publicisztikája

Eddig különösebben nem foglalkoztatott, hogy újabban az emberek elektromos rollerrel vagy egykerekű izéken jutnak el A-ból B-be. A közönyöm e modern és egyre erősödő kütyüzsongás közepette ott roppant meg, amikor a Szénás-körnek hívott terepfutó- és teljesítménytúra utolsó szakaszán, már Solymár határában az erdőbe beszáguldott három terepkerékpáros. Ezzel önmagában nem volt semmi gond, a furcsaságot az jelentette, hogy amíg az ösvény nekem erősen lejtett, nekik ugyanilyen combosan emelkedett, s a fejbúbtól talpig technikai szerelésbe öltözött férfiak egyet sem tekertek a pedálon, a kaptatón igencsak derekas sebességgel suhantak – hangsúlyozom: felfelé a meredeken!

Persze olyan nagy rejtély nem volt, illetve nincs is a történetben, ugyanis a „sportolók” elektromos rásegítésű kerékpárral húztak be az erdőbe, és – gondolom – azzal a lendülettel indultak „meghódítani” a Nagy-Szénást. Az idézőjeles szavakat („sport”, továbbá „meghódítás”) nem véletlenül használtam, s lassan tovadöcögve a solymári cél felé már azon merengtem: ebben a bringázásban, amikor jóformán a pedálra sincs szükség, vajon mi lehet a jó? A meredekebb emelkedőt talán éppen azért alkotta a természet, hogy felkapaszkodni rajta valódi izommunka legyen, s ne valami fütyörészős időtöltés. Az ominózus találkozás előtt több mint fél órával a Nagy-Szénás csúcsáról úgy tekintettem le az alant elterülő világra, hogy a fülemben dobolt a vér, éreztem minden szívdobbanást, feszített minden ín és izom, egyszóval jó volt megküzdeni azért az apró örömért, amit a megmászott hegy aztán a kilátással adott ajándékba.

Vagy e helyütt írhatok arról a fickóról, akit a hétköznapokon késő délután, kora este látok az óbudai Kiscelli út hegyre vezető, igencsak meredek szakaszán a gesztenyefák alatti placcon edzeni: na, ő aztán nyomja a pedált, megfeszül minden izma, neki nagy erőpróbát jelent a körülbelül kétszáz méternyi etapot valahogy centiről centire leküzdeni a terepbringájával. S ha felér, rögvest legurul szélsebesen, majd kezdi elölről a hegymenetet – kétszer, háromszor, tízszer. Ha valami, az ilyen pedálozás testedzés a javából, ám – hogy visszakanyarodjak e történet kiinduló gondolatához – ugyanez elektromos rásegítéssel tán nem lehet más, mint kellemes utazás, hiszen a megfelelő beállítással a delikvens egy izzadságcsepp nélkül felérhet a meredek végéig.

Ám még mielőtt félreértés és sértődés esnék: sokkal inkább hallgatom az elektromos motorok zümmögését, mint a füstöt okádó gépek köhögését, ám van némi fenntartásom azzal kapcsolatosan, hogy mit ural majd el ez a projekt. (Mert hozzáteszem, abban a balszerencsés helyzetben is vagyok, hogy a Dunakanyarhoz közeli, néhány éve még madárfüttyös lakóhelyem mellé pikk-pakk felépített gigantikus akkumulátorgyár kéménykürtőiből látom kitörni a sok száz méter magas, tömény párafelhőt, amely pontosan jelzi, hogy e modern kor oly tisztának hitt technológiája milyen áldozatot kíván a tiszta égtől, úgyhogy nem vagyok biztos benne, hogy ez a manapság agyonrajongott technológia menti meg a világot.) Él a gyanúm azzal kapcsolatban, ha az erdő mélye, a hegy az eddiginél is praktikusabb módon lesz megközelíthető, s tizedannyi erőkifejtéssel válik leküzdhetővé majd' minden emelkedő, elvész az a varázslat is, amelyet izomláznak hívunk. Mint ahogyan az ügyben is van némi félelmem, hogy az új technológia robbanásszerű elterjedése kikényszeríti azt is, hogy az a terepfutó (vagy -bringás), aki a jövőben is a comb-, derék- és hátizmok erejében hisz inkább, kénytelen lesz új ösvényeket keresni, hiszen mindenütt érvényes az ősi törvény, hogy az erősebb és gyorsabb győz, s ha az emelkedők világában is kiteljesedik az elektromos rásegítés tökéletessége, az egyszerű hús-vér futó (vagy bringás) kénytelen lesz a vadon érintetlen területei felé kanyarodni. S hát ez is baj, mert az erdőben – habár nemigen akarjuk észrevenni – minden erőfeszítésünk és rombolásunk ellenére továbbra sem vagyunk egyedül. S ha már a Szénás-körrel kezdtem a történetet, folytatom is azzal: a minap bebarangolt harmincegy kilométer egyik legnagyobb csodája volt három-négy őz kíváncsi leskelődése a fák sűrűjéből – a nagy csendben csak az avar zizegése árulta el őket, amikor már szökellésre készen a patájukkal megmozdították a száradó leveleket. Ahhoz, hogy ez az apró zaj eljusson a napi, városi bömböléstől elsüketült emberi fülhöz, hogy a benzingőztől elvakult szem felfedezze a sárguló-barnuló erdőbe belesimuló őztesteket, olyan mélységes csend és olyan tisztaság is kellett, amely csak a kora reggeli fényben épphogy ébredező erdőben létezhet.

