Sötétlő erdőben – Ballai Attila publicisztikája

Emlékeznek még Tonya Hardingra? Vb-ezüstérmes műkorcsolyázó. Nem rémlik? Nem csoda. Hát úgy, mint a sport világában valaha elkövetett legaljasabb merénylet valószínűsíthető felbujtója? 1994. január 6-án, az amerikai olimpiai válogató előtt két nappal, a lillehammeri téli játékok előtt hat héttel „valaki” az edzés után megtámadta és egy vascsővel megpróbálta szilánkosra törni vetélytársa, Nancy Kerrigan térdét; Tonya tagadott, ám exférje beismerő vallomást tett. Így már beugrik, ugye?

Egy amúgy sikeres, addig megbecsült sportoló egyetlen – élete legalávalóbb – cselekedetével hagyott maradandó emléket az utókorra. Érthető, hiszen az emberi memória szelektív. Kirostálja a feledhetőt, megőrzi a feledhetetlent. A rendkívül jót és a rendkívül rosszat egyaránt. A téma sajnos aktuálissá vált, és még inkább sajnos, hogy a magyar sport adott apropót hozzá. Két „mesterlövész”, Sidi Péter és Péni István.

Egyre képtelenebb és gyomorforgatóbb ügyükben ítéletet nem hirdethetünk, több okból sem. Egyrészt, nem ismerünk minden részletet, megdönthetetlen bizonyítékok pedig egyelőre nem állnak rendelkezésre. A tét viszont óriási, még az olimpiai bajnoki címnél is nagyobb: egy vagy több ember felmentése, rehabilitálása vagy totális bukása, teljes erkölcsi megsemmisülése. Másrészt, ha irracionális alapon is, de még mindig remélem, hogy ez az egész így nem lehet igaz, valami fatális félreértés történt, és minden tisztázódik majd.

Ha viszont nem, akkor sporttörténetünk egyik legsötétebb fejezete íródik. Kezdődött a március végi, indiai világkupán, amelynek csapatversenyétől a magyar trió visszalépett, egy jelentős sportolókhoz és férfiakhoz méltatlan perpatvar miatt. Péni szabálytalannak tartotta Sidi fegyverét, de ezt hagyjuk is, mert az önmagában roppant kellemetlen, arcpirító affér eltörpül a későbbiekhez képest. A pokoljárás ezután kezdődött. Először híre jött, hogy egy magyar sportlövő pozitív doppingtesztet produkált a március 18. és 29. között Delhiben rendezett vk-viadalon. Röviddel később nyilvánosságra került Péni István levele, az országos sportági szövetséghez intézett feljelentése, amelyben ez áll: „2021. március 18. napján kétséget kizáróan részemről nem beazonosítható személy jogtalanul behatolt a Vivanta by taj Surajkund Hotelben lévő szállásomra, valamint ott mintegy 45 percen keresztül bent tartózkodott. (...) Egyetlen személy számára sem adtam sem én, sem édesapám engedélyt arra, hogy a szobánkba bemenjen, vagy ott bent tartózkodjon. Továbbá erre senkit nem kértünk meg, senkit nem bíztunk meg.” Az állítást a szálloda biztonsági kamerájának felvétele igazolja, ennek megtekintésekor a sportlövőszövetség fegyelmi bizottsága a behatolóban felismerte Sidi Pétert. Az elnökség ezért fegyelmi eljárást indított Sidivel szemben, egyúttal a határozat meghozataláig „sporttevékenysége folytatása alól felfüggesztette”.

E mozaikokból áll össze a döbbenetes kép: nyilván Péni adta a pozitív doppingmintát, és azzal vádolja versenyzőtársát, azaz sokkal inkább ellenségét, hogy ő csempészte bele valamely táplálékkiegészítőjébe, italába, ételébe a tiltott szert. Ha ez beigazolódik, Sidi Péter örökös eltiltásra számíthat; de ennél is súlyosabb büntetésként örökös megbélyegzésre. Hiszen az utóbbi nem pályafutása, hanem élete végéig érvényes lenne. Ha ellenben hamisnak, manipulatívnak bizonyulna a vád, akkor mindez Pénire égne rá. Aki jelen állás szerint valószínűleg akkor sem vehet részt a tokiói olimpián, ha vétlen áldozat, mert a nyomozás feltehetően nem zárul le a játékok rajtjáig, és a felmentés vélelmekre nem építhető.

