A szigor dicsérete – Malonyai Péter publicisztikája

Két héttel ezelőtt ezeken a hasábokon kellő tisztelettel búcsúzott el a 78 esztendősen elhunyt Nobby Stilestól (november 2., Félvak törpe) Ballai Attila szerzőtársam, leszögezve, hogy hiába volt a végletekig szigorú a pályán, hiába volt félelmetes, ha rámosolygott ellenfelére (köszönhetően annak, hogy meccs előtt kivette a protézisét), remek labdarúgó volt (1966: világbajnok, 1968: BEK-győztes).

Más volt a világ akkoriban, az volt a dolga Matt Busby legendás Manchester Unitedjében és az angol válogatottban, hogy takarítson, megbénítsa az ellenfél legjobb csatárát. Igazi csapatember volt tehát, számíthattak rá a többiek, s noha a legtöbben a keménysége jóvoltából emlegetik, jó játékos volt. Durva pedig csak az előítéletek miatt, jellemző, hogy 1960 és 1971 között 349 mérkőzést játszott a Unitedben, de csupán egyszer állították ki.

Akkoriban a legtöbb csapatban természetes volt a szerepkör, kellett valaki, aki – ütött. Megtorolta például, ha valamelyik csatártársával keménykedni próbáltak a védők. Ilyenkor előrement és jelezte: mi is itt vagyunk... Ne higgyük, hogy nem tudtak futballozni, tudtak ők, csak éppen – más volt a dolguk. Nálunk is.

Hogy szakmailag is megtámogassam az általam – nem rosszindulattal – ütőembereknek nevezett játékosok fontos szerepét, Baróti Lajost idézem. A legendás szövetségi kapitány egyik beszélgetésünk során elárulta, hogy legszívesebben beválogatta volna a dorogi Prohászka Jánost, aki nemcsak jó labdarúgó volt, hanem kemény is. Nem durva – szögezte le –, de elfért volna a csapatában, amelyben – így mondta – csak művészek voltak, nem akadt senki, aki a futball íratlan törvényei szerint odalépett volna, ha kellett. Albert Flóri, Bene Ferenc, Farkas János, Göröcs Titi kapott rendesen elöl, s hiányzott a szigor a védelmünkben. Baróti bevallotta, egyszerűen nem merte behívni, mert akkor a fővárosi klubok a fejét vették volna. Akkora volt a választék fedezetposzton, hogy Mathesz Imre (Vasas), Solymosi Ernő (Ú. Dózsa) vagy éppen Nagy István (MTK) hol játszott, hol nem, helyükre kerülhetett volna Prohászka, mert ugyebár a másik fedezet, Sipos Ferenc (MTK, Bp. Honvéd) tagsága megkérdőjelezhetetlen volt.

Ezzel együtt, amióta csak futball a futball, szívesen minősítik durvának a kemény játékosokat. Az Újpest bekkjét, Fogl III Józsefet 1928-ban kezdték ki, de ő csak megvonta a vállát, és így beszélt: „Én tudom, mikor kell keményen játszani, engem az ellenfél dirigál. Ha fairen játszik, akkor én is. Ha durván, akkor én is. Magamat sem kímélem.” Tegyük hozzá, Fogl III 16 esztendőn át (1916–1932) szerepelt az Újpestben, 250 bajnoki meccse volt, s csak ötször állították ki.

A téma szinte állandó volt, 1943-ban a Nemzeti Sport elemzett is. Megállapítása szerint a durva játékost messziről meg lehet ismerni, ha méltánytalanságot észlel „egy cseppet, sem titkolja, hogy vöröset lát mérgében. Nem is titkolhatja, mert hiányzik belőle a színészkedés, őszintén mérges. (...) Megfenyegeti a tettest. (...) Mérföldekre látható mozdulatokkal igyekszik magának elégtételt venni. Az eredmény: kiállítás.”

Ezzel szemben a lap által „hideg dancsolónak” elnevezett típus „mosolyogva gyűlöl. (...) Technikás játékos. (...) Úgy tud dancsolni, hogy sokszor még a leterített játékos sem tud róla, azt hiszi, hogy valami szerencsétlen véletlen történt.”

Ez akkoriban látott napvilágot, amikor az anekdota szerint a Fradinál Lázár Gyula így intette az ütközni, becsúszni sem átalló Lakat Károlyt: „Nyugalom, fiam, itt úriemberek játszanak, amikor ők támadnak, ők támadnak, amikor mi, akkor mi...” Megjegyzendő, Lakat arról is híres, hogy Puskás Öcsi tartott az őt szorosan fogó, „egyébként példamutatóan sportszerű eszközöket alkalmazó” játékostól, akit egyébként 273 NB I-es mérkőzésén (1941–1952) mindössze háromszor állítottak ki.

