Retró van, gyerekek! – Vincze András publicisztikája

Lehet, hogy kicsit elég már a futásból, de hát istenem, túl sok sportot mostanában nem lehet űzni, s ahogyan a sokat citált kocogóbölcselet is mondja: a láb mindig kéznél van.

Hála az égnek, a gyerekeknél is!

Olykor-olykor mostanában késő délután is kiléphetek mocorogni rövidebb-hosszabb távokra, és ilyenkor aztán valóban szembejön a hétköznapi valóság. Máskor, „békeidőben” hajnalban, kora reggel kell leróni a napi penzumot, kihaltabb a futótáj, a madárcsicsergésen kívül más aligha kíséri a cipők kopogását, ám ezek a mostani, naplementébe hajló edzések megmutatják a világ új arcát.

Például a magyar srácokét is.

Annyit pufogtam már magam is, hogy a jelenkori rohanásban egyre inkább elveszítjük az utánunk következő generáció(ka)t: a gyerekeink érdeklődését és tapasztalását elrabolja a számítógép, a mobiltelefon; néhány hónapja pedig azt ünnepeltem ezeken a hasábokon, hogy a váci bringaút mellett évtizedek után először klasszikus módon, azaz négyzetrácsban lábtengózó kölyköket láttam. Most viszont egyre-másra jönnek szembe a mi fiaink és lányaink, egészen elképesztő dinamizmussal visszarántva mindenkit a retrokorszakba. Az, hogy a máskor csendes, kihalt utcákon napeste is gördeszkáznak, tulajdonképpen említést sem érdemelne egészen addig a pillanatig, amíg nem azt látom, hogy a gyerek ütött-kopott masinán próbál megmaradni, a fater pedig lelkesen magyarázza neki, hogy „Na fiam, annak idején apád ezzel vagánykodott!”. Merthogy a guruló szerkezet van vagy negyvenesztendős, amolyan házilag barkácsolt deszka: a teteje simára pucolt, egyenes falap, az aljára pedig jókora csavarokkal sufnituninggal erősítették oda a négy kereket. Zörgött is, mint a veszedelem, nyekergett, ha a srác erőteljesen rátaposott, se nem gurult, se nem suhant, csak csorgott előre, de a gyerek az apai örökséggel mégis boldogan koptatta a betont.

S van más tapasztalás is: nézhettem a libasorban döcögő anyát és lányait – mint valami kis vadkacsacsapat, mértani pontossággal tartották egymás közt a távolságot, s egyforma, susogós melegítőben szaporáztak előre, azon sem csodálkoznék, ha a dzsoggingolás előtt a régi, anyai videokazettákon lévő aerobikgyakorlatokkal melegítettek volna.

S itt vannak a bringások is – matuzsálemkorú, feketére festett Fecske-típusú kerékpárt is láttam már elzörögni, mégpedig olyat, amelynek a kormányra volt erősítve a picinyke fémülés, s ahogy anno nagyapám korában (hetvenes évek eleje) mi, úgy ma is abban ült a gyerek, abszolút más perspektívában és jóval szellősebbnek látva a világot, mintha a divatos, műanyag székekben szoronganának, jellemzően a szülő háta mögött préselődve.

S aztán futás közben külön tanulmány figyelni a srácok szerelését: mintha elvesztek volna a modern idők jelképei, a Ronaldo, Messi, Ibrahimovic feliratú dresszek, s ezekben az unalmas órákban a fiókok mélyéről előkerültek az apák (de talán az anyák) réges-régen összehajtogatott mezei. Láttam már Lisztes feliratú FTC-, „mátyusos” Honvéd- és Dombi nevével ellátott DVSC-trikót, ám ami egész rendkívüli felismerésnek számít, hogy micsoda divatja lett a magyar címeres szerelésnek. Persze nem akarok túlzásba esni a képzelőerőt tekintve, de olyan érzésem volt (van), mintha a baj idején egyszerre ébredt volna fel a magyarságtudat, a honfiúi és a honleányi lelkek egy másik divatsíkon találnák meg a jelenhez legkristályosabban, legélesebben kapcsolódó önkifejezési formát.

Valami megváltozott.

