Velünk maradók – Csinta Samu publicisztikája

Az egyik első hír volt, amely az egy évvel korábbi szilvesztert követő ocsúdásban tört ránk: elhunyt David Stern, az NBA nyugalmazott igazgatója. Felkaptuk a fejünket, hiszen a világ egyik legnagyobb pénzeket megmozgató, legnagyobb profitot termelő üzleti vállalkozásának megteremtője lépett át egy másik dimenzióba. Miután a rendszerváltást követően immár egész generáció nőtt fel az amerikai profi kosárlabdaliga varázslatain, a sport iránt érdeklődő százmilliók között a magyarok százezrei is ismerősnek tartották őt. Hiszen a NBA-mágia hátterében – de jóval inkább a kirakatában – ott tornyosodott Stern. Ilyen „erős” felütés után gyanút is foghattunk volna, ha hiszünk a hasonló jelekben: vajon milyen esztendőnek nézünk elébe?

Aztán olyan lett, amilyen. Tele váratlan fordulatokkal, traumatikus élményekkel, csalódásokkal, amelyek bizony megroppantották ama meggyőződésünket, hogy mi, emberek felsőbbrendűek, érinthetetlenek vagyunk. De párhuzamosan felfedezhettünk új örömforrásokat, az újrakezdés, a második lehetőség ígéretét, hívását is. Közben eltemettük halottainkat, akiket talán ugyanúgy ragadott magával betegség, baleset, mint korábban, szólított magához az Úr esetenként olyan „indokokkal”, amelyeket nehezen vagy egyáltalán nem értettünk.

Áldozatait a sportélet egykori és közelmúltbeli szereplői között is bőven szedte a végzet. Hogy a 2020-as esztendő halandósági rátáját elsősorban a koronavírus-járvány alakította-e, nos, ebbe a számháborúba mindenekelőtt kegyeleti okokból nem mennék bele. Az érzés azonban, hogy már-már elviselhetetlenül sokan hunynak el, egyre erősödött. Talán azért, mert amint mind több héroszról derült ki, hogy korántsem halhatatlan, egyre nyilvánvalóbbá vált mindannyiunk kitettsége, sérülékenysége. És ezzel a felismeréssel már jóval nehezebb megbirkózni.

Több publicisztikányi terjedelmet igényelne az immár néhaiak nevének puszta felsorolása, szorítkozzunk hát csak néhány „sarokesetre” – miközben valamennyi ember, valamennyi sportoló halála pótolhatatlan veszteség.

Ment sorban Kobe Bryant, Wichmann Tamás, Göröcs János, Székely Éva. Már nem is akarom, nem is tudom tartani a kronológiát, csak az az érzés ne lenne, hogy ez már sok, legyen már elég. És akkor még mindig csak februárt írtunk. Wichmann-nál azonban mégis csak álljunk meg egy szusszanásra. A tengernyi nekrológból, a méltató szavak és képek özönéből örökre kiemelkedik a nagy barát és kenus vetélytárs, Ivan Patzaichin egyik aranymondásgyanús búcsúzó mondata: „Általad nemcsak jobb sportoló lettem, hanem bölcsebb ember is.” Mi tagadás, nehezen felülmúlható hagyaték, már az ízlelgetése is kis híján agyonnyomja az embert.

Csak az a június, az a borzalmas ne lett volna. Amikor már azt hittük, túl vagyunk a vírusjárvány nehezén, amikor már-már ténylegesen nyárnak ígérkezett a nyár. A Margitsziget sétányain, fái alatt egy estén mégsem szerelmespárokat és nosztalgiázó idősebbeket kellett kerülgetniük a Sziget-köröket rovó „futóbolondoknak”. Gyertyalángok ezrei imbolyogtak utolsó búcsú gyanánt egy óriás emléke előtt, akinek emberi, sportolói nagyságát sokan csak a halála után kezdtük felfogni. Benedek Tibor előtt egy nappal pedig a nagy előd és kortárs kopogott be az öröklét kapuján: Kárpáti György döntött úgy, hogy nyolcvanötödik születésnapját az eddigiektől merőben eltérő helyszínen üli meg. De ha Gyurikától soha nem is voltak idegenek az eredeti megoldások, Tibor halála mindannyiunkat megdöbbentett. Csurka Gergővel élve: „Elment a harcos. Nézünk utána, hátha visszafordul, jön és visszavág, hiszen ő tökélyre fejlesztette a győzelem tudományát... de nem, nem és nem... összezár mögötte a gyász szörnyű, mélyfekete sötétsége. És többé már semmi sem lesz olyan, mint eddig volt.”