Amúgy az Aranycsapat sem nélkülözte a fegyelmező védőt. Buzánszky Jenő Lóránt Gyuláról mondta, hogy „kegyetlenül oda tudott lépni ellenfeleinek a 47-es méretű csülkeivel, ha felhergelték, ugyanakkor megbízhatóbb teljesítményt nyújtott felelősségteljes szerepkörében poszttársainál”. Szabálytalansága után feltette a kezét, bűnbánó volt, nem győzött szabadkozni, de a lényeg – ismét Buzánszkyt idézve –: „A csatár már pszichikai hátrányban volt. (...) Dolgozott a majré benne, respektálta az izomkolosszust.” Egyébként Lóránt 1943 és 1955 között 211 mérkőzést játszott az NB I-ben, s csak háromszor állították ki.

Berendy Pálnak (Vasas) még jobb a mérlege (1952–1967, NB I: 382 mérkőzés), őt egyáltalán nem küldték le a pályáról. Pedig a legszigorúbb emberfogók közé tartozott, erről Tichy Lajos tudott sokat mesélni. Nem mellesleg ő is tudott futballozni, pályafutása elején balösszekötőt játszott, sőt, 1953-ban a Szombathely ellen (7:1) mesterhármast ért el.

A hatvanas években megint előkerült a túl kemény játék, megint csak nem mentesen az előítéletektől, az álszentségtől. A Vasas válogatott balbekkje, Ihász Kálmán (1957–1974: 364 meccs az NB I-ben, két kiállítás) nem kertelt. Elmondta, hogy a kemény, férfias stílus híve, így megesik, hogy túl erőteljesen lép oda. „Például amikor a mi csatárainkat meg akarják félemlíteni, s a játékvezető nem elég erélyes” – fogalmazta meg a lényeget. Azt pedig hozzá kell tenni, hogy pályafutása elején ő is csatár volt, például akkor is, amikor az ifiválogatott kapitánya volt az 1960-ban megnyert UEFA-tornán.

A Fradiban sokáig Dalnoki Jenő volt a célpont. Ő valóban nem ment a szomszédba egy kis keménységért, de 1950 és 1966 között, 283 NB I-es mérkőzése során csak négyszer állították ki. Ez ellentmond a róla elterjedt véleménynek, amely a Fradi-tábor „Puha vagy, Jenő...!” rigmusára épültek. És persze a Sándor Csikarral vívott legendás párharcaira, amelyeknél azért az MTK klasszis szélsője sem volt ma született bárány. Enyhén szólva.

Havasi Sándor Dalnoki után lett kipécézve a Ferencvárosból (1961–1971, 127 meccs az NB I-ben, egy kiállítás), ő egy másik nézőpontból magyarázta időnkénti erőteljesebb futballját: „Kétségtelen, hogy ideges természetű játékos vagyok, s ez azért is van, mert nehezen tudok bekerülni a csapatba, s ha ez sikerül, nagy igyekezetemben előfordul, hogy nem a leghiggadtabban játszom” – mondta, s ne legyintsünk, hiszen ennek ellenére négyszeres bajnoknak (1963, 1964, 1967, 1968) és VVK-győztesnek (1965) mondhatta magát, kivette tehát a részét a Fradi sikereiből a hatvanas években.

Persze csak az ökör konzekvens, nem lett volna magyar a futball, ha nem fordult volna elő, hogy mások éppen a finom, elegáns játékot kritizálják. Például a Videoton, majd az Ú. Dózsa klasszis középhátvédjénél, Kovács Józsefnél. Ő mindössze 18-szor volt válogatott, maradjunk annyiban, hogy többet érdemelt volna, nálam mindenképpen. De figyeljük, mit mondott 1979-ben: „Az is igaz, hogy a durvaság nem az én világom! De ha meggondoljuk, Börzsey, Beckenbauer vagy Passarella éppen eléggé példázták teljesítményükkel, hogyan kell az ellenfél testi épségének veszélyeztetése nélkül megszerezni a labdát...”

Ma persze más a futball, azt mondják, mindenkinek mindent tudnia kell a pályán, szerintem ez egyszerűen lehetetlen. Az általam felidézett korban még megfogható, könnye(bbe)n elsajátítható szerepek voltak, a védő védekezett, a fedezet vagy az összekötő irányított, nem feltétlenül a „10-es”, mert például Göröcsnek 8-as volt a hátán, a szélső rohant, mint a nyúl, a csatár gólt lőtt, s nem tudta magáról, hogy „támadó”. A kilences akkor volt „hamis”, ha csalta a futballt.

Azért az őszinteségnek is van varázsa.