Ha eddig eljutottunk, vegyünk egy nagy levegőt, és merítsünk erőt, példázatot azokból, akik hasonló, generációs különbséggel is terhelt versenyhelyzetben nem „emberalatti”, hanem emberfeletti módon vizsgáztak. Maradhatunk is a sportlövőknél. Takács Károlyról köztudott, hogy miután gránátbalesetben elveszítette a jobb kézfejét, megtanult ballal lőni, és így nyert 1948-ban és 1952-ben is olimpiai aranyat. Az viszont talán kevésbé ismert, hogy a helsinki dobogó második fokán huszonöt évvel fiatalabb tanítványa, Kun Szilárd állt mellette. Takács már londoni diadala után leszögezte, kötelességének érzi, hogy átadja tudását az utódoknak, még akkor is, ha ezzel a saját konkurenciáját erősíti. Egy esztendőre rá, 1949-ben a következő feliratú cédulát nyújtotta át felfedezettjének, az akkor tizennégy esztendős Kun Szilárdnak: „Fáradságot nem ismerő vasakarattal és még nagyobb szorgalommal előre az olimpiai dobogóig.” Kun tizenhét évesen fel is kapaszkodott rá. Szétlövés döntött a második és a harmadik hely között, ám ezt megelőzően az akkor már biztos első, címvédő Takács az újságírók előtt kijelentette, hogy Szilárd rászolgált az ezüstéremre, mert kétsége sem volt afelől, hogy megszerzi. Hiszen egymás közti szétlövésben gyakorolták eleget az efféle éles helyzeteket.

Mondhatnánk persze, hogy más idők voltak, más bálványokkal, de a minap hasonló élményben lehetett részünk, köszönhetően két birkózónknak. A pályafutása végén járó Kiss Balázs és a 2000-es születésű Szőke Alex mérkőzött meg a jogért, hogy egyikük részt vehessen az olimpiai kvalifikációs tornán. Többfordulós, kizsigerelő csatában végül az ifjú trónkövetelő kerekedett felül, majd e szavakkal bizonyította, hogy a sport és a nemcsak testében, de lelkében is igazi sportoló ebben az eszement világban is őrzi még a klasszikus erényeket: „Kiss Balázs a kadétvilágbajnoki aranyérmem óta követi, segíti a pályafutásomat, sokat köszönhetek neki. Nem ellenségként tekintettem rá, hanem ellenfélként és barátként. Remekül, igazi ravasz rókaként küzdött, le a kalappal előtte.” Szőke azóta a szófiai viadalon meg is szerezte a tokiói kvótát, Kiss Balázs pedig utolsó világversenyén, a varsói Eb-n döntőbe jutott, ezüstérmet nyert.

Ám összességében ennél is sokkal többet, mint ahogy Takács Károly vagy a minap elhunyt Igaly Diána sem feltétlenül az eredményei, hanem a lénye, az üzenete miatt él máig kollektív emlékezetünkben. Hiszen mi más lehetne a célunk, a küldetésünk, mint nyomot hagyni, a bennünk felhalmozódott, megérett, letisztult tudást, tapasztalatot, világképet, értékrendet örökül adni? A kiválasztottakra, a különlegesekre ezért gondol vissza tisztelettel és hálával az utókor, de minden, hasonló utat bejáró hétköznapi halandóra is néhány utód.

Ha a Sidi Pétert terhelő gyanú beigazolódna – még mindig nem akarom, nem tudom elhinni, de első reakciója fájdalmasan erőtlenre sikerült –, ő ezt az esélyt eljátszotta. De mentenie kellene, ami és aki menthető. A lelkét és a vetélytársát. (Ha esetleg Pénire hullna vissza a vád, akkor neki ugyancsak.) Ebben kizárólag egy részletes, őszinte, feltáró vallomás segíthet. Ha úgy tetszik, vezeklés, amely teljes feloldozást, bűnbocsánatot nem adhat, de némi könnyítést azért igen, és gyakorlati szempontból is nagyon fontos: tisztázná a másikat, ezzel növelné olimpiai részvétele esélyét. Ha az érintett képtelen erre, akkor a két fél közti, egyre elmérgesedő és e botrányba torkolló viszonyt eddig passzívan szemlélő, elnéző sportágnak ezt minden megengedhető eszközzel ki kell kényszerítenie.

Ez konklúziónak, végszónak is megtenné, de minél többet járatom az agyamat ezen a szörnyűségen, annál gyakrabban visszhangoznak bennem Dante Isteni színjátékából a Pokol első énekének kezdő sorai: „Az emberélet útjának felén egy nagy sötétlő erdőbe jutottam, mivel az igaz utat nem lelém.” Pedig meg kell lelni, különösen ha az emberélet útjának a másik fele még hátravan; nem beszélve a nyomról, az üzenetről, amelyet magunk után hagyunk.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!