Az Ismerős Arcok énekes-dalszerzője a Nélküled felvidéki himnusszá válásáról

– Tavaly volt húszéves az Ismerős Arcok. Hogyan sikerült a jubileu­mi év?
– Ha az októberi balesetem nem árnyékolja be, azt mondhatnám, tökéletesen sikerült megünnepelnünk saját magunkat az akusztikus jubileumi turnéval, a rengeteg nyári koncerttel, amelyek zárásaként a budapesti Barba Negra Track klubban adtunk telt házas bulit. Ám következett a motorbaleset, ami miatt el kellett halasztani az ötvenedik születés­napomra tervezett koncertünket, de hála Istennek olyan gyors volt a felépülésem, hogy az óévben még arra is sor kerülhetett.

– S hogy van?
– Köszönöm, jól. Ijesztő, amikor az ember szembesül azzal, hogy egy pillanat alatt megváltozhat az élete. A barátomhoz indultam négy üveg mézért, ám Pilisvörösvárnál egy autós körültekintés nélkül elém hajtott, én pedig nekicsapódtam. Lassan három hónap telt el az életmentő operációm óta, s a műtéti hegtől eltekintve már semmi nyoma az ütközésnek. Igaz, mivel az éneklésnél feszül az átvágott has­izmom, még könnyebben elfáradok, ezért a koncerteken tartok egy-két dalnyi szünetet, ilyenkor a többiek énekelnek.

– Ezért nem volt jelen a Puskás Aréna avatásán, amelyen elhangzott az Ismerős Arcok emblematikus dala, a Nélküled is?
– Ha nem is betegágyból, de valóban otthonról követtem az eseményeket. Aznap reggel tudtam meg, s nem hivatalos helyről, hogy a nyitó­ünnepség részeként elénekelik a mi dalunkat is. Kicsit zavart, mert először azt hittem, felkértek egy másik előadót, pedig ha hívnak, lábadozás ide vagy oda, szívesen elmentem volna a stadionba. Ám amikor hírét vettem, hogy két tündéri felvidéki kisgyerek adja elő a dalt, minden a helyére került.

– Régi stadionhoz számos emlék kötheti.
– Édesapám, Nyerges Mihály válogatott tízpróbázó volt, még láttam versenyezni is a régi falak közt, később pedig rengeteg edzést vezényelt a stadionban. Máig előttem van a régi épület, a játékoskijáró, amelyen át elképesztő élmény volt kilépni a pályára. Emlékszem a színekre, a frissen nyírt fű illatára és arra, hogy az egyik felgereblyézett távolugró­gödörben homokvárakat építek, míg a másikban az ugrók gyakorolnak.

– Az 1998-as budapesti szabadtéri atlétikai Eb-ről is vannak személyes emlékei?
– Olyannyira, hogy apám jóvoltából dolgoztam is a kontinensbajnokságon. Az egyik szponzorcég adott néhány gépkocsit, s azokkal kellett fuvarozni az Európa-bajnokság résztvevőit, közreműködőit. Én voltam az egyik sofőr.

– Versenyzett is a Népstadionban?
– Fel sem vetődött, hogy gyerekként ne sportoljak. Az első lépéseimet én is az atlétikai pályán tettem meg, de nem voltam korlátozva, magamnak választhattam sportágat. Belefogtam sok mindenbe, az iskolában kosárlabdáztam, köszönhetően a kiváló testnevelőnknek, Marton Kálmánnak, aki apám tanítványa volt. Még csapata sem volt a gimnáziumunknak, de ő már benevezte az iskola együttesét a budapesti amatőr bajnokságba, s csak ezt követően kezdte a toborzást. Roppant lelkesek voltunk, komolyan vettük a sportolást, térdig érő hóban is kijártunk futni a Hajógyári-szigetre. Nem értünk el nagy eredményeket, persze nem is ez volt a lényeg.

– Sohasem vonzotta a profi sport?
– A gimnáziumban választanom kellett a sport és a zene között, s gyarló módon utóbbi javára döntöttem, mert észrevettem, hogy a lányok miként néznek rám, ha gitárt veszek a kezembe. Azt hiszem, ezen túl is jól választottam; az élsportban aligha érhettem volna el olyan sikereket, mint zenészként. Ám a sporttól nem szakadtam el, tíz évet dolgoztam például a Komjádiban, s ez idő alatt jó kapcsolatba kerültem az úszó- és a vízilabdasport kiválóságaival. A mai napig ezek srácok teszik ki a baráti köröm jó részét.

– Zene iránti rajongásában mekkora szerepe volt a Testnevelési Főiskolát hét éven át dékánként irányító édesapjának?
– Apámnak volt egy kiváló barátja, a BEAC atlétáit edző Szabó Imre. Szenvedélye volt, hogy a lehető legjobb lemezjátszókat és lemezeket szerezze be, s mivel legalább évente lecserélte az aktuális felszerelését, édesapám sok technikai berendezést tőle vett meg. Nálunk is folyton szólt a zene, műfaji besorolás nélkül. Apám lemezgyűjteménye ma már nálam van, s az évek során jócskán gyarapítottam.

