Megfogyva bár, de törve nem – amikor Lőrincz Tamás csak azért is talpra állt!

Lőrincz Tamásról szóló sorozatunk előző, második részét 2012-ben, Londonban az olimpián hagytuk abba, amikor azt nyilatkozta a Nemzeti Sport kiküldött tudósítójának: „Tudja mit? Mégiscsak örülök én ennek az ezüstéremnek!” Ezt kétségkívül elhisszük, a tények pedig azt bizonyították, hogy a valóban szép eredmény ellenére enyhén szólva sem veszítette el a motivációját, sőt! Ha csak a nemzetközi megméretéseket nézzük, 2013 februárjától veretlenül robogott át sorrendben a Magyar Nagydíj, a tbiliszi Eb, a chicagói Jacob Curby-kupa és a lengyelországi Wladyslaw Pytlasinski-emlékverseny 66 kilós mezőnyén. Ebből kétségkívül a grúz fővárosban kivívott második kontinensbajnoki címe számított a legnagyobb fegyverténynek, sorrendben osztrák, francia, török és a döntőben orosz riválist, Adam Kurakot felülmúlva.

Érett tehát a világbajnoki címe, ráadásul a vb-nek 2005 után nyolc évvel újra a Papp László Budapest Sportaréna adott otthont. További hangulatjavítóként a rajt előtt közvetlenül derült ki, hogy a Nemzetközi Olimpiai Bizottság a korábbi fenyegetés ellenére, a megtett reformintézkedések, valamint a globális tiltakozás hatására mégsem golyózza ki a birkózást az ötkarikás programból. Ezek után a hazai vb valóban nagyszerűen alakult, összejött egy magyar arany, s további öt remek bronzérem, de egyiknek sem „Szöcsi” lett a gazdája. Ő norvég és iráni ellenfele legyőzése után némileg váratlanul kikapott az azeri Hasan Aliyevtől, s csak a 10. helyen végzett.

Egy érdekes családi aspektus viszont előkerült, hiszen először fordult elő, hogy három és fél évvel fiatalabb öccse, a szép lassan szintén klasszissá érő Viktor bronzérmével jobb eredményt ért el nála világversenyen (a 2012-es Eb-n, ahol az ifjabb Lőrincz szintén harmadik lett, a báty nem indult). Ez szerencsére nem rivalizálást idézett elő a testvérek között, hanem hatalmas közös vágyat arra, hogy a különböző világversenyeken egyszerre álljanak a dobogó valamelyik fokára. S mit ad Isten, 2014-ben sikerült is a bravúr! Ám egyelőre maradjunk Tamásnál, akinek egyre kevésbé ízlett a fogyasztás 66 kg-ra, ezért ennek a bizonyos esztendőnek ideiglenes jelleggel eggyel feljebb, a nem olimpiai súlycsoportnak számító 71 kilóban futott neki.

Méghozzá hatalmas lendülettel, hiszen sorozatban öt nemzetközi viadalon sem talált legyőzőre, s a finnországi Vantaában besöpörte immár harmadik Európa-bajnoki címét. A döntőben a kőkemény azeri Rasul Cunayevet úgy tusolta be, mintha csak egy „háztömb körüli” versenyen lenne, aztán így nyilatkozott a Nemzeti Sportnak: „Az év eleje mindig az enyém, aztán a második felében már becsúsznak hibák, mert elfáradok. Azért próbáltuk ki, hogy most hetvenegy kilóban indulok, és csak később fogyasztok be a saját súlycsoportomba, hogy kiküszöböljük ezt a problémát. A terv első része bejött.”

S a második résszel sem volt túl nagy gond, hiszen a taskenti világbajnokságon, ahol újra „leszikkadt” 66 kilóra, bronzérmes lett, csak az olimpiai bajnok iráni Omid Noruzitól kapott ki az elődöntőben, de hogy! Ő emelt, akció közben azonban fél lábbal kilépett a szőnyegről, így helyette a röppályára küldött ázsiai kapott pontot... Ezért volt honfitársunk kissé szomorú, noha klasszisok sorát verte meg, élete első vb-érmét szerezte, ráadásul először valósult meg testvérével közös vágya, már ami a közös dobogóra lépést illeti (Viktor is harmadik lett az üzbég fővárosban).

