Karanténszínek – Csinta Samu publicisztikája

Mi tagadás, sok szokatlan helyzetet teremtett napjaink megbolydult világa. A mindent felfalással fenyegető láthatatlan ellenséggel vívott küzdelemben azt várják tőlünk – és ennek megalapozottságáról nem is érdemes vitát nyitni –, hogy zárkózzunk el, tartsunk egymástól biztonságos távolságot, mégis működjünk együtt. A helyzet kezelésére vonatkozó technikák nemcsak nekünk, egyes embereknek nem állnak a rendelkezésünkre, de az illetékes intézmények is csak menet közben alakítgatják a működőképesnek vélt procedúrákat. A korábban színes, zsongó városi élet elszürkült, hangtalanná lett, amelyben a legegyszerűbb cselekvések is visszásnak tetszenek, mi meg meglehetősen tanácstalanok vagyunk a különböző reakcióinkat kiváltó korábbi ingerek visszaszorulásával kapcsolatban. És jobb híján a már ismert módszereket próbáljuk a négy fal közötti életmódhoz idomítani.

Ami azért okoz némi fejtörést. Például azok életében, akiknél jelentős helyet foglalt el a sport, a testmozgás. A kijárási korlátozásokba vágott kiskapuk egyikét amúgy épp a „futóbolondoknak” szánták, ami jelzi a mozgalom régóta megkérdőjelezhetetlen lobbierejét. De felhívásként is tekinthető keringőre, bárki számára használható kiszabadulási lehetőségként, ha azon veszi észre magát, hogy bezártságában már a konyhakredenccel társalog. S ki tudja, talán úgy beleragad a „trükkbe”, hogy végszükségből a futótársadalom elkötelezett tagjává válik.

De mielőtt társadalmi elégedetlenség szításának vádjával illetnének, sietek pontosítani: nem a futók „ellen” aggódom, sokkal inkább a többiekért. A hatalmas energiatartalékú, karanténba kényszerülő gyerekekért, a rendszeresen sportoló tinikért, a versenysport gladiátoraiért. Még ha az utóbbiak egyéves haladékot is kaptak a következő olimpiai megméretkezésig – már elnézést az akasztófahumor-gyanús fordulatért. S mi tagadás, magamért is, hiszen e sorok írása közben érzem, hogy mindjárt belyukad a hátam a számítógép előtti szolgálatteljesítésben.

Vegyük sorra a fokozottan veszélyeztetett kategóriákat. Ott az a kisiskolás, akinek a tanító néni reggel kiadja a feladatokat és szorgalmikat, aztán amíg a kölykök füstölgő aggyal dolgoznak, elmegy futni a szomszédos kiserdőbe. Az önálló tanulásra még egyáltalán nem vagy csak korlátozott mértékben képes gyerek minden apró döccenőn fennakadva nyúzza a mellette „hómofiszozó” szülőt, de egyszer csak elfogy a türelme, meg kell mozdulnia, hiszen a suliban is van szünet, amikor jókat lehet rohangálni a többiekkel. Nem beszélve a felfoghatatlan tényről, hogy nincs testnevelésóra, a legtöbbek kedvenc tantárgya. Illetve dehogy, csak még annyi módszertana sincs, mint amennyit rohamtempóban kitaláltak, mondjuk, természetismeret-órára. Az igazira, a csapatjátékokra amúgy sincs lehetőség, hiszen ma már jó, ha a párosra, trióra futja az egy fészekaljnyi gyermekállományból.

Szóval többnyire maradnak az egyéni megmozdulások, a lehetőségre pedig azonnal rávetődött az erőnléti edző-kinetoterapeuta-gyógytornász online-had. Kevés ellentmondásosabb, de legalábbis elbizonytalanítóbban eltérő elveket valló sereggel találkozni, itthoni plankmozdulataimat kis híján magam elől is titkolva végzem, nehogy kiderüljön, melyik gyakorlattal használok, miközben más nézet szerint kétséget kizáróan ártok vele. A szabványfeladatok képernyő előtti utánzása amúgy sem buli, ahhoz elengedhetetlen bizonyos tudatossági szint, ami nem feltétlenül a kisiskolások műfaja. Hacsak nem érkezik olyan kreatív megoldás, mint annak a makói testnevelő tanárnak az úszásoktatás-videója, amihez csak nyitottság és egy vasalódeszka kell. Az utóbbiból esetleg több is, de hát a dolognak akár gazdaságélénkítő hatása is lehet. Összességében azonban újra csak a szülők részvétele jelentheti az áthidaló megoldást, mert apával-anyával mégiscsak más kihívás együtt tornászni, pláne legyőzni őket fekvőtámaszban, felülésben vagy guggolásban.

