Nem papírsúlyú – Csinta Samu publicisztikája

Sokan kérdezték tőlem az utóbbi napokban, mit hozhat a magyar sportnak az a némileg szokatlan állapot, hogy egy magyar, Novák Károly Eduárd kerékpáros paralimpiai bajnok Románia ifjúsági és sportminisztere. Fókuszban persze inkább az utóbbi van, az ifjúságra, a velük kapcsolatos sajátos problémákra való különleges odafigyelés amolyan interdiszciplináris valami, amelyet szívesen tologatnak ide-oda az oktatás-, illetve sportpolitika mindenkori felelősei. Részben okkal, hiszen a sportolás – legyen az versenysport vagy szabadidős tevékenység – mindenekelőtt a fiatalok domíniuma, a kortalan törpe kisebbség inkább csak illúziókat táplálandó mozog kisebb-nagyobb elszántsággal és következetességgel. A többi meg irigyli a topon lévő szeniorokat, közben meg fájós derekát, gyenge térdét kárhoztatja, és azt mondogatja, hogy hiába, a múló évekkel nem lehet harcolni.

Na de vissza az eredeti kérdésfelvetéshez – lásd: Novák Eduárd „haszna” –, bár a válaszkeresés újabb és újabb zárójelek megnyitása felé sodor. Például abba az irányba, hogy milyen várakozásokat fogalmazhatnánk meg egy, a legjobb esetben is egyetlen parlamenti ciklusra tervező tárcavezetővel szemben, aki a kielégítőtől is messze lévő infrastrukturális viszonyok között döcögő, szinte stratégiamentes sportélet irányítását vállalta.

Akkor meg miért? – tehetik fel sokan a kérdést. A válaszhoz nehezen lehet racionálisnak tekinthető érveket felvonultatni, hiszen négy év alatt az egészséges szervezeti alapok megteremtése is merész cél, érdemi létesítményfejlesztésre esély sem igen nyílik, miközben a közvélemény kíméletlenül elvárja az azonnali eredményeket egy sokkal szebb napokat is megélt sportélettől. Ilyen körülmények között talán tíz év múlva jelentkezhetnek az első tudatosan kitermelt eredmények, amelyekkel minden valószínűség szerint más büszkélkedhet, hiszen a romániainál jóval stabilabb kormányzati körülmények között is ritkán ér meg valaki ilyen hosszú időt egy minisztérium élén.

Persze mindenképpen drukkolunk Novák Eduárdnak, még ha ő semmilyen tekintetben sem számít papírsúlyú versenyzőnek. Nyolcadik éve jelen van már a sportszervezésben, miután 2013-ban a Román Kerékpáros-szövetség elnökévé választották, majd 2017-ben újra neki szavaztak bizalmat. Előtte három paralimpián vett részt, 2004-ben Athénban két negyedik helyezést szerzett, 2008-ban Pekingben a dobogó második fokára állhatott fel, harmadik paralimpiáján, 2012-ben Londonban pedig ő lett Székelyföld – és egyben Románia – első és ez idáig egyetlen paralimpiai bajnoka. Ma meg a földkerekség egyetlen olyan tárcavezetője, aki aktív sportoló, 45. születésnapjához közelítve sem mondott le a részvételről a tokiói paralimpián. Feltéve, hogy sikerül megfelelően felkészülnie, hangsúlyozza, miközben tavalyi december végi kinevezése után a román sajtó mindjárt azon kezdett el sopánkodni, vajon nem megy-e a minisztérium tevékenységének rovására, ha edzések viszik el vezetője energiáinak egy részét.

A jó szándékba csomagolt furdancs vége egyértelműen kivillan, kérdés, mennyire erősítették meg a szövetség élén eltöltött évek Novákot. Mert az élet derekasan hozzátette a maga „edzésmunkáját”, az egykori ígéretes csíkszeredai gyorskorcsolyázó ugyanis azt követően vált potenciális paralimpikonná, hogy egy autóbaleset nyomán elveszítette egyik lábfejét. Erős hite, sportszeretete azonban nagyon gyorsan a kiútkeresés felé vezérelte, és hamarosan megtalálta magának a kerékpározást. Az édesanyjától kapott kölcsönből sikerült elindulnia – és diadalmaskodnia – első amatőr versenyén, ami meggyőzte, hogy újra érdemes álmodnia. Az sem érdekelte már, hogy van-e hozzá pénze, csapata, edzője – nem volt... –, dolgozott, amennyi belefért. A lagzipénzből kis céget és csapatot alapított, mert 25 évesen már tudta: nincs ideje másra várni, sem szövetségre, sem minisztériumokra.