Amennyire tartózkodóvá, fegyelmezettebbé vált a világunk, úgy lett mégis emberségesebb, amelynek egyik jele talán éppen az, hogy elkezdtük felfedezni a múltunkat is. A szomszédban a kissrác a járvány tombolása közepette szelíden, unalmasan hömpölygő napokban nem a döngő bőrlasztival passzolgat a házfalra, hanem az anyja által ilyen-olyan anyagokból összevarrt rongylabdával dekázgat (amúgy tizenhat volt a legtöbb), mert ez most érdekesebb számára minden más csoda sportszernél. A szomszéd kertet elválasztó sövény felett tollascsaták zajlanak, s amikor abban (is) elfáradnak az aprónépek, akkor kis kerti székre telepednek le, és a terebélyesre dagadt fenyősoron átkiabálva beszélik meg nagy komolyan, ha vége a járványnak, akkor elmennek bringázni, felfedezni a világot.

S valami hasonlót láttam már a pesti panelházban is: a lépcsőházban a harmadik és negyedik emelet között két lány teniszezett – ovális alakú faütővel szivacslabdát nyestek fel és le. No, bizony, éppen úgy, mint azokban a bizonyos régi időkben, amikor a nyári szakadó eső elől mi, Haller téri kölykök bemenekültünk, s ugyanígy szivacsfociztunk a hosszú földszinti folyosón, egészen addig, amíg a Pap bácsinak elege nem lett, s el nem kergetett bennünket.

Szóval, visszatérve a hobbifutáshoz: jönnek szembe a fiatalok.

Talán éppen azok, akikről azt hittem és azt írtam, hogy már mozdíthatatlanok ebben a kütyüáradatban, képtelenség lesz majd őket kirántani a mátrixvilágból. Már az is lélekborzoló felfedezés, hogy tudnak tempósan, kitartóan haladni kilométereken keresztül, ergo, van akaraterejük, s ugyanannyira képesek fegyelmezetten tartani magukat, mint az edzettebbnek mondott és hitt korosztály. Eltanulták azt is, ami talán a futóélet egyik legszebb szokása: rövid intéssel köszönnek mindazoknak, akik szembekocognak velük, udvariasan elengedik a gyorsabbat, egy „hajrával” biztatják a poroszkálósabbakat. S ami újabban szintúgy feltűnik, nincsenek csilivili cuccok, nincs páváskodás, a srácok futásaiban éppen úgy az egyszerűség dominál, mint a régebbi aszfaltkoptatóknál – tényleg megvan az a bizonyos „fíling”, hogy a láb mindig kéznél van.

Valamelyik nap kicsit mégis visszavágytam a magányos zakatolásra, a hajnali hidegre, de egy gondolatot sehogyan sem tudtam elűzni: lehet, ezután minden évben kellene valami egységes megnyugvás a világnak. Szó se róla, nem ez a mostani, bajjal-gonddal elterhelt időszak, amikor valójában minden játék, minden elfoglaltság, minden szülői figyelem elterelés menekülés a valóságtól. Hanem az lenne az áldása az életnek, ha picit visszahúzódhatnánk a természetesebb térbe, amelyben ott vannak a régi darabjaink: a megfakult sportszerek, az átizzadható, régi sportdresszek, a használtabb cipők, a két kezünkkel megalkotott tárgyak. S persze jó lenne visszatalálni ehhez a mostani, békés kommunikációhoz, amikor jelentősége van az intésnek, amikor a szavak nem csupán elsuhannak a megszokott útjukon, hanem jelentéssé válnak, egy-egy közelebbi vagy távolabbi terv nagyszerű részének.

Ami biztos, lehet bármekkora is a baj a világban, a sport az, ami megsegíti, lehet, hogy csak pillanatnyi eszközként, rácsodálkozni való érdekességként, de most tökéletesen érzékelni, milyen sokat is jelent az életünkben. Sőt, ami mindennél fontosabb, a gyerekeink életében. Most ők akarnak a sport által megfelelni, ők veszik a legkomolyabban, ha a mozgás révén megvalósíthatnak valamit – inspirálja őket.

Retró van, gyerekek!

Talán később sem feledjük ezt el, akkor sem, amikor a világ ugyanúgy forog majd tovább, mint 2020 márciusa előtt…