Elátkozva? – S. Tóth János publicisztikája

Múlt szombaton ünnepélyesen megnyitották Tokióban a vizes központot. A 15 ezer férőhelyes aréna az utolsó a 2020-as nyári olimpiára tervezett új létesítmények közül, amelyet felavattak, igaz, a koronavírus-világjárvány miatt hét hónapos késéssel. Az ünnepségen részt vett Ikee Rikako is. A 20 éves úszónő utóbb azt mondta: „Amikor beléptem az épületbe és megpillantottam a medencét, éreztem, rögtön ki kell próbálnom. Tempózás közben az járt a fejemben, hogy egyre közelebb van az olimpia.”
Múlt szombaton ünnepélyesen megnyitották Tokióban a vizes központot. A 15 ezer férőhelyes aréna az utolsó a 2020-as nyári olimpiára tervezett új létesítmények közül, amelyet felavattak, igaz, a koronavírus-világjárvány miatt hét hónapos késéssel. Az ünnepségen részt vett Ikee Rikako is. A 20 éves úszónő utóbb azt mondta: „Amikor beléptem az épületbe és megpillantottam a medencét, éreztem, rögtön ki kell próbálnom. Tempózás közben az járt a fejemben, hogy egyre közelebb van az olimpia.”

Ami az időpontot illeti, nos abban nyilvánvalóan igaza van a Rióban mindössze 16 esztendősen hét számban rajtoló sportolónak, hiszen a játékok nyitányának új időpontja 2021. július 23. Japán illetékesek nem győzik bizonygatni, hogy nincs az a pandémia, amely megállíthatná a sportvilágot, s a szigetország új, szeptember közepén hivatalba lépő miniszterelnöke, Szuga Josihide is határozottan kiállt a nyári játékok megtartása mellett. Szintén minapi hír, hogy Thomas Bach, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság elnöke arról beszélt, nem számít távolmaradásra, szerinte mind a 206 nemzeti szervezet elkötelezett a rendezés mellett. Noha a NOB első embere a lapunk szombati számában megjelent publicisztikájában úgy fogalmazott, az „olimpia lényege nem a profit”, a sportszakmai megfontolások mellett a pénzügyi kényszer is határozottan abba az irányba tolja az érintetteket, hogy Tokióban jövő nyáron fellobbanjon a láng. Noha a NOB és a tokiói szervezőbizottság a büdzsé 52 tételét már lefaragta, az így megspórolt 95–105 millió dollár még mindig aprópénz a játékok 15.84 milliárd dolláros árcédulájához képest.

A derék japánoknak mintha nem lenne szerencséjük a nyári játékokkal: a háromból ez már a második olyan nyári olimpia, amellyel problémáik adódnak. Igaz, az első, az 1940-es elvesztéséért legfeljebb saját magukat okolhatják. Pedig a birodalom lázba jött, amikor a Nemzetközi Olimpiai Bizottság 1936-os berlini ülésén – első ázsiai házigazdaként – Tokiónak ítélte a XII. nyári játékokat. Szó se róla, Japán semmit sem bízott a véletlenre, noha a császárságban megoszlottak a vélemények arról, kell-e nekik a sportvilág csúcstalálkozója. A dicső szamuráj múltat hirdető hadsereg inkább a japán imperializmus erejére alapozva teremtette volna meg az ország globális legitimitását, míg a sportrajongó értelmiségiek, akadémikusok azt az álláspontot képviselték, hogy a játékok kiválóan alkalmasak a népek közti kapcsolatok megalapozására, megerősítésére. Az olimpiapártiak pozícióját erősítette, hogy 1932-ben Los Angelesben Japán 18 érmet, köztük hét aranyat nyert. Ráadásul az országnak nagy szüksége volt arra, hogy új lendületet vegyen, hiszen az 1923-as nagy kantói földrengés szinte teljesen elpusztította Tokiót (és a közeli kikötővárost, Jokohamát); becslések szerint 105–145 ezer emberéletet követelt. Lelki balzsamnak is ígéretesnek tetszett az olimpiarendezés.