A paralimpiai mozgalom romániai névtelensége falának lebontásába is hályogkovács módjára vágott bele. Azt mondja, amikor 2002-ben bevillant, hogy kvalifikálnia kellene magát az athéni paralimpiára, még nem tudta, milyen versenyeken hány pontot kell gyűjtenie. Első edzője a világháló volt, Athénba még egyetlen biciklivel és három pótkerékkel érkezett, nyolc év múlva Londonba már hat kerékpárral és tizennyolc pár kerékkel. Az athéni negyedik helyezés kicsit elkeserítette ugyan, de abban a megvilágosodásban mindenképpen segített, hogy kikkel kell felvennie a versenyt neki, a Csíkból érkező embernek: a sportág százéves tudását magukban hordozó olaszokkal, franciákkal, amerikaiakkal. Akkor tűzte ki célul, hogy Pekingben dobogóra kerül – második lett –, Londonra pedig a tetejére.

Így érkezett meg a sportág szervezeti, „huzatosabb” oldalára. Mint mondta, azért, hogy az utána jövőknek ne kelljen lefutniuk ugyanazokat az üres köröket. Legfeljebb elképzelései voltak arról, mire vállalkozik, de a megkeresések nyomán úgy döntött, belevág, megpályázza a Román Kerékpáros-szövetség elnöki tisztségét. Bár semleges, pártoktól független emberként nemcsak a testület akkori vezetőire, de a sportminisztériumra is veszélyesnek tűnhetett, megnyerte a választást. Annak ellenére, hogy csak „vért, verejtéket és könnyeket” ígért, azaz pozíciókat nem, gyökeres változtatásokat viszont igen, tervei nagy részét sikerült is valóra váltania. A korábban negyedszázadon át tetszhalott, a költségvetésből érkező pénzeket így-úgy elszivárogtató, a válogatott keretet csak papíron működtető román kerékpársport újra élni kezdett. A folyamatba az akkori sportminiszter, Nicolae Banicioiu is belebukott, a megtisztulási szándék és elszántság azonban hatásosabb volt, mint néhány ember holdudvara.

Sportminiszterként a középszerűség, az esetlegesség, a pazarlás ellen hirdetett hadjáratot, 2021 végéig pedig Románia sportstratégiájának és -törvényének elkészítéséért, amely bármilyen is lesz, csakis jobb lehet, mint a jelenlegi. „Azaz végre lenne stratégia, mert jelenleg a román sport ügye arra sodródik, amerre a szél és a hullámok viszik” – hangzik a kijelentés, amely nemcsak helyzetábrázolásában merész, de a vállalás értelmében is. Máris lefordíttatta a magyar sportstratégiát, no nem mintha nem tudta volna elolvasni eredetiben, hanem azért, hogy minisztériumbeli kollégái is láthassák, honnan indult újra a ma Romániában kimondatlanul is elismerést keltő magyar sport. Miközben az élet többi területén a francia, angol vagy német politikai-szervezeti minták kicsavart modelljeinek alkalmazását részesítik előnyben a keleti szomszédnál. A stadionépítések is inkább irigységet és „bezzegreakciókat” váltanak ki, a napokban egy tévébeszélgetés során is azt a kérdést szegezték az újdonsült miniszternek: lesz-e a mandátuma végére Bukarestnek is nemzetközi szintű sportcsarnoka?

Közben meg újra kellene építeni a román sport alapjait, apró lépéseket tenni abba az irányba, hogy valamennyi gyermek megtanuljon úszni, korcsolyázni, kerékpározni. Mozgásra biztatni a fiúkat, lányokat, megszerettetni velük a különböző sportágakat mindenekelőtt a testnevelésórák mai, heti egy szintjén lévő „gyakoriságának” fokozatos növelésével. És közben eleget tenni a tokiói olimpia megkerülhetetlen kihívásainak, számszerűsíthető reményeinek.

S hogy mindebben hol rejtőzhet a magyar sport reménybeli haszna? Például annak a sok százezer romániai magyar fiatalnak sportos közegben és mentalitásban nevelkedésében. A nem kis mértékben magyarországi finanszírozással épülő létesítmények fenntartásában való hozzájárulásban. És egy kicsit a várt sikerek keltette közös büszkeségben.