Sportország – Moncz Attila     publicisztikája

Jóllehet nemzetközileg elfogadott „mértékegysége” nincs, de azért alighanem sikerült találni olyan országot, amely népére bátran ráaggathatom a sportnemzet, illetve a sportoló nemzet kifejezést is, mindenféle marketing, üzleti vagy politikai ok nélkül. Én a két kifejezést akkor szeretem használni, ha az adott ország lakossága aktív a sport és a rekreációs tevékenységek terén, ha a versenysportban akad néhány szupersztárja széles körben is jegyzett, népszerű sportágban, és nem elhanyagolható módon a jegyzett csapatsportokban is jeleskedik. Napjaink, valamint a közelmúlt eredményei alapján az alig kétmilliós Szlovénia tökéletesen megfelel a feltételeimnek.

De mielőtt a Tour de France-ot vezető Primoz Roglic, Tadej Pogacar kettősre, az NBA-ben lassan már csak LeBron Jameshez és Jannisz Antetokounmpóhoz mérhető Luka Doncicra, az NHL-ben a Los Angeles Kingsben csapatkapitányi tisztig jutó Anze Kopitarra vagy a közelmúlt sílegendájára, Tina Mazéra rátérnék, egy kis körkép arról, hogy derék szomszédaink miért is sorolhatók a sportoló nemzetek közé. Egy közelmúltbeli közvélemény-kutatás szerint a 16 évnél idősebb „helyi erők” 61 százaléka következetesen elkötelezett a sport mellett, és űzi is, 23 százalékuk hellyel-közzel teszi, és csak 16 százalékuk gondolja azt, hogy legfeljebb a kocsmai súlyemelésbe szeretne belekóstolni. Ha úgy jobban tetszik, a lakosság 84 százaléka sportol kisebb-nagyobb (inkább nagyobb) rendszerességgel. Egy másik kutatás szerint az elmúlt csaknem két évtizedben a Szlovéniában (nem kutyában) úszni tudók aránya 72-ről 92 százalékra nőtt, amivel az Európai Unión belül a szoros élmezőnyben van az ország. Az mindegy nekik, hogy profi vagy szabadidős a választott tevékenység, a lendület mindenütt ugyanaz. Persze, úgy könnyű a túrázást, a terepfutást vagy éppen a hegymászást beemelni a kedvenc tevékenységek közé, ha hétezer kilométernyi kijelölt és védett ösvény, valamint több mint 150 menedékház várja a kihívásokra ácsingózókat és a természetbarátokat.

Ami viszont a szlovén sporteredmények böngészése közben sokkal meglepőbb volt, hogy Szlovénia olyan tettre képes, amire a legnépszerűbb csapatsportágakban rajta kívül csak Franciaország és Oroszország. Az egyik 33-szor, a másik 73-szor nagyobb nála. De hogy miről is van szó? Megnéztem, az Európában legnépszerűbb öt csapatsportág (labdarúgás, kézilabda, kosárlabda, röplabda, jégkorong) legutóbbi kontinenstornájának eredményeit (a jégkorongnál, nem lévén Eb, kis csalással a világbajnokságot vettem figyelembe), kíváncsi voltam, mennyire széles a mezőny. Huszonegy formáció (Nagy-Britannia, illetve a monarchia tagjai összesen háromszor szerepelnek a listán, egyszer-egyszer Nagy-Britanniaként, Walesként és Angliaként) jutott be az öt sportág valamelyikében valamelyik nemben a legjobb négy közé ezeken a tornákon. Három vagy annál több sportágban csak a néggyel (a jégkorong a hibapont) listavezető Franciaország, valamint a háromnál megálló Oroszország és Szlovénia. (Két sportággal Hollandia, Spanyolország és Szerbia büszkélkedhet.) De ebből a trióból aranya csak Franciaországnak (női kézilabda) és Szlovéniának (férfi kosárlabda) van.

És Szlovéniában igazán „lyukasnak” csak a futball számít, hiszen kézilabdában a férfiak az év elején negyedikek voltak, a nők ott vannak az év végi viadalon, kosárlabdában a férfiak címvédők, a nők az egyenes kieséses szakaszban búcsúztak, röplabdában a férfiak elbukták az Eb döntőjét, a nők „csak” kint voltak a legutóbbi tornán, míg a magyarok talán legnagyobb mumusának számító, mintegy 200 profira alapozó jégkorong-válogatott liftezik az A-csoport és a divízió 1 között. A sorsa jórészt attól függ, hogy a kétszeres Stanley-kupa-győztes Anze Kopitar miképp zárja az alapszakaszt a Los Angeles Kingsszel. Ha rosszul, a válogatott könnyebben érheti el a célját, ha jól, akkor jöhet a (szinte) lehetetlen küldetés.