Egy gondolat erejéig itt kanyarodnék vissza az izomláz kérdésköréhez. Néhány hete áhítattal vegyes csodálkozással kérdeztük kollégánkat, aki elektromos rollerrel parkolt le az irodaház előtt, ugyan mondja már el, milyen volt ez az atomkori utazás. Kiderült, hogy körülbelül egy kilométeres volt az út, s különböző stációkból állt. Ahhoz, hogy rollerezhessen, egy mobiltelefonos applikáció segítségével aktiválnia kellett az járgányt, míg azért, hogy mozgásra bírja a szerkezetet, kétszázötven forintot vontak le az egyenlegéből. A szerkesztőségig vezető, több mint négyperces, elektromos energia hajtotta út ára kétszáz forintba került (percenként ötven forintért lehet tehát gurulni), az egész huncutság végül négyszázötven forint levonásánál állt meg – igaz, a parkolás kapcsán figyelnie kellett arra is, pontosan hol teszi le a rollert, mert egy bizonyos határon kívül ezerforintnyi büntetés bánta volna a figyelmetlenségét. No, most ugyanez a távolság (ezer méter) gyalog tíz-tizenkét perc alatt megtehető, míg egy jobb hobbifutó kicsivel gyorsabb is lehet, mint egy ilyen elektromos roller.

A téma kapcsán persze nem elhanyagolható szempont az sem, hogy a mai világban mi a trendibb: menni vagy gurulni? Nyilván nem az, hogy valaki a kalóriáit használja fel, hanem inkább az, ha elektroizmozik az új technológia térhódításának köszönhetően, vagyis ezer méter leküzdése érdekében, szó szerint, semmi sem drága. S mint tudjuk, az idő pénz, ahogy azt a fenti példa is mutatja, immár percekben, sőt méterekben is nagyszerűen forintosítható, illetve eurósítható.

Írnám, hogy itt a sztori vége, azonban muszáj visszakanyarodni még a történet elején említett elektromos terepbringásokhoz, felmentve őket a restség vádja alól. Hiszen nyilván ők sem tettek, illetve tesznek mást, mint kihasználják azt a lehetőséget, amit a jelenkor terít eléjük: a praktikus kényelmet. A modern bringás az elektromosságot, a terepfutó egy fél konyhára való frissítést visz magával az útra, s ha nem muszáj, nem áll meg a klasszikus, nyomókaros kék kútnál, hogy a tenyeréből igya a vizet, amikor a vállán, a hátán elcipelhet akár három litert is. Ezenkívül apró, zselésre préselt energiabombákkal szerelheti fel magát, így harmincegy kilométernyi futása, mászása alatt akár egy komplett ebéd árát elnyammoghatja, hogy a műkaja által erőt gyűjtve feljusson a hegyek csúcsáig. Ráadásul, ha összeszámolja, hogy GPS-órástul, nadrágostul, pólóstul, mellényestül, sapkástul és szemüvegestül mennyi mindent aggatott magára, rádöbbenhet, mibe is került az amúgy a legolcsóbbnak mondott sportos szenvedélye, s futása kapcsán már milyen régen érvényét veszítette, hogy a láb mindig kéznél van.

Nincs tehát könnyű út előttünk. Ráadásul egyre gyorsabban futunk és tekerünk valami elérhetetlen cél felé – és már az sem számít, ha meredekké válik az odáig vezető terep.