Hősök és áldozatok – Deák Zsigmond publicisztikája

Állítólag Hippokratész, az orvostudomány ókori görög megalapítója sok találó aforizmájának egyike, hogy a különleges idők különleges megoldásokat követelnek, kissé fennköltebben szólva a történelmi idők történelmi tetteket. De melyek is ezek a történelmi idők? Nyilván azok, amelyeket történelmi távlatból, legalább fél évszázaddal később annak tarthatunk tudományos alapon és közmegegyezéssel egyaránt. Azt hiszem, a hatvannégy esztendővel ezelőtt éppen tragikus végóráit élő 1956-os magyarországi forradalom kapcsán nincs és nem lehet vita a jelentőségéről, hatásáról. Tematikus médium lévén természetesen legtöbbször a sport szemszögéből tekintettünk-tekintünk vissza azokra a valóban történelmi napokra és tettekre. A közelmúltban publicisztika (N. Pál József: Bevallhatatlan, 2020. 10. 30.) és a hétvégi Képes Sport-melléklet Hosszú kávé rovata (Thury Gábor: A szabadságharcos öttusázó, 2020. 10. 24.) is érintette a kérdéskört. Az előbbi írás részben a forradalom leverése után zajló melbourne-i olimpia érthetően gyengébb magyar eredményeinek okaival foglalkozott, a másik interjút közölt a mártír költő-sportoló, Gérecz Attila monográfusával, Hajnal Gézával. Természetesen korábban is számos cikk foglalkozott a témával, sőt, a Nemzeti Sport kiadója 2006-ban, az ötvenedik évfordulón három kollégánk tollából nagyszerű historikus kötetet (Arday Attila, L. Pap István, Thury Gábor: Vér és aranyak) jelentetett meg sport – forradalom – olimpia – emigráció alcímmel, amely az ’56-os események sportos aspektusait vizsgálta.

Köztudott, hogy a forradalom leverése alapjaiban rengette meg a hazai sportéletet, az Ausztráliában szereplő versenyzők több mint egyharmada nem tért haza, ahogy az olimpiai bajnok tornász, Köteles Erzsébet fogalmazott, Melbourne lett a magyar sport Trianonja. Labdarúgásban is földcsuszamlásszerű volt a változás, hiszen többek között az ötkarikás első, világbajnoki második Aranycsapat legendáinak jó része, valamint a tehetséges ifjúsági válogatott zöme maradt kint, akkori sztereotípiával élve disszidált. Mindez okozatnak nevezhető, ám a sportolók magából az okból, a konkrét forradalmi eseményekből sem maradtak ki. Az olimpiai bajnok vízilabdázót, Gyarmati Dezsőt elküldték a Széna térről a szabadságharcosok, mondván, inkább vigyázzon magára, s a medencében pólózva tegye a dolgát (szerencsére Melbourne-ben, majd később is játékosként és edzőként, a sportág ikonikus alakjaként egyaránt meglett az eredménye). Az Aranycsapat balszélsője, Czibor Zoltán és a későbbi ötkarikás ezüstérmes súlyemelő, Tóth Géza a Déli pályaudvarnál épített barikádot. Még így sem kerültek közvetlen életveszélybe, ellentétben például a későbbi, 1968-as olimpiai aranyérmes kalapácsvetővel, Zsivótzky Gyulával, akire futóedzés közben lőttek rá. Az akkor még „csak” olimpiai ezüstérmes, de már világbajnok, s az ötkarikás dobogó tetejére végül 1964-ben érő birkózóklasszist, Polyák Imrét az ávósokéhoz hasonló szabású kabátja vitte majdnem a sírba, viszont egy másik ruhadarabja, a válogatott melegítője mentette meg, amivel bizonyította az őt megállító fegyvereseknek, hogy edzőtáborba tart. Apropó, edzőtábor. Az olimpiára Tatán készülők október végén szomorú szemtanúi lehettek annak, amikor a baji szovjet laktanya felől teherautón hozták a gépfegyverrel lekaszált áldozatok holttestét.

