Hamupipőkék világa – Moncz Attila publicisztikája

Szerdán jelent meg a hír az ESPN oldalán, hogy elhunyt Herman Boone, középiskolai amerikai­futball-edző. Első olvasásra elsiklottam volna felette, csakhogy ott állt az is: „...aki az Emlékezz a titánokra című film létrejöttét inspirálta”. E mozi fiatal újságírókoromban segített, hogy az amerikai foci felé (is) forduljak, és hogy ha lehetőségem adódik rá, elmélyüljek a sportfilmek világában. Az alkotás megtörtént eseményeken alapul, a hetvenes évek elején a színes bőrű Boone volt a vezetőedzője a két intézmény összevonását követően létrejött T.C. Williams középiskola csapatának. A társadalmi-faji előítéletek közepette Boone-nak és segítőjének, a fehér Bill Yoastnak sikerült ütőképes gárdát összeraknia, amely megnyerte az állami bajnokságot. Denzel Washington főszereplésével ebből az alapsztoriból készült 2000-ben a film, amely 30 millió dolláros költségvetéssel 136.7 millió dollárt termelt a forgalmazónak.

Ez a mű is csak bizonyíték arra, amit a BBC egyik elemzése részletesen is tárgyalt. A profi sport, a média és a szponzoráció aranyháromszöget alkot, amelyből valódi pénzcsináló gépezet fejlődik ki. Aki sohasem sportolt vagy szurkolt a helyszínen, az általában a médiából ismeri (ahogyan nekem speciel a filmből sikerült még több információt szerezni erről a sportágról). A kapcsolatrendszer pozitív szinergiái közé tartozik a nézettségnövekedés, az egészséges életmód „igéjének” terjesztése, a pozitív értékek közvetítése, a motiváció, a teljesítménystandardok megjelenése és emelkedése, a szurkolók számának, velük együtt pedig a magas szintű társadalmi elfogadottság növelése. Azt sem akarom elhallgatni, hogy az aranyháromszögnek megvannak az árnyoldalai is, így például a sportolók privát szférája gyakorlatilag megszűnik, egy-egy kirívó viselkedésformát vagy döntést túlzó mértékben kiemelnek, sőt még a szabályalkotási folyamatokba is beleszólhatnak.

Utóbbiak dacára Hollywood előszeretettel kap rá a sportsztorikra, egy amerikai kritikus szerint egyértelmű, miért. „Részben azért is szeretjük a sportot, mert van benne dráma. Amikor Hamupipőke előbukkan a semmiből, és mindent visz, vagy amikor valószínűtlen hősök végrehajtanak egy nagy dobást, mi tehetetlenül ülünk, ugyanakkor érezzük a kapcsolatot köztük és köztünk. Van valami izgalmas abban, hogy nagy idők tanúi lehetünk, olyan pillanatoké, amelyek talán sohasem történnek meg még egyszer. A sport sok ilyet hordoz magában, nem csoda, hogy Hollywood imádja ezeket a sztorikat” – írta Jason Alsheron.

Persze sokáig az alaptörténet ugyanaz volt. Jön egy sportoló vagy egy csapat, amely nem volt a csúcson, aztán odaér, kivívja a tömegek tiszteletét, általában egy idős edző segítségével, aki a hős(ök)höz hasonlóan megküzd a démonaival és a saját múltbeli kudarcaival. Még a filmkészítési alapelvek is stimmeltek, legalábbis ha elfogadjuk azt az „ötös fogatot”, amit Ken Miyamoto, a Sony hajdani munkatársa vetett papírra. Eszerint: 1. A konfliktus a sport drámájának hajtóereje, tudjuk, mi a vége, mégis nézzük. 2. A miért és a hogyan a lényeg, nem a nagy mérkőzés vagy a nagy csata – a Rocky IV-ben sem az volt a legfontosabb, hogy a főszereplő hogyan veri meg Ivan Dragót, hanem az, hogyan győzi le a testét és a fejét. 3. A sport csak álca, az igazi siker megtalálása a cél. 4. A történet mozgatórugójának megtalálása az igazi kihívás. 5. A tények és a fikciók helyes arányának meglelése.

