Áldott légy, '69... – N. Pál József publicisztikája

Nem tudnám általános érvénnyel eldönteni, mi jobb. Öröknek hitt kegyelemben, reménykedésben, főbekólintó, mindent – világképünket is! – átrendező csalódás (kegyelemből való kiesés) nélkül élni, hosszú ideig, vagy ha az emberlétünkhöz egyként tartozó csoda-érzékenység és az elkerülhetetlen rádöbbenés gyorsan egymásra következik. Én – s mert velem ez történt, mást nem is tehetek – az utóbbira szavazok, ötven esztendeje immár. Vallom – az elmúlt napokhoz illesztem a szót –, jobb előbb megtudni, hogy Jézuska a mi szívünkben él (de ott örökre él!), s nem az ablakon vagy a kéményen át jön el közénk.

Régi – azért nem ötvenéves! – gondolatom, hogy a sport csodáját két szélső szféránk, az öröm és a bánat, a remény és a csalódás, a mámor és a hisztéria esélyét, valóságát egyként előhívni képes sűrítettsége adja, ezért létünk legföljebb (igen nehezen!) „beállítható”, de nem „megjavítható” világcsúcsát jelentheti nekünk. Valóban Isten ajándéka tehát, amire – mint mindenre! – a Sátán is rátette szinte rögvest a kezét, ám a párbaj végkimenetele (amit nem érünk meg itt a földön) hitünk szerint kérdéses nem lehet. S – állítom makacsul, de egyetértést nem várok el – jobb mennél hamarabb tisztában lenni evvel!

Áldom hát a sorsot, mert úgy adta, hogy e két ráismerés „történelmileg” igen rövid időn belül jött el az életembe, s mindkét tapasztalat – lényegében – az 1969-es esztendő gyümölcse volt. Volt előjátéka az egésznek persze, de azt a történés bevezetőjeként tudom fölfogni csupán.

Szóval: Bene Ferenc braziloknak lőtt 1966-os csodagólja volt – szó szerint! – az első gólom, úgy, hogy semmit sem értettem a futballból (pályát sem láttam addig!), de a rám is átragadt örömre emlékeznek a sejtjeim. Ezután – életkörülményeim miatt – jó évnyi szünet következett, így nagyobb faluba költözve '67 ősze az új társakkal, a futballal, a sporttal való ismerkedés jegyé-ben telt nekem. Gyorsan haladtam, ám '68 végéig nem jutottam televízió közelébe, rádiónk se volt júniusig, s újságként is csak a Népszabadság hátsó oldalát láttam hosszú ideig, ráadásul abban az esztendőben két válogatott meccset játszottunk csupán (a „ruszkikkal” vívott Eb-selejtezők rádiós foszlányai rémlenek), amikor kiestünk ugyan, de ez – nem számít, le kellett feküdnünk, mondták a nagyobbak – nem rázott meg különösen engem. A nagy fordulatot az októberi mexikói olimpia hozta el! A helyi kocsmában néztem a játékokat néhanap, s ért csalódás is ugyan – Balczó „érthetetlen” második helye öttusa egyéniben –, de csak a bennem kigyúlt ünnepre, csodálatra, áhítatra emlékszem igazán. Ekkor lettem végképp sportbolonddá, tizenegy évesen, ráadásul „tudós” módon, hisz az összes eredményt figyeltem, számon tartottam ezután. Néhány talált vagy könyvtárból „kivett” könyv alapján a sportágak története valósággal megbabonázott, s e tudományomnak híre is ment faluszerte nemsokára, ami önbizalmat adott, s kételyek nélküli rajongásom elmélyítésére biztatott. Hatalmasnak látott iskolám sportvetélkedőjét én nyertem meg az osztályomnak '69 tavaszán, a tizenhárom-tizennégy évesek által alkotott csapatok előtt!

Ez az esztendő – állítom – örökre determinálta életemet, a sporthoz való hozzáállásomat, érzékenységemet, véleményalkotásom emocionális és tudati alkatrészeit biztosan. Hiszem, minden, amit később megtanultam, az akkor rögzült szerkezethez illeszkedett. Mert „mindent” tudtam ekkorra már, úgy értem, ismertem a mezőnyöket, az eredményeket, s (véltem) az esélyeket is, értettem, mit nézek, látok pontosan, ugyanakkor határtalan volt a várakozás áhítata, meg az újabb csodákban való bizalmam – egészen decemberi 3-áig a marseille-i kudarcig.

Balczó András – magától értetődőnek gondolt – budapesti vb-győzelme a legélesebb emlék tán bennem, meg a gerelyhajító Németh Angéla athéni Eb-aranya, s a margitszigeti úszó Európa-kupa-verseny, ahol „elvárásommal” ellentétben nem Turóczy Judit, hanem az NDK-s Gabi Wetzko jutott percen belülre első európaiként száz gyorson, két gyerek nevét – Gyarmati Andreáét és Hargitay Andrásét – viszont örökre megjegyeztem.

