Az év első gólja – Csinta Samu publicisztikája

Nincs kétségem afelől, hogy léteznek szakemberek vagy akár csak egyszerű megszállottak, akik kutatják, regisztrálják, következésképp pontosan tudják, hogy az idén mikor, illetve a világ melyik pontján fújt először a sípjába egy játékvezető, dobták be az első pakkot, indult útjára az első labda. Azaz elkezdődött a 2020-as sportév.

A hasonló kezdetek, a „legelsők” mindig jelentős varázserővel üzenik, hogy a világ igazából egyetlen pillanatra sem áll meg. Legfeljebb lassít egy picit, de korántsem azért, hogy bárki is kiszálljon belőle, sokkal inkább az új és újabb beszállók érdekében, akikkel azért nemcsak egyre zsúfoltabb lesz, de talán gazdagodik is a nagy körhinta. Miközben igazából egyetértek Pep Guardiola néhány nappal ezelőtti kifakadásával, amelyben gúnyos udvariassággal köszönte meg a Premier League urainak, hogy nem hagyják unatkozni az angol futballtársadalmat. Edzés edzést, meccs meccset követ, legfeljebb a szenteste részesül némi kivételezettségben, bár a játékosnak, illetve a produkció fogyasztójának csak a játék iránti szeretet és elkötelezettség intenzitása számít közös nevezőnek.
Ilyen körülmények között a lelki kisimulás, az év végi lassítás alig több fikciónál, és a helyzeten cseppet sem javít, hogy igényünk is csak a szlogenek szintjén van rá. No nem az időnkénti kézifékes üzemmódra, a megállapítás inkább arra vonatkozik, hogy a sport – és itt kizárólag civil, nézői szempontokra való utalás következik – a lazítás, a közös családi szórakozás része. És ennél a pontnál már szinte vegytiszta módon csatolhatunk vissza a kereslet-kínálat klasszikus viszonyrendszerére, de a fogyasztási igények további generálását célzó kínálat szélesedésére is. Ami pénzt, bevételt jelent, azaz újabb igények felélesztését, de itt hagyjuk is abba, ha nem akarjuk megnyitni az ördögi kör újabb pályáit.

A dolog persze ennél jóval egyszerűbb is lehetne. Hosszú lenne most felsorolni mindazokat a tényezőket, amelyek oda vezettek, hogy már a lelki megbékélés reményében, annak nélkülözhetetlennek hitt részeként elfogyasztott ünnepi menüsor utolsó falatjának nyeldeklése közben lelkiismeret-furdalásos ízt lopnak a szánkba. Miszerint holnap reggel mindenképpen mozogni kellene valamennyit, de legalább sétálni egyet valahol a természetben, minél messzebb a város falaitól. És hóban, ha lehet, ami egyre nehezebben megvalósítható. Na, ilyenkor kínálja magát kissé önbecsapó, de kétségkívül megmentőnek ígérkező megoldásként az évnyitó meccs, amelyen jelen kell lenni. Az ilyenek kapnak aztán szinte sámáni jelentőséget, mint olyan események, amelyek biztató vagy épp ellenkező előjellel prognosztizálják az előttünk álló év történéseit.

Mifelénk persze a teremsportok viszik a prímet. Elsősorban égövi-meteorológiai gyökerű a gyakorlat, és bár a szabadtéri sportidény vége is egyre közelebb kerül a karácsonyi ünnepkörhöz, ebben a tekintetben aligha számíthatunk lényegi áttörésre. Ám miközben a futballisták még csak lélekben szedelőzködnek, a „fűtött” csapatsportok szereplői igazából az izmaikat sem hagyják kihűlni ilyenkor. De hát, mit is lehetne tenni, amikor az elmúlt év például egy Győr–Fradi női kézilabdameccsel debütált, aminél erősebb sokkot legfeljebb az ipari áram bevezetésével lehetne előidézni.

