Kaparj, kurta! – Malonyai Péter publicisztikája

Elöljáróban jó, ha tudják: indulataim vannak. Mint a szerelmesnek, aki képtelen fékezni az érzelmeit bánatában, sértettségében. Odalett egy sportág, amely sokat jelentett nekem.

Az öttusáról beszélek.

Most éppen ott tart, hogy akkor van esélye megmaradni az olimpiai programban, ha – amennyiben hinni lehet a közléseknek – a verseny mindössze 90 perces lesz, és kieséses rendszerben küzdenek meg a modern pentatlonisták. Modern? Lassan már annyira, hogy csak emlék lesz. Pentatlon? Hiába az öt sportág, most a rohanás a lényeg. Nem ma kezdődött, hiszen az öt napból előbb négy lett (1989), aztán egy (1993), s végül még két óra sem lesz. Természetesen a népszerűsítés (értsd: televízió) jegyében, mit sem törődve azzal, hogy aki nem bennfentes, képtelen átlátni az egészet.

A kurtításnak tanúja voltam. Hogy eljutottam odáig, már egyáltalán nem érdekel egy-egy verseny, magánügy, az már kevésbé, hogy a nagy-nagy igyekezet éppen a lényeget ölte meg.

Ezerszer leírtam, most is muszáj: a sportágat a NOB-alapító báró, Pierre de Coubertin találta ki, érve szerint kell egy sportág, amely az univerzális sportemberek sajátja, klasszikus értelemben vett férfiaknak való. Az alapot a hírvivő meséje szolgáltatta. A futárnak fontos üzenetet kell kézbesítenie. Lóra pattan, de a lovat kilövik alóla, a rátámadókkal megvív, majd a pisztolyával fedezi magát, amíg eljut a folyóhoz. Átúszik a másik partra, s végül futva ér célba. Nincs (nem volt…) az a kezdő öttusázó, akit ne fogott volna meg a mese. Plasztikus történet, a lényeget emeli ki. Na mármost, a tervek szerint kilencven perc alatt kell teljesíteni küldetését a hírvivőnek, ilyen mese még a mai rohanó világban is elképzelhetetlen. Az már inkább, hogy a harcos – hogy korszerű legyek – „dob” egy e-mailt, esetleg az Instagramján, valamelyik közösségi oldalon (szigorúan „priviben”) tudatja, amit kell.

Röhej.

Persze hogy az.

A végén még eljutunk odáig, hogy nem is kell versenyezniük a fiúknak, lányoknak, kisorsolják, ki nyer, s aranyéremmel a nyakában mehet bezsebelni a győztesnek járó jutalmat. Ne hüledezzenek, a sorsolás lenne olyan izgalmas, mint lesz a másfél órás kapkodás. Képzeljék el: forog a kerék, Klaus Schormann szövetségi (UIPM) elnök kavargatja a golyókat, mi pedig rágjuk a körmünket izgalmunkban, hogy kihúzzák-e a magyar lányt, a magyar fiút.

Volt persze idő, amikor – Fortuna ide, Fortuna oda – sorsolással is nekünk járt volna az aranyérem, annyira jók voltunk a sportágban. Jelzésnek is feltűnő, hogy abban a lapszámunkban jelent meg a változtatás terve, amelyben az is szerepelt, hogy a budapesti fedett pályás versenyen a férfiaknál Bereczky Richárd volt a legjobb magyar – 19. lett. Martinek János szövetségi kapitány szerint nincs ok az aggodalomra, tőle elfogadom (legutóbbi olimpiai bajnokunk a férfiaknál), de azért hadd ne dobáljam a kalapom a levegőbe örömömben.

A magyar vonal azonban most mellékszál, legalábbis ami a jelent illeti. A múlt az más. Eddigi aranycsapataink (Balczó András, Móna István, Török Ferenc, illetve Fábián László, Martinek János, Mizsér Attila) valamennyi tagjától rengeteget kaptam, tanultam tőlük, mintával szolgáltak a hétköznapjaimban is. Nem részletezem, legyen elég annyi, hogy tapasztalataim szerint aki öttusázó volt, arra később is jellemző a fegyelmezettség, a tudatosság, azt mindenképpen megtanulja, hogyan ossza be a napját, ne fusson felesleges köröket – ahol 24 órán belül négy edzés van, ott fontos szereplő az idő.

