„Őrült” Hulk – Moncz Attila publicisztikája

Nem sokat tudok róla, már persze azon kívül, hogy sokkal okosabb nálam – mondta három éve az egyébként meglehetősen eszes Rory McIlroy, a golfozók világranglistájának korábbi vezetője pályatársáról, Bryson DeChambeau-ról. Akkor még ennél többet nem is kellett tudni a mindössze egy esztendeje profi amerikai játékosról, most viszont már illik. Ha mást nem, azt okvetlenül, hogy a mögöttünk hagyott hétvége óta ő a US Open új bajnoka, de olyan módszereknek köszönhetően, amelyek miatt McIlroy ma már azt mondja rá, hogy „...hajszálpontosan az ellentettjét csinálja, amit egy US Open-bajnoknak csinálnia kell”, illetve, hogy „...fogalmam sincs arról, jót tesz-e a sportágnak a felemelkedése”. Merthogy a golfba is beköszöntött a tudományos korszak, a 27 éves DeChambeau a technika helyett az agyra és az erőre esküszik.

Egy olyan világban, ahol a felszerelésgyártók versenyeznek a legjobbak kegyeiért, DeChambeau saját maga fejleszti az egyébként egyforma hosszúságú ütőit, sóoldatban teszteli a labdákat, hogy amikor odaáll az ütőhelyre, a lehető legmesszebb tudja elreptetni azokat. Nem az irány, hanem a távolság a legfontosabb neki („Előny, ha valaki messzire tud ütni” – mondja ő), ehhez meg az eszközökön túl erőre is szüksége van. Tavaly október óta csaknem húsz kilót hízott (a 185 centis magassága mellé ma már 109 kiló társul), ebből tízet a koronavírus okozta leállás alatt, de nem ám hasra, hanem izomra. Rendszeresen erősített, közben a táplálkozására is odafigyelt (6000 kalóriás diétát tartott), literszámra itta-issza a proteint, emellett a gyorsabb és keményebb lendítést gyakorolta.

Egyre gyakrabban hasonlítják a képregényhős Hulkhoz (csak neki nem zöld a feje), tetszik is neki a párhuzam, az elért eredmények viszont még jobban. Elsőre ugyanis most már átlagosan 310 métert üt, ami 34 méterrel több, mint az egy évvel ezelőtti produkciója! A US Open után már olyan ütőt tesztel, amellyel 360-370 méterre tudja repíteni a labdát. Ilyen távolságok láttán nem zavarja, hogy az irányzékkal többször gondja akadt a Mamaroneckben megrendezett US Openen. Az elütések után a labdái csak 41 százalékban érkeztek meg a szép zöld gyepre (a szakzsargon szerinti fairwayre), a többi a nem teljesen karbantartott részre vágódott le. Minden korábbi US Open-győztes legalább néggyel többször juttatta a fairwayre a labdát, mint DeChambeau, aki még így is hatütéses előnnyel nyerte meg a viadalt. „Rengetegszer hagyatkoztam a tudományokra, és mindig működött” – mondta a győztes. Nem csoda, hajdan fizikát tanult, golfberkekben „Őrült professzor” a beceneve, amire legkésőbb két éve rá is szolgált. Akkor ugyanis az egyik versenyen iránytűt használt a lyuknál lévő zászló pontos helyzetének meghatározásához, amit villámgyorsan megtiltottak neki.

Viszont az ő példája is bizonyíték rá, hogy a tudomány egyre jobban beszivárog a sportba, egyre jobban befolyásolja az eredményeket. Előfordul, hogy csak modellezés szintjén, de általában sokkal mélyebben. Előbbire jó példa, hogy amerikai tudósok kimutatták, ha Jesse Owens, az 1936-os berlini olimpia négyszeres bajnoka ugyanabban a cipőben, ugyanazon a borításon futott volna, mint Usain Bolt a 2013-as világbajnokságon, 100 méteres síkfutásban még egy tized sem lett volna közöttük. Alapesetben Owens 10.2 másodpercet tudott, Bolt 9.77-tel lett világbajnok – a cipő és a borítás a tudósok szerint több mint három tizedet jelentett. A fejlettebb edzésmódszereket, a táplálkozástudományt meg nem is számszerűsítették...

