Bevallhatatlan – N. Pál József publicisztikája

Nem számoltam meg, de a legtöbb „ötkarikás” könyv a melbourne-i játékokról – vagy annak kapcsán – született magyarul valószínűleg, s tudjuk, sok oka van ennek. Ez volt az első déli féltekén, beláthatatlan távolságban, szokatlan időpontban – november-december fordulóján – rendezett „nyári” olimpia, ami nemcsak emlékezetes, de sorsokat fordítóvá is lett nekünk, minden értelemben. Igen, a forradalom ideje, utójátéka, mint históriai háttér hosszabb ideig a nagyvilág figyelmét is kihívva, a fölbolydult emberi-sportolói életek sokasága, meg az egyedi (magyar) sporttörténeti remények alkalma, amelyek nem teljesedhettek be akkor.
Nem számoltam meg, de a legtöbb „ötkarikás” könyv a melbourne-i játékokról – vagy annak kapcsán – született magyarul valószínűleg, s tudjuk, sok oka van ennek. Ez volt az első déli féltekén, beláthatatlan távolságban, szokatlan időpontban – november-december fordulóján – rendezett „nyári” olimpia, ami nemcsak emlékezetes, de sorsokat fordítóvá is lett nekünk, minden értelemben. Igen, a forradalom ideje, utójátéka, mint históriai háttér hosszabb ideig a nagyvilág figyelmét is kihívva, a fölbolydult emberi-sportolói életek sokasága, meg az egyedi (magyar) sporttörténeti remények alkalma, amelyek nem teljesedhettek be akkor.

Mert sem bizonyítani, sem cáfolni nem lehet, nyugodtan írhatom. Minden idők legsikeresebb magyar olimpiája az 1956-os lehetett volna, ha... Ha a játékokat '56 nyarán s Európában (az északi féltekén) rendezik, ha felkészülésünk szakmai, lélektani, utazás-technikai, egzisztenciális összetevőit nem kavarja meg a történelem, ha... – de nincs „ha” a sportban, szoktuk mondani. Tény: a remények 18-20 aranyról (vagy többről) szóltak, a helsinki 16 túlszárnyalásáról egyértelműen, s – ki tudja – tán esély is lett volna reá.

Számtalanszor leírtuk: a csapat az adott viszonyok között igen jó eredményt hozott (kilenc arany, tíz ezüst, hét bronz, az éremtáblázat negyedik, a pontverseny ötödik helye), ám tagadhatatlan, hogy hiányérzeteinket mégis elősoroljuk, újra meg újra. Ha az úszók (az '54-es Eb-n nyolc arany 13 számból!), a kajak-kenusok (az '54-es vb-n hat arany), az öttusázók a várt módon teljesítenek, ha a futballcsapat is utazik, ha az október 23. és november 12. közti időt nem edzés nélkül kell eltölteni lényegében, ha nem félelmekkel, bizonytalanságokkal telnek a napok, ha nem a hazamenni vagy maradni dilemmája tart fogva sokakat. S a nagy kérdés: mi lett volna, ha az atléták teljes készenlétben (s teljes számban!) állnak a starthoz, hisz az '54-es Eb négy aranya, s az 1955–56-os év eredményei sokkal többet ígértek a játékok előtt!

Az ugró- és dobószámokban nem léptünk előre Helsinki óta tán, ám közép- és hosszútávfutóink 1954–56 közti eredményeit tátott szájjal nézte a világ. Mivel e szakágban harmatosak vagyunk évtizedek óta, nehéz hinni, hogy az említett években 1500-tól 10 000 méterig magyar versenyző tartotta általában a világcsúcsot, s volt, hogy egy ember egy időben! Ama nagy triász (Iharos Sándor, Rózsavölgyi István, Tábori László) amelyet Iglói Mihály (Ignáczról magyarosított, becenevét – Náci bácsi – innét kapta) istápolt, forradalmat hozott akkor, világrekordokig értek mind a hárman, tőlük – a 3000 akadályon '56 szeptemberében másodszor is világcsúcsig jutott Rozsnyói Sándorral kiegészülve – három-négy, de két-három aranyra legalább számítottak a külhoni szakemberek is.

Közülük Iharos Sándor 12 csúcsot (nyolc egyénit) futott összesen – a nyolcat hat alkalommal érte el, hisz 5000 közben a három-, a 10 000 alatt pedig a hatmérföldes legjobb időt is átírta –, az '55-ös évre a világ egyik legjobb sportolójának választották (kontinensenként osztották a címet); úgy látszott, nem lehet megállítani, akár hármat is nyerhet az olimpián. Öt- és tízezren biztosan, ám ha 1500-on nem ő, akkor a rekordját '56 augusztusában megjavító másik magyar, Rózsavölgyi ér elsőként a célba majd. Így hihettük örömre vágyó – s '56 nyarán szabadabb levegőt érző – szurkolói várakozásunkban akkor, aztán mást hozott a sors.

Rózsavölgyi – az aktuális rekorder! – idejétől kilenc másodperccel elmaradva, az előfutamban kiesett, Tábori (Iharos korábbi társvilágcsúcstartója) 1500-on negyedik, 5000-en hatodik lett. Rozsnyói ezüstig ért 3000 akadályon, ám csúcsánál nyolc másodperccel gyengébb idővel. Edzetlen voltam, nem maradt erőm a végére, mondta később, s sorsával megbékélve, az olimpia földjén, Ausztráliában fejezte be 2014-ben az életét. Iharos – a legnagyobb, népszerűségben csak a labdarúgókhoz és Papp Lászlóhoz mérhető csillag – meg ott sem volt a napra pontosan ma 64 éve a melbourne-i olimpiára elinduló küldöttségben, nagy dilemmát hagyva a sport historikusaira is.

