Sikerutak – Pór Károly publicisztikája

„Indulj el egy úton, s én is egy másikon” – szól a közismert népdal, amely a futballban is felfogható lenne egyfajta mottóként. A nemzetközi labdarúgásban teljesen elfogadott, hogy ahány csapat, annyiféle út vezethet a sikerhez: mindenki tisztában van azzal, hogy két teljesen eltérő játékospolitika, -stílus és -felfogás is lehet a maga nemében eredményes, célravezető. Magyarországon viszont sokszor találkozom azzal, hogy prekoncepciókhoz, irreális várakozásokhoz kötjük az eredményességet. „A Ferencváros Bajnokok Ligájába jutásából akkor profitálna a magyar futball, ha nyolc-tíz magyar alkotná a kezdőcsapatot.” Vagy a válogatott kapcsán: „Jó, igaz, hogy megvertük idegenben a törököket, a bolgárokat meg a szerbeket, és egy hónapon belül többször győztünk vendégként, mint előtte négy éven keresztül, na de hát milyen játékkal? Ezzel egy nívós ellenféllel szemben nem megyünk semmire, különben is, marha nagy mázlink volt...”

Igen, jó lenne egy csapatnyi magyar srácnak szurkolni jövő héten Barcelonában, csakhogy jelen állapot szerint minőségi légiósok nélkül a csoportkör közelébe sem juthatna az NB I aranyérmese, de valószínűleg az egyébként a szervezettsége, felépítettsége miatt sok esetben mintaklubként emlegetett osztrák RB Salzburg sem lenne főtáblás, ha a huszonegy külföldi labdarúgója (a Fradinak tizennyolc van) nagy részét szélnek eresztené. A maga útját járja az osztrák klub is, ez az út tizennégy évvel a Red Bull cégcsoport belépése után vezetett odáig, hogy a selejtezőből, önerőből csoportkörbe tudott jutni a csapata a Bajnokok Ligájában, és gyanítjuk, Ausztriában nem sok mindenkit zavar, hogy az legutóbbi hét osztrák idény győztese csak mutatóba ad egy-két labdarúgót az osztrák válogatottba. Aztán persze azért is lehet irigyelni a salzburgiakat, mert egy tehetős vállalkozás képes tisztán üzleti alapon működtetni a klubot. A Fradinál is volt erre kísérlet 2008–2011 között; bizonyos Kevin McCabe próbálkozott ezzel, aki Angliában az azóta élvonalba jutó Sheffield Unitedet is irányította, csakhogy az elképzelt üzleti modell annyira nem működött Budapesten, hogy 2010-ben már egy orosz gazdasági lapnál feladott hirdetésben árulta a Ferencvárost. Az általa beígért stadiont végül a távozása után a magyar állam építette fel, hozott viszont a 2009–2010-es idényre 19 külföldi futballistát (talán kevesen tudják, még kínai játékosa is volt akkoriban az FTC-nek) – akikkel a BL-ről ugyan nem álmodhatott a klub, de sikerült megcsípni az NB I-ben a 7. helyet. Viszont amikor McCabe menni akart, nem álltak sorba a magyar gazdasági szereplők, hogy szeretnének befektetni a Ferencvárosba. De hogy egy másik példát is említsek: Újpesten is igencsak recseg-ropog és leginkább akadozik az elvileg üzleti alapokon nyugvó, belga tulajdonban lévő gépezet...

A magyar válogatottnál a mindenkori szövetségi kapitánynak állandó harcot kell vívnia a realitással, hiszen úgy szeretnénk eljutni világ- vagy Európa-bajnokságra, hogy közben az UEFA úgynevezett koefficienslistáján – amelynek az alapját a klubcsapatok nemzetközi szereplése képezi – Magyarország a 33. helyen állt az előző idényt követően, többek között Kazahsztán, Fehéroroszország és Liechtenstein mögött. Az NB I-ből évek óta alig-alig szerződnek magyar játékosok külföldre, topligába szinte egyáltalán nem, a válogatott keret felét pedig az itthon játszó futballisták adják. Ebben a helyzetben minden egyes győzelemnek örülni kell és értékelni, hogy Marco Rossival minden gond ellenére egy meccsre kerültünk attól, hogy kiharcoljuk a helyünket Európa 24 legjobb válogatottja között, vagyis részt vehessünk, a részben hazai rendezésű kontinensbajnokságon.