Kiürültek az utánpótlás-akadémiák is, a pályák, a termek, az álmok egyéb arénái. Vajon milyen útravalóval küldték haza tanítványaikat edzőik, tanáraik? Annak tudatában, hogy akár egy hónapos teljes kihagyás is messzeható káros következményekkel járhat, pláne, hogy legfeljebb óvatos becslések léteznek afelől, mikor kezdődhet újra az érdemi sportolás. Ilyen helyzetben roppant fontos, hogy elmondják a kérdésben szakértőként aligha kezelhető szülőknek, mennyire fontos a fiatalok életében a helyes táplálkozás, a megfelelő folyadék- és vitaminbevitel – a bezártság és jóval kevesebb mozgás következtében még inkább. Megfelelő szakmai támogatással az erőállapotot szinten tartani hivatott gyakorlatok többsége is háziasítható, hiszen lépcső szinte mindenütt van, miként gumikötél rögzítésére alkalmas gerenda, kampó vagy ajtókeret is, és ma már tornaszőnyeg is található sok háztartásban, ha a padlóborítás túl sprődnek bizonyulna. Több házi videó tanúskodik arról is, hogy a labdás feladatok is elvégezhetők a nagyszülői örökség részét képező dísztárgyak szélsőséges veszélyeztetése nélkül. A labdarúgók esetében az úgynevezett köteleslabda házi barkácsolásához elegendő egy hálós krumpliszsák és egy gumikötél, aminek segítségével nemcsak a láb különböző felületeinek labdaérintését lehet tökéletesíteni, az eszköz az egyérintős játék szinte életszerű gyakorlására is alkalmas. Mindezek sűrű szóbeli szorgalmazása és ellenőrzése pedig a fiatalok tudati nevelését is segítheti, ugyanis nemcsak elhatározás kérdése ráhangolódni arra, hogy a bezártság szokatlan idejét valaki rendszeres napi programmal töltse ki. Az edzések újrakezdésekor meg amúgy is fehéren-feketén kiderül, ki végezte el a gyakorlatokat, illetve ki kamuzott.

Mindez a profikra is érvényes, esetükben azonban természetesen tudatosabban működnek a dolgok, hiszen anélkül eleve aligha jutottak volna el a jelenlegi szintre. Példájukkal épp arra tudnak ráerősíteni, hogy a minden körülmények közötti fegyelmezett gyakorlás a siker első számú letéteményese. Az olimpia elhalasztását követő, túlnyomórészt pozitív, jövőbe tekintő hozzáállásukkal pedig arra, hogy a lelkierő, a balsikerek utáni talpra állás képessége ugyancsak a nagy sportolók sajátja. Mindenekelőtt azok figyelmébe ajánlva, akik a jelenlegi karanténos állapotban azon keseregnek, hogy életük nagy kiugrási lehetőségét sodorja el a koronavírus-járvány.

Ma sokak számára úgy tetszik, a potenciálisan bárhol, bármin és bárkiben jelen lévő vírus reménytelenül szétszóródó szilánkokká forgácsolta szét a világot. Mindent bizonytalanná tett, ami korábban valamelyest biztosnak tűnhetett, állandó gyanakvást és szorongást költöztetett a hétköznapokba. Ilyen körülmények között természetesek azok a gondolatok, amelyek a hazai sporttevékenység további finanszírozása, a sportberuházások – köztük a külhoni építkezések – jövője, a hazai rendezésű világversenyek perspektívái, no meg a magyar sport olimpiai szereplése körül forognak.

Nem kevésbé fontos azonban, hogy milyen színű lesz az elzártságból előkerülő gyermekeink, fiataljaink arca. Karanténzöld vagy reményrózsaszín? Ezeknek a színeknek a kavarása zajlik éppen a lakótömbök vagy vidéki házak falai között. Annak valószínűsége igen csekély, hogy a körülmények visszafordítják majd fiataljainkat a kevesebb készárut, több egyéni kreativitást feltételező játékok világába. Abban azonban talán bizakodhatunk, hogy az emberi élet, a közösségi összetartás értéke más megvilágításba kerül. Ha már nem tudtuk megakadályozni, hogy a békeidők évtizedeiben sokak fülében üresen csengő szlogenekké váljanak.