Az apróbb – azért szomorító – „bakik” (a kalapácsvető Zsivótzky negyedik helye az Eb-n, hetven méter alatti eredménnyel, nem nyert kedvenc focicsapatom az NB I-ben stb.) nem forgatták föl a lelkemet nagyon. Illetve az Újpesti Dózsa VVK-döntőbeli veresége idehaza a félidei 2:0-s vezetés – s a kinti 0:3-at követő fordítás reménye – után mégis talán, ám a válogatott világbajnoki selejtezőben való két gyarló eredménye fölött (2:3 Koppenhágában, 3:3 Prágában) átsiklottam, s hogy ne lennénk ott Mexikóban, nem gondoltam rá pillanatra sem.

Mert hittem – mit hittem, tudtam, hisz minden, amit futballmúltunkról olvastam, s amit az idősebbek is erősítettek bennem –, hogy a világ élvonalában vagyunk mi, magyarok, s – ez a lényeg! – csak a sport örömet adó, „gyermeki” természetéről volt tudomásom akkor még. Ráadásul a dánokat (3:0) és az íreket (4:0) úgy gázoltuk le a Népstadionban, mint a parancsolat. Határtalan bizalommal vártam a marseille-i „pótselejtezőt” tehát. Későn volt a meccs, anyám nem engedett az én folytonos tévézési igényeimet addigra valószínűleg nagyon elunt szomszédokhoz át, egy halkan duruzsoló békebeli néprádióra tapasztottam a fülem, míg anyám asszonytársával trécselt a konyhaasztalunknál rendületlenül. Nyitott volt a lelkem, Szepesi beköszönő szavai („Gratulálunk, Bene Feri, először, mert a névnapod van, másodszor, mert te lettél a selejtezősorozat gólkirálya...”) belém égtek alighanem, meg az egyre kétségbeesettebb hangja is („Jönnek a csehszlovákok...!”), s esküszöm, erős másfél óra múltán egy fölébredt „férfi” lépett le a sámliról – magasra szerelték a rádiót –, tizenkét évesen!

Nem sírtam, csak kábán, hitetlenkedve, értetlenkedve néztem magam elé, napokig talán, főleg, midőn Fradi-szurkoló cimboráim engem gúnyoltak irgalmatlanul – egy válogatott meccs után! (A csapatban hat újpesti lépett pályára ugyanis, fradista meg egy sem, s én – átmenetileg – „dózsásként” voltam elkönyvelve akkor.) Nem értettem, se az eredményt, se társaim gyermekes kegyetlenségét, hisz „felnőtté” lettem egy pillanat alatt, s mert a sport ama másik arcát is döbbenetes erővel mutatta meg nekem, jó esztendővel az öröm mámorító ölelését követően.

Kosztolányi jut eszembe egyre többször, a Hajnali részegség sorai. Ezek: „...s felém hajol az, amit eltemettem / rég, a gyerekkor.” Meg ezek: „Ötven, / jaj, ötven éve – szívem visszadöbben – / halottjaim is itt-ott egyre többen...”. Meg az: ő tizenkét évvel volt nálam ifjabb, amikor e szavakat írta, ám – példa reá életműve – hitét a szemlélődés áhítatára képes volt megőrizni végig. Képes maradtam-e én is, nem tudom, néha tán reménykedem, de biztos, hogy a futballt, a magyar futballt sohasem néztem oly áldott várakozással többé, mint Marseille előtt. Kisebb-nagyobb eredmények ide vagy oda, mintha színtelenné, vagy inkább fénytelenné vált volna az egész nekem 1970 elejétől már, ha a '72-es Eb-ről volt szó, ha világbajnoki meccseinkről, ha a nagy-nagy kudarcokról. Nem tudtam igazán megrendülni ezután (vagy a '78-as argentin–magyar végén mégis talán, akkor – emlékszem – üres szemmel bámultam a csillagokat), s meglehet, örvendeni sem úgy, mint a gyermekkor ártatlanságának idején. Tán ezért nem lettem „igazi”, szenvedélyes szurkolóvá soha?

A „tudást”, hogy futballunk nagy romlása – szimbolikusan – Marseille-jel indult, semmi sem képes megváltoztatni bennem. De azt sem, hogy ami volt, de (számomra) elveszett, annak léteznie kell ma is, élhet hát tovább, legfeljebb (nekem) nem a szenvedélyes szurkolásban, hanem a sport örök misztériumában mutatja meg magát. Az élet – áldást és átkot egyként hordozó – egyik csodájában, ami Istentől való, s amit – ebből nem engedek – jobb sűrűségében megtapasztalni mielőbb. Örvendek, hogy mindez „egy évnyi pillanatban” sikerült nekem!

Isten veled ötvenéves '69! Emléked legyen áldott!