De ma már nem Kopitar, hanem egy kosaras Szlovénia arca, ha a csapatsportokat nézzük. És egyelőre nem látni, hogy ez a következő másfél évtizedben miért változna meg. Merthogy Luka Doncic még mindig csak 21 éves, de már a Dallas Mavericks és az NBA szupersztárja, a statisztikák szerint csak Michael Jordanhez és LeBron Jameshez lehet majd őt mérni. Úgy élvezi a kosárlabdát, mint a nyolcadikos gyerek a nyári fagyizást, nem megosztó személyiség, „csak” zseni – ennél kevesebb jó adottságra is alapoztak már sportolók önálló brandeket. Doncic ráadásul nem csupán a saját, de az ország pénztárcáját is hizlalja. Az „I feel Slovenia” szlogenre felépített turisztikai iparágnak ő az arca, annyira, hogy a Dallas Mavericks is felbukkant a támogatók között. Hiába, ma már az ő mezéből adják el a harmadik legtöbbet Európában, illetve főképp neki köszönhetően egy év alatt 79 százalékkal nőtt meg a kontinensen eladott League Passok (ennek segítségével lehet nyomon követni az NBA saját tévéjét) száma.

Mégis, Kopitar, Doncic vagy éppen a Miami Heattel az NBA-nagydöntő küszöbén álló Goran Dragic az előző évben nem tudta elvinni az első helyet az év sportolója szavazáson. Ahhoz ugyanis egy összetettbeli Vuelta a Espana-siker kellett. És bizony, ha a népszerűséget nézzük, Primoz Roglicot okkal emlegethetjük egy szinten a fenti major ligás sztárokkal, ugyanis David Crmelj szlovén újságíró így jellemzi: „Legalább annyira népszerű, mint ők. Ha az idén ő, esetleg Tadej Pogacar megnyeri a Tourt, az lesz Szlovénia történetének legnagyobb sportsikere. Lehet, néhányan nem értenek egyet velem, de legyünk korrektek. A kerékpározás világszerte népszerű sportág, a Tour de France meg több egyszerű kerékpárversenynél. Globális termék, amiből nem sok van a világon.”

Márpedig a Tour egyelőre atombiztosan szlovén kézben van, ha Roglic nyer, az egy tündérmese beteljesedése lesz. Mert amíg Pogacar világéletében bringásnak készült, Roglic előbb futballistának, aztán síugrónak. Utóbbiban junior-világbajnoki címet nyert csapatban, aztán egy alkalommal Planicán „lefejelte” az ugródombot, és bár fizikailag, illetve mentálisan is helyrejött, ezt léceken már nem tudta megmutatni. 2011 elejéig, 21 éves koráig még ugrált, de vb-re vagy vk-versenyre már nem jutott ki, ezért inkább abbahagyta. Aztán elindult egy helyi duatlonversenyen a szomszédjától kölcsönkapott kerékpáron – és sportágat váltott. A futás nem tetszett neki, 22 évesen viszont kerékpáros lett belőle. Már 2018-ban film készült róla „A telemarktól a Tour dicsőségéig” címmel (a telemark a síugrásban az egyik landolási fajta), és az idei Touron a prológ után egyórás alkotást mutattak be róla főműsoridőben. Frans Maassen csapata, a Jumbo Visma sportigazgatója azt mondta róla egyszer: „Ebben a srácban Ferrari-motor dobog”. A mai állapotok ismeretében igazat kell adnunk neki, legfeljebb az erőforrást cserélnénk Ferrariról Mercedesre.

Persze, ha maradt volna „téli szakon”, simán befuthatott volna úgy is hazájában, hiszen 1988 óta nyolcszor lett síugró az év sportolója, és volt edzői szerint nem mindenki volt tehetségesebb nála. Mondjuk a téli sportok hatalmát a női versenyben lehet látni igazán, hiszen a műlesikló Mateja Svet hétszer, az amerikai szakírók által Michael Jordanhez hasonlított (hiába, arrafelé nem követik annyian és annyira a sportágat, el kellett helyezni valahogy az univerzumban), a minden alpesi szakágban vk-futamot nyerő, kétszeres olimpiai és négyszeres világbajnok Tina Maze hatszor lett az esztendő legjobbja.

Mi az, ami hajtja őket, illetve azokat, akik fanatikusan buzdítják őket? Erre a The Athletic szakírója adta meg a választ, aki Szlovéniáig utazott, hogy megfejtse a Doncic-titkot. „Az itt élők a sportolóikon keresztül látják a csúcsra vezető utat, tudják, ők azok, akik eljuthatnak a globális elismertségig és a szupersztár státuszig. Amikor Luka szupersztár lett, mindenki beállt mögé. Még a kosárlabdát nem szeretők is ugyanúgy támogatják, mint a szurkolók. Mert ő az, az ilyen versenyzők azok, akik kivívhatják hazájuknak a világ elismerését és táplálhatják a nemzeti büszkeséget.”