De természetesen azokat sem szabad elfelejteni. A biológia, a fizika, a matematika, a kémia és a pszichológia „elegyéből” önálló tudományág jött létre, amit az angol nyelv a sports science kifejezéssel fed le, magyarul pedig a sporttudományt lehetne ráaggatni. Az egyik angol szakértő szerint ezen belül is három fő csapásirány létezik: a biomechanikai (ennek segítségével például azt lehet összerakni, hogy néz ki a tökéletes 100 méteres futás), a fiziológiai (az emberi testre vonatkozó ismereteinket olyan specifikus alkalmazkodásokra ösztönözzük, amelyek javíthatják a teljesítményt) és a pszichológiai (ami sokak szerint a legnagyobb különbséget jelenti az érmet nyerő és az érem nélkül maradó sportolók között).

Leslie Saxon kardiológus, az egyik amerikai sporttudományos központ ügyvezető igazgatója amondó: „Az adatok segítségével lehet minimalizálni a kockázatot.” Minél több az adat, annál kevesebb a felesleges rizikó. Ez igaz lehet az edzéstervek összeállításától a sérülések megelőzésén át a „fejre állások” elkerüléséig sok mindenre. Mindent alárendelve az egészségnek, főképp pedig az eredménynek. Mert bár azt hihetjük, Usain Bolt 9.58-as vágta-világcsúcsánál nem lesz jobb, jön majd egy következő generáció, amely bizonyítja, hogy de igen, lehet. Valljuk be, amikor Ben Johnson 1988-ban szanaszét doppingolva 9.79-et futott a szöuli olimpia döntőjében, azt hittük, annál az időnél tisztán sohasem lehet jobbat futni, most viszont jó két tizeddel erősebb annál a világrekord. Egy olyan sportoló révén, aki egyszer sem bukott meg doppingvizsgálaton.

Ugyanakkor az adatoknak hála a felkészülési módszerek is átalakultak. Az egyik amerikai olimpiai reménység, Michael Andrew (volt olyan időszak, amikor egyszerre tartott 22 korosztályos országos csúcsot) a lawrence-i kertjükben lévő medencében édesapja irányításával készült-készül rövid távú, intenzív úszásokkal, mellette rengeteg erőnléti edzéssel és agytornával – egy, a leúszott hosszok mennyiségére is koncentráló sportágban. „Minden, amit csinálunk, tudományos alapokon nyugszik: folyamatosan kapjuk az adatokat, amelyek alátámasztják, hogy jól vagy rosszul dolgozunk a medencében. Az agyunk és a testünk egy számítógéphez hasonlóan kódolja az adatokat. Nincs értelme lassan edzeni, ha az a célod, hogy gyorsan ússz” – mondta a módszerről.

Eliud Kipchoge két órán belüli maratonija kapcsán is előhozakodhatunk a módszerekkel. A projekt értékelése során leírták, különösen a pszichológiára, a táplálkozásra, a biomechanikára, az orvosi támogatásra, a valós idejű monitorozásra és a coachingra figyeltek. Vagy ha úgy tetszik, volt itt „tervezőasztalon” megrajzolt, kifejezetten az alkalomra készített cipő, az edzés-táplálkozás-pihenés szentháromságának szinte percre lebontott beosztása, a futás során 42 „nyúl”, illetve a felvezető autóból lézerrel az aszfaltra vetített tempó – mintha űrbázison lennénk. Csak hát hajszolni kell az újat, a korábban elérhetetlent, ehhez pedig egyre inkább ilyen eljárásokra van szükség.

Sőt, ma már eljutottunk odáig, hogy a virtuális valóság (VR) technológia segítségével a hétköznapi folyamatokat egy „szemüvegen” keresztül modellezni is lehet. Ezen a téren talán a University of Michigan jutott a legmesszebb, amely a legtehetségesebb kosarasok kiválasztása során speciális helyzeteket modellez, és a jelölteket belehelyezi ebbe a világba. Persze eljön, eljöhet az a pillanat is, amikor muszáj lesz megkérdezni: az ilyen mennyiségű technológia, az ilyen elképesztő orvosi támogatás nem lesz-e már túl sok? Már elnézést, de gépiesített sportolókat vagy hús-vér embereket akarunk-e látni? Talán egyre többen adnak majd ezen felvetésekre olyan választ, hogy itt a vége, itt kellene megállni. Csak még nem jutottunk el addig a pontig, amelyen túlról már nem lehet visszatérni.