Együtt növünk fel – Ballai Attila publicisztikája

Advent volt akkor is. Készülődtünk. Jenő, a kolozsvári asztalos csütörtök este letette a munkát, hazament, összecsomagolt, és kiballagott a pályaudvarra. Majdnem éjfélig várt a vonatra, valójában inkább élete kalandjára. Két átszállással másnap délre megérkezett a Kárpátokon túlra, Havasalföldre, Ramnicu Valceába, ahol 2000. december 8-án elkezdte Európa-bajnoki szereplését a magyar női kézilabda-válogatott. Amikor kiderült, hogy Románia kapta az Eb-rendezés jogát, az akkor huszonöt éves, egyébként halk szavú ifjú, a magyar sport megszállottja, beállított a mesteréhez, és ellentmondást nem tűrően közölte vele: a 2000-es esztendőre neki járó tizenhét nap szabadságot vagy kiveheti egyszerre, decemberben, vagy kilép. A főnök némileg megütközött az ultimátumon, de végül rábólintott.

Már csak az út anyagi fedezetét kellett előteremteni. Csak? Jenő havi jövedelme 800 ezer lejre rúgott – mintegy tízezer forintot ért –, és úgy számolt, néhány ingyen szállással, éjszakai vonatozással, ne adj' Isten blicceléssel kétmillión belül megúszhatja az egészet.

Össze is jött volna ennyi, de a szeptemberi magyar–olasz labdarúgó vb-selejtezőt nem lehetett kihagyni. A Népstadion hatvanezer nézője előtt elért 2–2-es döntetlen, Filippo Inzaghi két góljára Horváth Feri kétszeri egyenlítése valóban minden pénzt megért, Jenő és – mint később, megismerve őket megtudtam – számos erdélyi srác ennél gyengébb ellenfelekért, zsibbasztóbb meccsekért is pillanatnyi mérlegelés nélkül vállalta az oda-vissza zötyögést, autóstoppolást, persze egyetlen alvás nélkül, váratlan helyzetekre csupán szilvapálinkával felszerelkezve.

A páratlan élmény amennyivel gazdagította Jenő lelkét, annyival apasztotta a bukszáját. Decemberben tisztán látszott, hogy nem jön össze a kétmillió, ezért januári fizetéséből felvett ötszázezer lej előleget. Hogy miből él majd a jövő év elején? Ugyan már! Komolytalan, feleslegesen aggodalmaskodó kérdés, ha a magyar válogatottal randevúzhat. Ráadásul Ramnicu Valceába érve rögtön belebotlott a székelyudvarhelyi szurkolókba, így máris a védnökségük alá került. Az első közös estét az Olt menti város egyetlen elfogadható kocsmájában, a Zimbruban, azaz a Bölényben csupán a jugoszlávok elleni döntetlen keserítette meg kicsit, de másnapra minden kiegyenesedett. A lányok tönkreverték az esélyesnek hitt németeket, a diadal után odasétáltak meghajolni és pacsizni a székely-magyar táborhoz, Jenő pedig így lelkendezett: „Életem legszebb napja volt, győztünk, és még nekem köszönte meg a győzelmet a magyar válogatott.”

Onnantól kezdve egy héten át minden áldott reggel élete legújabb legszebb napjára ébredt. Együttesünk megnyerte a csoportját, majd Bukarestben a románok elleni elődöntőt, végül az ukránok elleni finálét is, méghozzá Aranyvasárnapon. Jenőék edzés után együtt fotózkodtak Kökény Beával, Pádár Ildivel, az egész csapattal, együttesünk szálláshelyén sikerült begyűjteni minden játékos autogramját, és onnantól a nemzeti zászló fehér mezőjében tizenhat, felbecsülhetetlen értékű aláírás virított. Bukarestben a Budapestről érkező drukkerhaddal körülbelül egy percbe telt a tökéletes egymásra találás, amikor pedig a fiúkat rendőrkordon zárta el a válogatott buszától, Farkas Ági leszállt, és a tolmáccsal azt üzente a karhatalomnak, de inkább minden jelenlévőnek: engedjék át őket, ők jöhetnek, hozzánk tartoznak.

Emblematikus pillanat és mondat volt, összetartozásunknak már addig is megtapasztalt, de ilyen eszköztelenül és egyszerűen ki nem mondott bizonysága. Örökre belénk is vésődött; belém is, hiszen, ha eddig nem említettem volna, azért emlékszem ilyen élesen minden apró részletre, mert ama varázslatos, lélekemelő és -alakító tíz napot folyamatosan együtt töltöttük. Hol nagyon is földközeli, hol éteri valóságban éltük meg, amit azóta százszor is leírtam: napjainkban a szívbéli nemzetegyesítés, a „haza a magasban” emelkedett eszméjének leghatékonyabb és legtisztább eszköze a sport.