A Nemzetközi Olimpiai Bizottság tehetős férfiakból álló úri klubként jött létre, élén a különc francia arisztokratával, Pierre de Coubertinnel, amely jó ideig a Nyugat, vagyis Európa és Észak-Amerika hitbizományaként kezelte a játékokat. Így meglehetősen lassan reagált azon óhajra, hogy a világ többi részét bevonja a nagy show-ba. Európa részben gyarmatosítóként volt jelen Ázsiában, nem feltétlenül tekintett egyenrangú partnerként az ott élőkre, s nem különösebben állt érdekében az olimpiai eszme további terjesztése. Japán végül 1932-ben jelentette be, hogy pályázik a rendezésre, mégpedig az 1940-es dátumra fókuszálva. Saját történelmi kalendáriumuk szerint ugyanis ekkorra esett első császáruk, Dzsinmu trónra lépése (Kr. e. 660), s ezzel nemzetük születésének 2600. évfordulója.

A politika azonban közbeszólt.

A hadsereg a mukdeni incidenst ürügyként felhasználva megszállta Mandzsúriát, az agresszor pedig a nemzetközi tiltakozás hatására kilépett a Népszövetségből. E helyzetben felértékelődtek az olimpiarendezési ambíciók. Mivel Tokiót csak a harmadik számú esélyesként könyvelték el Róma és Helsinki mögött, mozgásba lendült a diplomácia is. A szigetország olimpia bizottságának tagja, Szugimura Jotaro 1935-ben Olaszországba utazott, ahol „quid pro quo”, azaz „valamit valamiért” paktumot ajánlott Benito Mussolini miniszterelnöknek: ha Róma visszavonja jelentkezését, Tokió mellszélességgel kiáll mellette az 1944-es pályázat voksolásakor. Az már ráadás volt, hogy Japán a fegyverszállítások leállítását is ígérte Etiópiának, amely az olasz gyarmatosítási törekvések egyik célpontja volt.

A felkelő nap országában persze tisztában voltak azzal is, hogy nem érhetnek célba a döntéshozatalra jogosultak jóindulata nélkül. Ezért húsznapos kiruccanásra invitálták a NOB hivatalban lévő belga elnökét és delegációját. A cél az addig velük szemben meglehetősen kritikus Henri de Baillet-Latour és kísérői elkápráztatása volt. A Tokió elleni egyik fő ellenérvnek a hatalmas távolság, és az ebből adódó jelentős utazási költség számított, ami megoldhatatlan problémát jelentett számos anyagi gondokkal küzdő olimpiai bizottságnak. A mandzsúriai agresszor képén lágyítani óhajtó Japán azonban kijátszotta az aduászt: felajánlotta, hogy magára vállalja a résztvevők költségeit. A nagyvonalú vendéglátás megtette a hatását, és a „mindent fizetünk” ajánlat hatására Henri de Baillet-Latour és társasága hirtelen úgy érezte: a császárváros nem valami elmaradott, kifürkészhetetlen ország székhelye, hanem igenis felkészült a játékok megrendezésére.

Meg lettek győzve.

Illetve meg lettek véve, már ha a történteket a versenyfutás későbbi vesztese, Helsinki szemszögéből nézzük. Mindez a berlini NOB-ülésen is visszatükröződött, hiszen Tokió 37–26-ra megnyerte a végső voksolást. S afféle bónuszként még hozzácsapták a szintén 1940-es téli játékokat is, amelyre pedig Szapporo pályázott. A győztesek úgy érezték, övék a világ. Hiszen a Nyugat, amelytől korábban szinte sohasem kapták meg a remélt és elvárt elismerést, végre ellátogat hozzájuk, s egyenlő partnerként kezeli őket. Ekkor még senki sem sejthette, hogy igencsak rövid dicsőség lesz ez.