Az egykori klasszisoknak szerencséjük volt, nem csupán kiemelkedő tehetségük miatt, hanem azért is, mert az öttusa – öt tusa volt. Könnyen behatárolhatóan, napokra lebontva. Egy-egy versenyen sokan voltak, egyrészt valamennyi sportágban az „eredeti” versenyzők kíváncsiak voltak arra, mire viszik a jegyzett kívülállók, másrészt egy-egy „szakasz” után számolgatni lehetett, kinek hány pontot kell szereznie másnap az üdvösséghez. Emlékszem, a müncheni olimpia (1972) idején, a futás előtt a Sportuszoda teraszán legalább annyi papír és ceruza volt, mint Rákóczi túrós és kóla, mindenki számolgatott, mennyivel kell gyorsabban futnia Balczó Andrásnak Borisz Onyiscsenkónál az aranyéremhez. A végeredmény mindenkinél egyezett (28 másodperc), s hogy végül a mi fiunk csaknem egy perccel volt jobb, képzelhető, mekkora örömöt jelentett. Igen, a számolgatás és a naponkénti, számonkénti eredmények éppen úgy kellettek a népszerűséghez, mint az elődök kimagasló klasszisa.

És ha már Balczó… A világ valaha volt legkiemelkedőbb öttusázója a tavalyi budapesti világbajnokság előtt bevallotta, nem tudja, mi az a laser run, mi a bónuszvívás, de persze drukkol a magyaroknak. Miközben úgy érzi, hogy ez már nem az ő öttusája, az övé más volt, talán családiasabb, emberibb. Természetesen egyetértek.

A laser run jelenleg az utolsó száma a versenyeknek, annyit takar, hogy futás közben lőnek vagy lövészet közben futnak (ahogy tetszik), nehéz nem észrevenni, hogy a módi a biatlonra (nekem már az marad) hajaz. Ez csak azért érdekes, mert 1993-ig közös nemzetközi szövetsége volt a két sportágnak. Aztán amióta elváltak, a biatlon világsiker lett, az öttusa pedig elindult lefelé a lejtőn. Meggyőződésem, hogy a laser run önálló sportágként élvezhetőbb lenne, mint az öttusa akármilyen rafinériával megcsonkított változata. Akad némi jele a szándéknak, éppen a budapesti vb-n rendeztek külön laser run versenyt.

A változtatást azzal igyekeznek megindokolni a sport hatalmasai, hogy a „kor” kihívása követeli, meg aztán helyre kell állítani az öttusa presztízsét. Nos, az öttusa rangja egyértelműen a hagyományban rejlik, 1912 óta olimpiai sportág. Hogy visszatérően igazolnia kell létjogosultságát, nevetséges, legalább annyira, mint amikor esztendőkkel ezelőtt a szintén klasszikus birkózást kényszerítette méltatlan helyzetbe a NOB az olimpiai programból való kikerüléssel fenyegetve.

Nem mellesleg az öttusánál is ez a tét. Ami külön érdekes, hogy az ötkarikás urak egyre inkább fittyet hánynak az olimpiai mozgalom hagyományaira, hol egyikük, hol másikuk szavaiból derül ki, hogy csak a televízió számít, a nézettség mindenekfelett. Természetesen nem azért, hogy a drukker minél többet kapjon, hanem hogy a jogdíjak jóvoltából teljen meg a kassza, s minél több nagy cég váljon támogatójává a szervezetnek.

Az öttusa elöljárói is attól félnek, hogy társaságuk – és ezzel persze ők is – kikerülnek a pikszisből, csökken a rangjuk, a kapcsolati tőkéjük megcsappan, s az egzisztenciájuk is megsínyli, ha a sportág nem lesz ott az olimpián. A sportágnak – akár bevallják, akár nem – szinte semmi köze az aggodalmaikhoz. Én el tudnám képzelni olimpiák híján is az öttusát, persze csak a hagyományos öt-, legfeljebb négynapos változatát, ám erre az a válasz, hogy akkor nem lenne rá pénz. Márpedig drága passzió az öttusa – ló, ugyebár, mindenképpen kell hozzá, a vívófelszerelés, a fegyver sem olcsó mulatság, a futócipő sem két fillér mostanság, talán még az úszónadrág ára közelít leginkább a hétköznapokhoz.

Igen, pénz nélkül nem megy, ám ha jön az új módi, akkor egy másfél órás roham sem olcsóbb, igaz, kitűzhetik a homlokukra, hogy olimpiai sportág vagyunk.

Még nem is írtam, hogy az öttusafőnökök a NOB-vezérkar (elnök, alelnök, főigazgató, sportigazgató) iránymutatásai alapján kezdtek el kaparni és jutottak el odáig, hogy jöjjön a kieséses rendszer, éljen a kilencven perc. Amióta tudom, hogy magasabb NOB-körökben felvetődött, hogy az e-sportokat is teljes olimpiai jogokkal ruházzák fel, nincs sok bizodalmam az ötkarika uraiban. Nem mintha az öttusa vezérkarát a szívembe fogadnám (ha eddig nem derült volna ki).

Megérdemlik egymást.