2015-öt szintén 71 kilóban indította, a kontinensviadalnak számító Európai Játékokat kihagyta, de már a közelgő riói olimpia jegyében természetesen lefogyasztott 66-ra a chicagói kvalifikációs világbajnokságon. Ezúttal nem járt szerencsével, litván és svéd ellenfele felülmúlása után fennakadt az örmény Migran Arutjunjanon. Nem vigasz, de az egész magyar válogatott gyengén szerepelt, érmet nem és csak egyetlen olimpiai kvótát szerzett az ezúttal vb-ötödik testvér, Lőrincz Viktor révén. Ebben az esztendőben a szőnyeg helyett családi vonalon érte öröm Tamást, hiszen október elején feleségül vette a sorozatunk első részében már említett „szőke birkózólányt”, Szabó Emesét. 2016-ra tehát kvóta nélkül fordult rá, s megint szikkadnia kellett, a nagybecskereki kvalifikációs verseny megnyerésével aztán szerencsére kivívta a brazíliai indulási jogot. Nem volt egyszerű, előfordult egy vitatható intéses eset, amelynél az ő javára ítéltek a bírók, ha az nincs... De volt, s közben a többiek is összeszedték magukat, így összesen nyolc magyar birkózó küzdött Rio de Janeiróban. Sajnos egyikük sem állhatott fel a dobogóra, Lőrincz Tamás az iszonyatos fogyasztást követően hasonló sorsolást kapott, s rögtön az első meccsén kikapott a koreai világbajnoktól, Rju Han Szutól. Ráadásként Viktor bronzmérkőzését nemes egyszerűséggel elcsalták (rajta kívül Bácsi Péter lett még ötödik), így a Lőrincz család mindkét képviselője maga alá került. Hősünk már a visszavonulást fontolgatta, de öccse kirángatta az apátiából, mondván, így, lehajtott fejjel egyszerűen nem szabad befejezni egy ilyen karriert.

A fogyasztás azonban már nyilvánvalóan lehetetlennek tűnt a több mint egy évtizede gyűrt 66 kilós súlycsoportra, ha viszont csak eggyel megy feljebb, lemondhat olimpiai álmairól. Ezért Lőrincz Tamás váratlan húzásra szánta el magát, s hosszabb pihenés helyett már a decemberi budapesti kötöttfogású csapat-világkupán két kategóriát ugrott, s 75 kg-ban szerepelt. Méghozzá nagyszerűen, hiszen minden meccsét megnyerte, többek között a világ- és Európa-bajnok, olimpiai ezüstérmes örmény Arszen Dzsulfalakjan ellenit is! Akkor még nem tudtuk, hogy ez volt páratlan pályafutása újabb virágzásának kezdete, közel harmincévesen. A stílusán nyilvánvalóan alakítania kellett, egyrészt többkilónyi izmot magára pakolt, másrészt itt már nem dobálhatta úgy a riválisokat, mint az üres bőröndöt. Új technikákat próbált és dolgozott ki, az emelés helyett a pörgetés és a fordított emelés került előtérbe, illetve állásból az eddigieknél is gyilkosabb „bruszt”, s a még eltökéltebb lenti védekezés. Sokkal nagyobb, testesebb, erősebb riválisokkal nézett farkasszemet, de nem pislogta el magát, pedig az ekkora ugrás azért ritkán kecsegtet sikerrel ebben a kőkemény küzdősportban. Lőrincz Tamás azonban olyan bravúrt hajtott végre, ami párját ritkítja, dupla súlycsoportváltását követően minden világversenyen érmet szerzett, ahol elindult, s bár lejjebb már háromszoros Európa-bajnoknak, olimpiai ezüstérmesnek mondhatta magát, pályafutása java – ki gondolta volna? – még hátra volt akkor. A 2017-től 2021-ig zajló végső menetelésről szól sorozatunk negyedik, utolsó része.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2021. szeptember 4-i lapszámában jelent meg.)