Sportágsirató – N. Pál József publicisztikája

Imádtam gyermekként a nagy erejű hősöket, s képzeletemben a mese és a valóság összeért. Hittem, oly ember, mint Toldi vagy Kinizsi nincs ma már, abban meg biztos vagyok, hogy Petőfi János vitéz-beli sorait („Markos gyerek volt ő, húsz legénnyel kitett, / Noha nem érte meg még hússzor a telet.”) szó szerint – tudniillik: hússzor erősebb volt az „átlagembernél” – értettem ötévesen (apám olvasta föl a hosszú költeményt nekem). Hány kiló lehetett a malomkő, amit Toldi eldobott, meg amit Kinizsi tálcának használt, ilyesmik után érdeklődtem a falumbéli bácsiknál, de nemigen válaszoltak. Egymagamban fantáziálgattam tehát tovább.

Az igazi versengéssel találkozva hogyne lett volna fontossá számomra a súlyemelés, annál inkább, mert akkortájt magyar sikereknek is örülhettem néhanap. Meg hát ez „igazságos”, gondoltam, ki mennyit emel, pontosan mérhető, nem a bíró sípja, a pontozó látószöge dönt, és szurkolni is kezdtem a tévében, rádióban követhető világversenyeken. Veres Győző, Tóth Géza nevét a félmúltból ismertem inkább, Földi Imre lett a kiválasztottam, akinek – két olimpiai ezüstöt követő – '72-es müncheni győzelmére ma is elszoruló torokkal gondolok. Meg még valamire. Szombathelyen rendezték 1970-ben az Eb-t, tőlünk ötven kilométerre, ez borzongatóan misztikusnak tetszett akkor, s a rádió előtt izgulva Bagócs János nevét örökre megjegyeztem. Összetettben győzött váratlanul (a fogásnemenkénti helyezéseket nemigen számoltam) úgy, hogy utolsó, 167.5 kilós lökésénél vagy nyolc-tíz másodpercig tartotta a súlyt, s előbb elvették, majd megadták a gyakorlatát. Tizenkét éves múltam, s e pillanat sokáig lelkesített. Cseh Lacival, Takó Lacival – dróttal összekötött téglákból, seprűnyélből – „súlyemelőkészséget” szerkesztettünk, s el is jutottunk harminc-negyven kilóig talán.

Hittem, hogy a súlyemelés igazságos, ahol az öröm és a bánat karöltve jár, de azt, hogy ami leginkább egyértelmű volt, nemsokára az egyértelműség hiányának csimborasszóját jelenti, nem tudtam elképzelni akkor. Hogy amit látok, csalás lehet, s ami a biztonságot, a pontosságot (a mérhetőséget) jelentette nekem, az a leginkább támadható. Mivel a számszerű adatok – így a rekordok javításának is – bolondja voltam, növő gyanúmat elhessegettem évekig, de (az érettségizés korához érve) nem áltathattam magam tovább. Emlékszem, volt egy szelíd arcú, alig húszéves 110 kilós bolgár gyerek, Valentin Hrisztovnak hívták. Csodáltam őt a Montrealt ('76) megelőző világ- és Európa-bajnokságokon. (Az a hír járta, hogy nehézsúlyúként az ólomsúly lökésvilágcsúcsát készül megdönteni.) Isten bizony, nagyon szurkoltam neki, erre az olimpián önmaga legjobbjaitól súlyos kilókkal elmaradva versenyzett, s győzött ugyan, ám eredményét tiltott szerek használata miatt megsemmisítették nemsokára. De nemcsak ő járt így, hullottak más nagyságok is (Baczakó Péter ily esetnek köszönhetően lett bronzérmes – utólag). Nemcsak az atlétika, az úszás, a gyorskorcsolya több számában, látványossá lett a „fejlődés” ebben a sportágban is. Földi Imre '72-es világcsúcsát '76-ban 12.5, '80-ban 25 kilóval verték „képzeletben” (már nem szerepelt a fogásnemek között a nyomás), jött egy Janko Ruszev nevű bolgár, aki majd' 200 kilót lökött ama súlycsoportban (67.5), amelyben tíz évvel korábban 167.5 kiló alatt tántorgott (s állt meg!) az én emlegetett Bagócs Jánosom.

Moszkvában nem volt doppingeset (az egész olimpián sem!), ott a szocialista embertípus ideáljának megfelelve nyilván mindenki „tiszta” volt, nekünk – Baczakó bravúraranya mellett – egy szelíd bronz (Szalai György) jutott. Los Angeles – béketáborbeliek nélküli – súlyemelő-eredményei szinte nevetségesnek tetszenek a sorban, mi, magyarok kezdtünk megélénkülni újra – Szanyi Andor, Barsi László összetett világbajnoki győzelmei '85 és '87-ben –, aztán Szöulban ('88) beütött a krach, s – az Erdélyből jött magyarok, Czanka Attila, Feri Attila, Farkas Zoltán s mások sikerei ide vagy oda – ebből talpra állni azóta sem tudtunk igazán.