Nem tudom, ekkor olvastam-e először ezt így leírva, de az biztos, hogy innentől fogva kezdett elhatalmasodni rajtam az érzés. Egyik, számomra ismeretlen, de annál kitartóbb kritikusom szerint szó sincs ilyesmiről, mindössze én vagyok átalakulóban. Lehet benne valami, mégis: hogyan lehet minden változatlan, ha az összképből egyre több ember hiányzik? Hiszen jószerint nem múlt el hét azóta, hogy ne találkoztam volna sportoló – akivel valamilyen viszonyban voltam – vagy kolléga – akivel közösen „vadásztunk” a sportolókra – halálhírével. Eltűnésükkel egy-egy korszak fakult ki egy csapásra, közös emlékek hiteltelenedtek el. Egyre árvábbak lettünk, egyre kiszolgáltatottabbak, és igen, fájt, hogy már semmi sem lesz olyan, mint korábban volt.

Branikovits László októberi hirtelen halála akkorát csattant, mint az a bizonyos kapufa az 1972-es magyar–románon, amelyet követően heteken át képtelen voltam feldolgozni, hogyan lehet az, hogy épp egy román színekben játszó magyar képes elrabolni a győzelem ízét. Mentségemre legyen mondva, kiskamasz voltam akkoriban, aki a hasonló dolgokat még sorskérdésként kezelte.

Novemberben, amikor a világ Maradonát siratta, bennem hasonló húrokat pendített meg Jacques Secrétin végső búcsúja. Igen, a francia asztaliteniszzsenié, akinek teljes odaadással tudtam szurkolni, leszámítva persze azokat az eseteket, amikor ellenünk játszott. Nem mellékesen a sportszerűség mintaképe volt, de ettől még nem kellett volna feltétlenül az isteni Diegó­val egyazon napon útra kelnie. Hiszen tudhatta, hogy csakis vesztesen jöhet ki belőle.

Pedig mindannyiunk javát szolgálná, ha nem csak a veszteségek éveként emlékeznénk erre a bolond 2020-ra. A szakértők szerint sokat segít a gyász feldolgozásában, ha az eltávozottakra továbbra is mint közöttünk lévőkre tekintünk. Ahogy dr. Csókay András idegsebész is mondta: igazából nem is kell elengednünk a halottainkat, hiszen együtt élünk velük Istenben, akár egy utca két oldalán, de ugyanazon a „lakótelepen”. Azok a bravúrok, amelyeket az elmenő, de örökre velünk maradó sportoló „rokonaink” produkáltak, mondhatni, közös élményeink szétszakíthatatlan szellemi kötelekként működnek ebben az együttélésben. Közös emlékeink előhívásában bármikor segítségül hívható a technika, csak egy kattintás, és máris pörögnek az elmúlt fél évszázad eseményei, mint egy album, amelynek újra és újra fellapozásához mindig szívesen körénk telepedik a család apraja-nagyja.

„A rajtunk most átvonuló zivatar annak előjele, hogy egünk nemsokára kiderül, s jobb napokat fogunk látni, mert lehetetlen, hogy akár a baj, akár a jó örökké tartson, s ebből az következik, hogy mivel a baj már soká tart, a jónak közel kell lennie.” Nehéz időkben sokan szeretünk hasonló próféciákba kapaszkodni, Gabriel García Márquez, a mágikus realista irodalom nagy klasszikusa pedig szívesen siet a segítségünkre. Csakhogy a műfajban ösztönös a mágikus elem, jelenlétét sohasem magyarázzák meg. Elveszített sportolóinkat is ennek szellemében kellene valahogy körénk ültetnünk, mint olyan barátokat, akikhez bármikor fordulhatunk, ők meg bármikor fordulhatnak hozzánk.

Miközben írom e sorokat, óvatosan pásztázom a hírportálokat, és január 2. reggelig még egyetlen ismert sportoló halálhírével sem találkoztam. Vajon milyen évnek nézünk elébe, formálgatom a kérdést, és közben azon tűnődöm, érdemes-e hinni a jelekben.