Persze tény, a labdarúgás itthon korábban talán sosem látott állami támogatásban részesül, ami után joggal várnak eredményeket a szurkolók, de a tao nem tud gólt lőni! Az eredményekhez, a sikerekhez koncepció kell, le kell betonozni az utat, amelyen aztán újra és újra el lehet jutni az Európa-liga vagy a Bajnokok Ligája csoportkörébe (már az is sosem látott magyar sikernek számít, hogy idén sorozatban harmadszor jutott főtáblára magyar klub valamelyik sorozatban) vagy a válogatottnak esélye van az Európa-bajnokságra. Ugyanakkor azt is be kell látni, hiába épülnek a stadionok és készülhet kifogástalan körülmények között a magyar utánpótlás, az akadémiákról egyelőre nem jönnek ki futószalagon a jobbnál jobb labdarúgók. Azzal együtt sem, hogy a válogatottban az őszi meccseken pályára lépett játékosoknak a jelentős része már megfordult valamelyik hazai akadémián. Gulácsi Péter, Bese Barnabás, Hangya Szilveszter és Schäfer András a Sándor Károly Akadémia növendéke volt, Botka Endre, Gazdag Dániel és Holender Filip a Magyar Futball Akadémiáé, Sallai Roland a Puskás Ferenc Labdarúgó Akadémiáé, Varga Kevin a Debreceni Labdarúgó Akadémiáé, Szalai Attila pedig másfél évig a Vasas Akadémiában futballozott, mielőtt az osztrák Rapid Wien utánpótlásába igazolt volna.

Ahhoz, hogy a magyar futball hosszú távú, helyes útját megtaláljuk, azt érdemes megnézni, például a válogatott kapcsán, hogy mi az, ami az őszi mérkőzéseken működött, milyen elemekből tudta Marco Rossi összerakni azt a csapatot, amely a Nemzetek Ligájában és az Eb-pótselejtezőn is versenyképesnek bizonyult. Az egyik igen fontos részt az a hét NB I-es játékos adta (négy fehérvári és három ferencvárosi), akik klubcsapatukkal a legtovább maradtak versenyben a nemzetközi porondon, sőt a Ferencváros ugye a jövő héten a BL főtábláján folytatja szereplését. Ha a jövőre induló Európa-konferencialiga révén sikerülne elérni, hogy innentől általában két csapatunk is főtáblás legyen valamelyik sorozatban, akkor a két együttes válogatott játékosai a nemzetközi meccsek hatására sokat fejlődhetnének. Mint ahogy az elmúlt másfél évben a Ferencváros európai menetelésének köszönhetően a Dibusz Dénes, Botka Endre, Sigér Dávid trió rengeteget javult, s az idén ez a tendencia még folytatódhat. Sigér ma már a válogatottban is kulcsembernek számít, de könnyen lehet, hogy Izland ellen Botka is szerepet kap, sőt az sem zárható ki, hogy visszatér majd a keretbe a szintén ferencvárosi Lovrencsics Gergő is. Ha ők a nemzeti csapatban hasznosítani tudják az európai porondon szerzett tapasztalataikat, máris nyert a magyar futball a Ferencváros BL-menetelésével.

A válogatott másik fontos pillérét továbbra is azok a játékosok adják, akiknek vagy már utánpótláskorban vagy később sikerült külföldre szerződniük. Rossi őszi bő keretében tizenöt légiós volt. Közös érdek lenne, hogy minél többen igazoljanak olyan külföldi klubba, amelynél előreléphetnek. Jó példa erre a 22 éves Szalai Attila, aki tavaly került Mezőkövesdről a ciprusi Apollonhoz, és bár már 2019-ben bemutatkozott a válogatottban, most ősszel olyan jó teljesítményt nyújtott, hogy ő az egyedüli, aki mind az öt idei mérkőzést végigjátszotta.

Végül a harmadik pillért a határon túli magyar tehetségek felfedezése, csatasorba állítása jelenti. A legutóbbi keretben négy olyan játékost is találhattunk, akik a mai Szerbia területén született – Holender Filip, Könyves Norbert, Nikolics Nemanja, Szőke Adrián. Az a kacskaringós pálya, amit például Könyves Moholról indulva bejárt addig, amíg Szerbia ellen, magyar címeres mezben győztes gólt lőtt Belgrádban, tökéletes minta.

Mindenkinek meg kell találnia a sikerhez vezető saját útját – ezt értem a 2010-ben az NB I-ben 19 légióssal 7., ma BL-főtáblás Ferencvárosra és a FIFA-világranglistán 52., de ezúttal ismét sorsdöntő Eb-selejtezőre készülő magyar válogatottra is –, és következetesen végig kell tudni menni rajta – mondjon bárki bármit is.