Ama ötvenes-hatvanas évek fordulójától induló, majd gyorsuló sportparadigma-váltás, aminek lendkerekét a szervezettség, a média és az orvoslás egyre radikálisabb beépülése adta, a doppingproblémát is hozta magával természetesen, s e folyamatban az „üldözés” – a szerek elleni harc – mindig (máig így lehet!) az újító lelemények után kullogott. Magam e harc törvényein – mert bizonyítani semmit sem tudok, s mert sem megtébolyodni nem akarok, sem a sportot „elhagyni” nincs szándékomban – sosem gondolkoztam igazán, ám illúzióim sincsenek, így vallom: e „probléma” döntő tétje az újabb kihívásokra való reagálási képességek épen tartása, folyamatos „élesítése” lett idővel. Egyszerűbben: az, hogy az élmezőnyhöz – némely atlétikai számban különösen, a súlyemelésben meg pláne! – az orvosi „segítség” is kell, nyilvánvaló volt a hatvanas évek második felétől (?) már, a kérdések kérdése az „elfedési” – szóval a cucc kimutathatóságát meggátló – készségek tökéletesítése lett, s ebben egyre kevésbé tartottuk a „világszínvonalat”. Az NDK-sok, a szovjet, a bolgár súlyemelők, atléták (s más nemzetbeliek is alighanem) „hogy csinálták” évtizedekig, nem tudhatom. Azt ellenben, hogy mi magyarok Szöulban ('88) s még Athénban (2004) is a hagyományos módon próbáltunk „ügyeskedni” – lásd dobóatlétáinkat – igencsak gyanítani merem. (A „hagyományos” ügyeskedés az idegen vizelet leadását, leadási kísérletét jelentette persze!)

Gyermekkorom hőse, Földi Imre szavaira emlékszem élesen. Nerobolt szedtünk, mindenki azt szedte, s nem akartunk lemaradni mi sem, mondta 1989–1990 táján a rádióban. Meg a szöuli ezüstöt elbukó Szanyi Andor megtörten legyintő szavaira, jóval a történtek után: húszéves NDK-s gyerek 200 kilót szakít, ne mondják már, hogy a rozskenyértől! A '87-ben 235.5 kilót lökő, '85-ben összetett világbajnoknak a beismerést s a sportágat belengő álszentséget együtt megvilágító szavai voltak ezek számomra, akkor, midőn súlyemelésünk végzetesen megroggyanni látszott. Ami bizonyos: e sportot övező tekintély tovatűnt, s az említett erdélyi kontingens hozta sikerek (Feri Attila bronza Atlantában s egyéb érmek világversenyeken), meg a női szakág eredményei – Márkus Erzsébet, Krutzler Eszter olimpiai ezüstje (2000, 2004), Likerecz Gyöngyi világbajnoki címe (2001) – ellenére nem is újult meg az azóta sem. Olimpiai pontot 2000-ben szereztek legutóbb a magyar férfiak, Athénban megint buktunk, s már az egy kvalifikációnak is örülni kellett az utóbbi három játékokon. Mindezt Kőszegi György, Holczreiter Sándor, Szűcs Lajos, Horváth György, Baczakó Péter – valamennyien olimpiai arany-, ezüst- és bronzérmesek voltak 1972–1980 között! – az égből figyeli már. Mind meghaltak – ötven előtt vagy ötvenegynéhány évesen...

De elhunyt a sportág valaha élt legnagyobbja, a bolgárból törökké lett „zsebherkules”, Naim Süleymanoglu is (Istenem, világcsúcsot emelt tizenhat évesen!) néhány hónappal túl az ötvenen, s rendre áll a bál a súlyemelés körül általában. Hogy a „tarthatatlan” világcsúcsok töröltessenek, többször átrendezték, megkavarták a súlycsoportokat, nincs is kedvem az egészet követni már. A 2008-as és a 2012-es játékok kapcsán immár hatvanegy (!) pozitív esetet mutattak ki utólag, de azért jönnek-jönnek az új rekordok rendületlenül. Lasa Talahadze, a majd' kétméteres, 170 kilós grúz emberhegy 220 kilót szakított és 264-et lökött (tesztversenyen 222-t, illetve 267-et is) a feje fölé, az ázsiaiak – nem csak a dobogón? – megállíthatatlannak tetszenek.

Mindenki gyanakszik, gyanúsít, 2017-ben nagy veszélybe került a sportág olimpiai részvétele, 2019 márciusában – a nemzetközi szövetség ígérte: mindent megtesz a „tisztaságért” – már dicsérte a reformokat a NOB. Aztán lett nagy zűrzavar. Húsz év után távozni kellett a korrupcióval és sikkasztással megvádolt Aján Tamás elnöknek. A rendezetlen viszonyokat tapasztaló Thomas Bach NOB-főnök „aggódni” kezdett – a játékokról kitiltás esélyét lebegtette meg újra – a néhány napos hír szerint. Erre az elnökség a januártól ügyvivő elnök, reformokba kezdő amerikai hölgyet, Ursula Papandreát távolította el puccsszerű módon, s helyére azt a „rossz hírű” thaiföldi sportvezetőt (első alelnököt) tolta föl „ideiglenesen”, akinek hazája – sorozatos doppingesetek miatt persze – nem küldhet versenyzőt Tokióba! Intarat Yondbangtoey azonban nem sokáig maradt főnök, az őt ért kritikák miatt a testület a brit Michael Iranit, az orvosi bizottság vezetőjét választotta meg ideiglenes elnöknek. Mi lesz itt még?

Rég nincs illúzióm már – magunkra nézvést sem (eddigi utolsó Európa-bajnokunkat, a 2018-ban szakításban első Magát Krisztinát tegnap meszelték el másodszor is, most nyolc évre, tehát „örökre” alighanem) –, ám a jó fél évszázada fülemben rekedt tárcsacsattogás mégis hiányozna nekem az olimpián!