Jóllehet nem a sportfilmek megtérülési rátája a legjobb, de azért az átlagosan 16–20 százalékért már érdemes lehajolni. Rendben, ez sehol sincs a független stúdiók által gyártott horrorfilmek 50 százalékos értékéhez, de azért az egyéb, nem feltétlenül mérhető hatásokkal (mint például az adott sportágban részt vevők létszáma, a teljesítménynövekedés vagy éppen a vonzóbbá tétel) együtt ez akár busás haszon is lehet. A Forbes kutatása szerint tíz feletti az olyan valós történeteken alapuló sportfilmek száma, amelyek bevétele az Egyesült Államokban meghaladta a 100 millió dollárt. Világszinten pedig már a 300 millió dollárt is sikerült átlépni, ami az amerikai–szovjet hidegháborús ellentétre is alapozó Rocky IV (300473716 dollár) esetében nem annyira meglepő, a listavezető vonatkozásában talán már igen. Merthogy az A szív bajnokai (eredeti címe: The Blind Side) kevesebbet mutat magából a sportból, sokkal inkább a háttérből és a lélektanból. A később NFL-bajnoki címig jutó Michael Oher történetét nem annyira a pályán, hanem a családi körből, az iskolából, a gyámhivatalból ismerjük meg, a nevelőanya szerepében Oscar-díjas produkciót nyújtó Sandra Bullockkal megtámogatva. A forgalmazónak összesen 309208309 dollár volt a bevétele!

A vászonra vitt sportágakat megszámolni sem érdemes, és azt sem lehet mondani, hogy a sikereket Zs-kategóriás művészekkel érték el. Mondjuk, a fenti bevételek valóban csábítóak, így aztán nem csoda, ha Washingtonon és Bullockon kívül Tom Cruise (Jerry Maguire), Gene Hackman (Hoosiers – A legjobb dobás), Chris Hemsworth (a Niki Lauda és James Hunt párharcát bemutató The Rushban – Hajsza a győzelemért), Christian Bale, Mark Wahlberg (mindkettő a The Fighter – A harcos című filmben, amit hét Oscarra jelöltek), Margot Robbie (I, Tonya – Én, Tonya) vagy éppen a rendezőfejedelem Martin Scorsese (A pénz színe) is elkalandozott a sport felé. A két, nevek alapján legnagyobb felhozatalt külön is megemlíteném: a Jake LaMotta, a bundameccsek korában vb-övig jutó profi bokszoló történetét feldolgozó Dühöngő bika című alkotást Scorsese és Robert De Niro fémjelzi, míg az ugyancsak az ökölvívásról mesélő Millió dolláros bébi stáblistáján Clint Eastwood, Hillary Swank és Morgan Freeman (utóbbi kettőnek Oscart ért az alakítása!) neve is olvasható – a második mozi több mint 200 millió dollárt hozott a konyhára!

Ugyanakkor a sportfilmek piaca is átalakulóban van, legalábbis ami a témaválasztást illeti. A néhány évtizeddel ezelőtti ötletekhez képest ma már simán előfordul, hogy nem a sportoló, hanem a menedzser a sztár. Ilyen az analitikára építő baseballedző, Billy Beane történetét feldolgozó Moneyball (Pénzcsináló), a Draft Day Kevin Costnerrel, a fentebb már említett Jerry Maguire vagy az HBO-n futó Nagypályások című sorozat Dwayne „The Rock” Johsonnal a főszerepben. Merthogy ma már nem az esemény a fontos, hanem a háttér, a mozik ma már nem egymással, hanem a Facebookkal és például a Madden nevű számítógépes játékkal harcolnak. Amerikai elemzők szerint ez a sportfogyasztási és szurkolási szokásokkal is összefüggésbe hozható, mert a fantasy sportoknak köszönhetően ma már egyre többen „klubtulajdonosok” vagy menedzserek. Észak-Amerikában 1988-ban még csak 500 ezer fantasy játékost tartottak nyilván, 2003-ban már 15.2 milliót, 2015-ben pedig 56.8 milliót. Ráadásul az utóbbi három évben egy átlagos „versenyző” megtriplázta az ilyen jellegű hobbira költött pénzét, ma már évi 465 dollárt szór el „szupercsapat jellegű” játékra. Új piac nyílt, amire a filmiparnak reagálnia kellett.

Van, amire viszont még nem reagált egy bizonyos szegmens. Mert amíg az amerikaiak Miracle (Csoda a jégen) címmel megfilmesítették talán legnagyobb csapatsportbeli hőstettüket, a Lake Placid-i olimpia hokitornájának megnyerését, és az „A berni csoda” címmel a németeknek is van filmjük az 1954-es labdarúgó-vb-címről, addig az angolok még nem állítottak emléket egyetlen nagy futballdiadaluknak, az 1966-os vb-aranynak. The Keeper (A kapus) címmel már forgattak filmet Bert Trautmannról, a második világháborúban hadifogolyként Angliába kerülő német kapusról, aki még súlyos nyakcsigolya-sérüléssel is védett FA-kupa-döntőn a Manchester Cityben, de Bobby Moore, Gordon Banks, Bobby Charlton és a többiek hőstettének megörökítése még várat magára. Hiányérzetünk a magyar sport nagy történetei kapcsán is lehet.