S akadtak sportolók, akik maguk szenvedtek mártíromságot a vérzivataros napokban. A válogatott kajakos, Nagy József október 27-én az Árpád úton azok között volt, akik tárgyaltak az egyenruhásokkal a politikai foglyok kiszabadításáról az újpesti rendőrség fogdájából, ám válasz helyett az ávós katonai teherautóról sortüzet kaptak, ami kioltotta az életét. A szintén TF-es Szórádi Tibort a Nagyvárad térnél érte halálos lövés november 4-én, hazatérés közben a Honvéd-sporttelepről egy szolgálati kisbusszal, amelyen fehér zászló lobogott. Ez az Üllői úton előrenyomuló szovjet tank személyzetét nem zavarta… A harmadik sportember, akinek a neve szerepel a Testnevelési Egyetem emléktábláján ’56-os mártírként, Hegedüs István öttusázó. A kisportolt – az egykori papír húszforintoson is megjelenő –, népszerű „Fityula” egyéniben (1948) és csapatban (1950) is magyar bajnoki címet szerzett, majd edzősködni kezdett. 1956. október 24-én épp azért tartott a Margitsziget felé, hogy odatévedő tanítványainak megmondja, ebben a helyzetben otthon, biztonságban a helyük. Ám a Szófia utcában egy ÁVH-s teherautóról leadott lövés épp szíven találta. A tömegsportnak nehezen titulálható öttusát érte a legnagyobb csapás, hiszen még egy kiválóságát gyászolta. Mégis, mindez sorsszerű, hiszen katonai sportágként a magyarországi modern pentatlon a Ludovikán alakult ki az 1920-as években, s űzői, szakemberei a kommunista érában „rendszeridegen” elemnek minősültek. Ha nincs a csapat 1952-es olimpiai bajnoki címe – kivívói közül Benedek Gábornak és Szondy Istvánnak egyaránt katonai múltja volt –, akkor ma nem beszélhetünk a hazai sikertörténetről.

Gérecz Attila (édesapját és egyik bátyját követve) szintén katonai pályára készült, hadapródként 15 évesen került a frontra, majd hadifogságba. Hazatérve „természetesen” nem mehetett egyetemre, de a sportot, az öttusát űzhette. 1949-ben bekerült a válogatott keretbe (1950-es Honvéd-tagságiját a monográfusával, Hajnal Gézával készült, már említett interjúban mi is megmutattuk), aztán viszont összeesküvés vádjával letartóztatták, s 15 év fegyházra ítélték. 1954 nyarán, sportolói kvalitásainak is köszönhetően átúszva az áradó Dunát, megszökött a váci börtönből, ám elárulták és elfogták. A rács mögött kezdett verseket írni, fordítani, a sors azonban a sport mellett az irodalmi karrierjét is fájóan rövidre szabta. A forradalmárok 1956. október 30-án szabadították ki, ezután sorstársaival, például a nagy székely íróval, Tamási Áronnal közösen formába öntötte az írók nemzethez szóló felhívását. November 4-én csatlakozott a szabadságharcosokhoz, 7-én a Rókus-kórház mellett két szovjet harckocsi kilövése után egy harmadikról indított sorozat 27 évesen végzett vele. Az ő és Hegedüs István emlékét ma is próbálják ápolni az öttusázók, nevüket emlékverseny is viseli. A hazai szövetség korábbi főtitkára, igazgatója, a sportág „hagyományőrzője”, Pécsi Gábor fogalmazott egyszer úgy, hogy a sportágnak 1956-ban volt egy hőse és volt egy áldozata, Gérecz és Hegedüs. Előbbi fegyverrel is védte a hazát, utóbbi lelkiismeretétől hajtva, megvédendő a gyerekeket találkozott a balsorsával. „Ameddig ez a szellem, ez a sport- és emberszeretet érvényesül a magyar öttusában, addig nem lesz gond” – szólt a szentencia.

Kissé bizonytalan vagyok, hogy manapság, 2020-ban miképp érvényesül ez a bizonyos szellem, s gond van-e, persze nem csak az öttusával. Az a helyzet, hogy bár momentán nincs háború vagy forradalom („csak” világjárvány), áldozattá – figyelve az Európa egykor boldogabbik felén mostanában zajló eseményeket, a véres terrortámadásokat – egyre könnyebben válhatunk. Szerencsére Magyarország ebből a szempontból egyelőre a béke szigete, maradjon is így. A hős már más kérdés, az áldozattal szemben ez már sokkal inkább választás, döntés kérdése is, csak a többségünk átlagemberként nem kerül abba a szituációba, hogy határozhasson erről, sokan nem is vágynak rá. De miképp jönnek a sportolók a képbe? Hát úgy, hogy ők a hétköznapok, a békeidők hősei, akik helyettünk is küzdenek, szenvednek véres verejtékkel, hogy aztán feljussanak a csúcsra (vagy nem). S közülük számosan a különleges, a történelmi időkben „igazi” hőssé válnak, mint azt az 1956-os forradalom eseményei is bizonyították.