És ezzel egykettőre felül is kerekedik bennünk az önző nézői identitásunk, hiszen a fokozatos kezdés elvét már csak hírből ismerjük. Máris nyakunkon a férfi kézilabda Európa-bajnokság, amelyen a magyar válogatottnak még van esélye – igaz, csekély – az olimpiai részvétel megszerzésére, így a közeljövő újraépítése szempontjából cseppet sem elhanyagolandó alkalom. Aki szurkolóként mégsem utazik a csapattal Malmőbe, annak az idén bombabiztos alibit kínál a január 12-én Budapesten kezdődő vízilabda Európa-bajnokság, ahol szintén Tokió a tét – amellett, hogy ebben a sportágban a magyaroknak többnyire a maximum a minimum. Pláne hazai medencében. És csak hogy ne merüljünk el a sport idei, hazai rendezésű világeseményeinek felsorolásában, rekesszük is be a témát a január végi debreceni rövid pályás gyorskorcsolya Európa-bajnoksággal, amely elsősorban immár nem egzotikus jellegével hódít, hanem annak okán, hogy nagyhatalom lettünk, azaz érmekkel, sikerekkel kecsegteti a szurkolókat. És aztán így tovább, végeérhetetlenül a futball Eb-n át a július 24-én kezdődő olimpiáig.

A dolog valahonnan egyazon tőről fakadhat, de ahogyan a gyermekkorunk emlékeiben még hatalmasnak tetsző távolságok zsugorodnak az évek során néhány perces sétaúttá, úgy térnek vissza az egyre nagyobb havak, amelyekben anno rituális módon vívtuk az év első futballmeccsét. A bokáig, térdig érő havak még ma is hihetően hangzanak, de ahhoz már fényképes bizonyítékot követel a társaság, amikor valamelyik régi bajtárs arról kezd delirálni, hogy emlékeztek-e, amikor derékig érő hóban én rúgtam az év első gólját. Nem tanácsos felidézni a jelzőket, amelyekkel az illetőt minősítjük, hiszen a fikciónak is vannak határai, amíg régi, életlen fényképet nem kotor elő irattárcája valamelyik rekeszéből. A felvételen ugyan alig térdközépig süppedt figurák merevednek furcsa pózokba, de a pálya szélén már valóban derékmagasságig tartó hófal emelkedik. És mivel akkor sem volt hótoló gépi alkalmatosságunk, nem történhetett másként, mint hogy a játékteret saját hatáskörben tapostuk egyre elfogadhatóbb szintűvé. A képen labda is felbukkan, az egyik szereplő balettszerű mozdulattal nyúl utána, szinte hallom a röhögést, amit a végeredmény vált ki.

Kétségtelenül futballoztunk hát, közben a mérges gőzök szinte látható formában távoztak a szervezetünkből, és bár mindig került valaki, akinek az első napon fel kellett keresnie az ortopéd szakrendelést, az erőpróba évtizedekig nem veszített kötelező jellegéből. Csak lassan elapadt, évkezdő kocogássá, kímélő erdei sétává szelídült, amelynek végén hosszasan piheg az ember a meleg kályha mellett, és lassan már a tea is jobban esik, mint az öröknek és elválaszthatatlannak hitt szilvapálinka-sör páros.

Aztán egyszer csak valaki feláll, benyomja a televízió kapcsolóját, ahol már a végéhez közelít az angol Premier League 21. fordulójának nyitó meccse, a Brighton–Chelsea találkozó. Néhány percen belül a hazaiak iráni középpályása, Alireza Dzsahanbahs megszerzi élete első angol bajnoki gólját, és ezzel csapata pontot ment a londoniak ellen. A téma máris annak taglalása, vajon miért játszik mindig január elsején a Brighton? A kérdés felvetője azonban gyorsan eltűnik a süllyesztőben, ez már messze nem a két lábon járó memóriaegységek világa. A világhálós kereső érvényteleníti a vitát, a Brighton egy évvel ezelőtt „csak” január másodikán kezdett, akkor a West Ham United otthonában elért döntetlennel. Tavaly az Everton–Leicester párosra esett a tégla, ők nem aludhatták ki rendesen magukat az évfordulós éjszaka után.

Aztán már indulunk is, hiszen – amint azt már megbeszéltük – a világ igazából egyetlen pillanatra sem áll meg, legfeljebb lassít egy kicsit. A kutya amúgy is olyan lelki mardosást keltően néz az emberre, hogy már csak azért is. Persze gondosan megtervezve, nehogy lekéssünk valamilyen fontos tévéközvetítésről. Mert azok az ordas sportági vezetők sem bírnak magukkal, egymás vizeit zavaróan torlódnak az események. Meg aztán képben kell lenni, másképp csak nézzük az olimpiát, és azt sem tudjuk, ki miért nincs ott.