– S miként lett a zenerajongóból a Magyar Érdemrend lovagkeresztjével kitüntetett muzsikus?
– Az 1990-es leszerelésemet követően egy gitárórákra járó katonatársam révén találkoztam Kondor Csabával, aki az alakuló Stexas együttesbe keresett énekest. Nem szeretem a meghallgatásokat, ám az ő „castingjára” elmentem a budakalászi kis parasztházba, Csaba pedig látott bennem fantáziát. Képzett zenészekből álló társaságba kerültem, amely a texasi fehér bluesgitáros, Stevie Ray Vaughan dalait játszotta. Hét évig dolgoztunk együtt, Csaba ennyi időt szánt rá, hogy kiderüljön, meg tudunk-e élni a zenélésből. A második lemezünk kiadása idején jött el az a pont, amikor azt mondta, elég volt. Ő abbahagyta, az én sorsom viszont addigra eldőlt, s muzsikus társaimmal 1999-ben megalapítottuk az Ismerős Arcokat.

– Sokszor nyilatkozott arról, hogy az erdélyi élményei és a 2004-es népszavazás hatására – amikor az anyaország nem állt ki a határon túli magyarok mellett –, miként változott meg az együttes zenéje s főképp mondanivalója. Hogyan fogadta a másik öt zenekari tag e váltást?
– Ők is itt éltek, ők is részt vettek az erdélyi turnén, s azokat a hatásokat, amelyek engem értek, ők is megtapasztalták. Nagyjából egy korosztály vagyunk, közösek az élményeink a rendszerváltás előtti és utáni Magyarországról, s mivel neveltetésbeli különbség nemigen akad, győzködni senkit sem kellett. Egyszer cseréltünk dobost az évek során, amikor Kovacsik Tamás érkezett. Örülök, hogy az Ismerős Arcok nem átjáróház.

– Dalaik közül a Nélküled önálló életet él.
– Ez a szám több mint tízéves, s az első pillanattól érezhető volt, hogy erős. Olyan, mint az Omegának a Gyöngyhajú lány vagy a Lordnak a Vándor, amelyet kötelező eljátszani minden koncerten. Nekünk nagy médiatámogatásuk sohasem volt, a közönséggel a koncerteken tudtuk tartani a kapcsolatot; sokat játszottunk az anyaországban és az elcsatolt országrészekben is. A DAC futballcsapatának drukkerei megkedvelték a dalt, énekelni kezdték a meccsek előtt, szinte védjegyükké vált. S bizonyára kellett az is, hogy Orbán Viktor a nemzeti összetartozás napján megosztotta, aminek nagy sajtóvissz­hangja kerekedett. Érdekes, hogy „odaát” kreáltak szenzációt azzal a felütéssel, hogy a miniszterelnök úr szélsőséges zenekar számát népszerűsíti, s a cikkekhez belinkelték a dalt. Sokan így ismerték meg, s mivel kiderült, nincs benne semmi szélsőséges, hírét vitték. Az egyik felvidéki református fesztiválon mondta az ottani lelkész, hogy korábban irigyelték a székelyeket a székely himnuszért, de most már nekik is van himnuszuk, a Nélküled. Ez talán a legszebb dicséret, amelyet valaha kaptunk.

– Azért kijut bőven a gyűlölködő támadásból is. Mintha mégsem csak „egy vérből valók” lennénk…
– A legnagyobb boldogság lenne nekem, ha csak egy percet is eltölthetnék még apámmal, de nem tudom, mit szólna a világhoz, amely azóta alakult ki, hogy ő nincs közöttünk. Két cikluson át volt az atlétikai szövetség főtitkára, erre az időszakra esett a moszkvai és Los Angeles-i csonka olimpia. Emlékszem, milyen hangulat volt otthon, amikor kiderült, hogy az 1984-es játékokon nem lehetnek ott a magyar sportolók. A legnehezebben azt élte meg, hogy sportvezetőként neki kellett a versenyzői elé állnia és közölni velük, hogy a négyévi munkájuk veszendőbe megy. Nem tudom, a mostani belpolitikai csatározásokat miként bírná; vélhetően nem viselné túl jól, hogy nyikhajok még egy olimpia pályázatot is tönkretehetnek. Az atlétikai vébé megrendezését viszont bizonyosan boldogan ünnepelné.

– S ön miként éli meg mindezt?
– Engem az vigasztal, hogy ha visszatekintünk a magyar történelemre, kiderül: nem új keletű a jelenség. Mégis büszkék vagyunk a múltunkra, s valahogy mindig talpra állunk. Unokabátyám, Lázár Ervin mondta: a világ úgy működik, hogy az egyik fele rombol, a másik pedig felépíti, amit amazok leromboltak. Utóbbiakat jó esetben elfelejtjük, az építők viszont szobrot kapnak, amiért hajlandók voltak akkor cselekedni, amikor senki más nem lépett. A képlet egyszerű: nekünk csak el kell döntenünk, melyik oldalra állunk…

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Hosszabbítás 2020. január 11-i lapszámában jelent meg.)