Jenő sem tudott elszakadni tőlünk, mi sem tőle. Csak a bukaresti pályaudvarig kísért volna bennünket, hirtelen azonban felugrott a vonatra, meggyőzte magát, hogy Brassóig még eljöhet, ott úgy határozott, Segesvárig marad, aztán Balázsfalván nagyot sóhajtva kibökte: ha most nem száll le, akkor soha. Felkapta a csomagját, és eltűnt az éjszakában. Napok óta az első, keserű gondolatfoszlányként villant be: vajon látjuk-e még egymást valaha?

Láttuk. Nem egyszer, nem tízszer. Ennek az írásnak innentől következik a lényege, az üzenete. Mert bár karácsonyi életképnek, emléknek is megtenné, különösen 2020-ban, amikor bezárt, megdermedt a világ, megszűnt a jelen idő, ezért merülünk a múltba, csakhogy kereken húsz esztendeje az előre nem látható, végképp nem remélhető, azóta is tartó közös jövőnk kezdődött el.

Alig két hónap múltán, 2001 februárjában már mi is ott szorongtunk a csíkszeredai Vákár Lajos jégcsarnok lelátóján, a román bajnoki hokidöntőben, amelyre a hazai hívek e szektornyi transzparenssel várták az akkor még színmagyar csíki legénységet: „Ti húszan egy nemzetért”. Amit láttam, ahhoz képest a régi, kisstadionbeli Fradi–Dózsák, gyermekkorunk legendás csatái bizony baráti évődéssé szelídültek. Azon az éjszakán gyalog caplattam fel a Madarasi-Hargitára, és ott döbbentem rá, milyen a kismagyar tengerszintről sohasem észlelhető, igazán csillagos ég.

Márciusban viszonozták a látogatást az udvarhelyiek, és hála dunaújvárosi házigazdáinknak, a Dunaferr–Fradi női kézilabda-rangadót a csurig telt ház ellenére a pálya mellett, két méterre az oldalvonaltól elhelyezett padról élvezhették végig. Kocsis „Böbe” vitte őket oda, csak mert meglátta a nyolc szempárban, mit jelent mindez nekik. Júniusban, a margitszigeti vízilabda Eb-re már nem is vendégként tértek vissza.

Önmagában ez sem kevés – sőt bizonyos szempontból nagyon sok, esetenként akár minden is lehet –, de az egész jóval többről szólt, szól annál, mint hogy néhány fiú és férfiember a trianoni határ két oldaláról jól érzi magát együtt, és összebarátkozik. A magyar kézilabda is felfedezte az addig elfeledett Erdélyt, 2002-ben a Ferencváros női, 2003-ban a Veszprém férficsapata játszott és teljesítette be küldetését Sepsiszentgyörgyön és Székelyudvarhelyen.

Hazafelé jövet a veszprémiek busza elhozta Kolozsvárig Jenőt is; aki három éve még szinte földöntúli lénynek tekintette Siti Beát, Pálinger Katit, most szülővárosáig fuvarozta Éles Józsi, Sterbik Árpi és a többiek busza. Éveken belül a Győr és a Vác is edzőtáborozott a Hargita lábánál, a 2000-es Eb némely hőse, immár ferencvárosi „öreglányként” pedig 2008. március 15-én Udvarhelyen ünnepi mérkőzést vívott a helyiekkel. A társaság ekkor már „nálunk” lakott és bulizott Parajdon, mert mindenféle rokoni szál híján is úgy éreztük, kell építenünk egy házat, egy otthont a Kis-Küküllő partján, ahová akár a helybélieket is így invitálhassuk: gyertek el hozzánk! Ne hatszáz, csak néhány kilométernyire, de ebbe az útba is belefér egy egész világ.

Ennél persze sokkal fontosabb és felemelőbb, hogy eközben a magyar kézilabda országosból nemzeti üggyé tágult. A kiépülő akadémiai rendszernek a budapesti, szegedi, veszprémi, győri, debreceni „lába” mellett a Felvidéken Dunaszerdahely, a Délvidéken Ada, a Partiumban Szatmárnémeti, a történelmi Erdélyben Székelyudvarhely a bástyája. Az „Együtt növünk fel” alapítványnak én is részese lehetek, kuratóriumi tagja pedig Árpi, az az udvarhelyi srác és kolléga, aki húsz éve azzal hívott fel ismeretlenül telefonon: segítsünk jegyet szerezni nekik az Eb-re, mert a román szervezőktől nem kapnak akkreditációt. A magyar szövetség apparátusa bezzeg egy ideje már visszatérő vendég Hargita megyében, Levente vezetésével még a havasi legelőn is „hivatalos látogatást” tett a vezérkar, ahol testületi kecskefejés és bivalymustra közben vitatta meg az alapítvány és az együttműködés aktuális kérdéseit.

Két évtizede mindez sokkal elérhetetlenebb, valószínűtlenebb csodának tetszett, mint az Eb-arany. Mégis valóra vált. Ebből is látszik, hogy semmi, de semmi sem reménytelen és lehetetlen. Hiszen tudjuk, már papírunk is van róla: együtt növünk fel.