Miért nem utazott az 1956. július 15-én a Népstadionban még káprázatos 10 000-es világcsúcsot (28:42.8) elérő atléta a játékokra? – ezt kérdem én is, sokadikként persze. Megnyugtató magyarázatot adni aligha lehet, ám sejteni vélem, mi történhetett ennek az embernek a lelkében '56 őszén, ha e sejtés az „egy igazságot” kereső szurkolónak nem elég, akkor is. Szóval: „tudom”, miért nem utazott Iharos, „tudom”, döntése miért „érthető” (ez nem azonos a „megértéssel”!), s azt is, miért nem lett képes a történetet földolgozni soha életében, ami – közvetve – korai halálát is siettette alighanem.

Nem szakmai okokról volt szó elsősorban. Hiszem, a választ csak az őt felkészítő, nagyon szerető, vele szinte „kivételező”, a futó lelkével megkülönböztetetten törődő Iglói Mihály tudta igazán, ám tapintat is van a világon, s mert kudarca mélyrétegéről nemigen beszél nyíltan az ember (az edző sem!), nem mondhatta el ezt pontosan.

Egy fölvételt nézek. 1990 után készült, Iharos halála ('96. január) előtt egy-két évvel talán. A kuszán ősz hajú, vastag szemüveget viselő (rövidlátó volt, inkább csak „érezte” futás közben az ellenfelet – ez is fontos lehet!) egykori klasszis szabatos, intelligens mondatokban beszél. Ám hangja el-elcsuklik, fájó lábáról, kicsi nyugdíjáról szól. Ömlik belőle a keserűség, mintha tartani akarná magát, meg menekülne is közben: hagyják békén, egyedül a fájdalmával őt. Fiatal lány akaszt plecsnit a nyakába végül, esetlenül csókol kezet a hölgynek, köszönő szavakat rebeg, aztán nincs tovább. Egy sikerekre predesztinált, majd végzetesen kisiklott életről tanúskodnak a képsorok, ahol a történetben való részesség elosztása nem oly egyszerű. Nem egyszerű, mert a személyes felelősség, a mentális gyengeségből következett rossz döntések sorozata s a körülmények szorító erejének viszonya csak jóval a történtek után tetszhet egyértelműnek.

Iharos zseninek született, aki majd' húszéves koráig nem futott. Aztán fölemelte a kor, de nem értette igazán őt – tán Iglói kivételével – senki sem. Mondják, személyiségében a sikerekkel reá tört, másoknak bántó „önbizalom” s a gyámoltalan kishitűség váltotta egymást kiszámíthatatlanul, igen nehéz volt „kezelni” őt. Nem volt bohém, nem falta látványosan az életet, „befele élt”, nem voltak – a futók közt sem – barátai. Ha nagy időre készült, segítették, de ő a társait sosem, magányos volt a végtelenségig. A világcsúcsaiban is!

Rekordjait „egyedül” érte el, vagy vezettek neki (a „nyúl” fogalma nem volt ismert még akkor). Egyedül vagy két klubtársával versenyzett tehát. Sosem nyert „nagy” viadalt, ritkán futott a világ legjobbjaival, nagyobb bolyban, élesben együtt! Hiányoztak az erős, taktikai összecsapások, csúcsait négy vagy hat indulóval – országok közti versenyen – érte el többnyire. Máskor „szellősen”, zavaró körülmények nélkül (gondoljunk rövidlátására!) körözött, a már említett legnagyobb eredménye 10 000 méteren 1956 júliusában is így született.

Hármójuk közül az ő hajrákészsége volt a leggyengébb Tábori László szerint, iramfutó lett, gondolom, mint az ausztrál Ron Clarke vagy az angol David Bedford a későbbiek közül, akik jelentős versenyen győzni nem voltak képesek, noha szórták a csúcsokat. S történt még valami, ami megingathatta Iharost bizonyára: Vlagyimir Kuc (ő nyerte meg Melbourne-ben az öt- és a tízezret is) '56. szeptember 11-én Moszkvában 12 másodperccel javította meg – alig két hónapos – 10 000-es világcsúcsát! Tisztában volt vele, az olimpia „más” lesz, mint az addigi versenyek, a „szokott” segítségre nem számíthat, hogy a szovjet futó nála is állóképesebb talán, s nagy kétely – ama bizonyos kishitűség – borulhatott reá. Vélem, a magánéleti zűrzavar (szerelmes lett, nősen!), a sajgó boka „színezékek” – s persze lelki ráerősítők! – voltak a lényegi ok mellett csupán. „Itthon maradását” a kudarctól való, egyértelműen nem kimondható félelem döntötte el.

Iharos Sándor tudta ezt, s erről nem volt – nem lehetett! – képes szólni egész életében. Ezért élt úgy, ahogy élt, saját lelkének sosem megbocsátva, „menekülve”, mindenkit kerülve, roncsolva magát, mert ama békesség, amiről az evangélium beszél, nem adatott meg neki.