Nem sokkal a Tokiónak kedvező döntés után Berlinben, a Harmadik Birodalom fővárosában megnyitották az 1936-os játékokat; a helyszíneken mindenütt horogkeresztes zászlók lobogtak. A NOB illetékesei ekkor kezdtek el először elgondolkodni azon, efféle „felvezetés” után vajon milyen mutatvánnyal rukkol majd ki négy évvel később a militarista Japán. A szigetországban közben késlekedés nélkül elkezdték a szükséges infrastruktúra kialakítását: sportlétesítmények és nyugati típusú szállodák építésébe fogtak. A lendület azonban nem tartott sokáig, a hadsereg ugyanis közbelépett, mondván, más célokra kell a pénz. A más cél a Kína ellen tervezett invázió volt. A második kínai–japán háború 1937 júliusában robbant ki, és a NOB már a következő év elején fontolgatta, hogy elveszi a rendezési jogot Tokiótól. Henri de Baillet-Latour titokban találkozott a finnekkel, hogy kitapogassa, hajlandók-e átvállalni a rendezést? Nem kellett győzködniük egymást, Helsinki ugrásra készen állt. Noha a tokióiak mit sem sejtettek az egyezkedésről, ők is elkezdtek gondolkodni azon, nem kellene-e önként lépniük. A kérdés már csak az volt, miként mondhatnak le a világ közösségétől elnyert nagyszerű elismerésről a lehető legkisebb presztízsveszteséggel. A hivatalos visszalépésre végül 1938. július 16-án került sor; Kido Koicsi egészségügyi és népjóléti miniszter bejelentése formalitás volt annak fényében, hogy az ország addigra belevágott a roppant költséges (és számára tragikus véget érő) katonai kalandba. Kido így fejezte be beszédét: „Amikor majd a Távol-Keleten újra a béke lesz az úr, meghívjuk Tokióba az olimpiát, és megragadjuk a lehetőséget, hogy megmutassuk a világ népeinek az igazi japán szellemet.” Nos, e találkára egy emberöltőt kellett várni, hiszen a NOB csak 1964-ben jelölte újra házigazdának Tokiót. S végül Helsinki is hiába készülődött, mert gyorsan egyértelművé vált, hogy az 1940-es olimpiából nem lesz semmi, a XII. nyári játékokat végérvényesen törölni kellett. Ez volt 1916 óta az első, a modern kori játékok történetében pedig a második alkalom, amikor elmaradt a nyári olimpia.

S most, nyolcvan évvel később megint a tokiói játékok sorsa a tét, hiszen a világ újfent harcban áll – még ha egy másik, közös ellenséggel is. A rejtélyes koronavírus áldozatainak száma máris olyan magas, mintha valóban háborús viszonyok uralkodnának a glóbuszon: 1.16 milliónál jár, s pillanatnyilag senki sem tudja, mikor s miképp sikerül megálljt parancsolni a pandémiának. Mint ahogy azt sem, megrendezhető-e 2021-ben az olimpia, ahogy azt a szervezők és a NOB hangoztatja, vagy átcsúszhat 2022-re, netán végérvényesen törölni kell? S íme, még egy sokkoló párhuzam: míg az 1940-es készülődés előtt a nagy kantói földrengés borította gyászba Japánt, 2011-ben az ország modern kori történetének legerősebb földrengése rázta meg a keleti partvidéket, pusztító cunamival tetézve. E természeti katasztrófa húszezer ember életét követelte, s százezrek vesztették el otthonukat.

Talán erre is utalt a korábbi kormányfő, Aszo Taro, amikor a tavasszal, a CNN szerint, arról beszélt, hogy az olimpiai játékok egyszerűen meg vannak átkozva. A Sports Illustrated magazin ki is kérte David Wallechinsky amerikai sporttörténész véleményét. „Az emberek azt kérdezik tőlem, mi lesz az olimpiai mozgalommal – fejtegette az Olimpiatörténészek Nemzetközi Társaságának 72 éves elnöke. – Higgyenek nekem: ennél sokkal nagyobb válságokat is túlélt.”

S talán az átkok sem fognak rajta.