Kezelni a Z-generációt – Csurka Gergely publicisztikája

A fiatal játékos olyan, akár a szappan. Ha túl erősen akarod fogni, kicsúszik a kezedből. Ha túl lazán – akkor is. Szellemes és találó mondás, elég jól visszaadja az utánpótlásedzők dilemmáját – legalábbis azokét biztosan, akik Amerikában dolgoznak (az idézet a tengerentúlról érkezett). A keleti végeken azért más a helyzet, bár változik, nyilván. Egyértelmű, ma már nem működik az, ami tán még a kilencvenes években is bőven – azelőtt meg különösen –, hogy néhány jól irányzott pofonnal vagy ülepen billentéssel azonnal át lehetett hidalni a szakadékot, ami az ifjú versenyző és a sporthoz szükséges fegyelmezettség között elsőre mutatkozott (vagy ha nem, akkor is, csupán a miheztartás végett). A fejleüvöltés, netán a többiek előtti leteremtés szintén a repertoár kötelező kellékének számított – ebben akadtak extremitások is, ugyanakkor bármennyire tűnt is olykor kénköves pokolnak például a Széchy Tamás-féle úszóedzések sorozata, nem csupán az eredményesség miatt mondogatják a mai napig az egykori tanítványok, hogy összességében mégiscsak jobb emberekké váltak. Igaz, aktualitásként, idekanyaríthatjuk a másik akkori fellegvárban dívó módszerekről pályafutása végén minden korábbinál nyersebben nyilatkozó Cseh Lászlót, aki éppenséggel sehogy sem bírt a jól beváltnak hitt rendszerbe illeszkedni. (És az is kiderült, hogy Shane Tusuptól sem állt messze a hangerő feltekerése, még azután sem, hogy a legmagasabb csúcsokon jártak Hosszú Katinkával.)

Igaz, míg a hetvenes-nyolcvanas években még otthon is azt hallotta a fiatal sportoló, hogy ne berzenkedjék, mert biztosan az edzőnek van igaza – elvégre, megint csak a keleti végeken, az egész rendszer az össznépi kussolásra épült –, addig az ezredforduló után simán kirúghatta maga alól a széket úgymond bárki, és folytathatta más keze alatt (bár ez is tipikus alá-fölérendeltséget feltételez jellemző módon, amiben benne van, hogy ama bizonyos kéz eljár – helyesebb lenne talán: folytatta egy másik edzővel; mint egyébként Cseh és Hosszú, többek között).

Nem akarnék leragadni az úszásnál, elvégre itt az edzések extrém módon hosszúak, s ez kivételes egymásra utaltságra ítéli a parton és medencében lévőt (avagy hiába az egyik legszebb és legharmonikusabb sportág, attól még le kell úszni napi tíz kilométert vagy többet, és nem a saját magunknak leginkább megfelelő, kényelmes tempóban). Az azonban az élsportban általános igazság: ahhoz, hogy a kőkemény követelményeknek megfelelve mindenki kisajtolja magából a maximumot, sokszor elengedhetetlen némi edzői „input” is, nem lehet kizárólag a versenyző saját elszántságára bazírozni a határok feszegetésekor. És ha egy csapatban akárcsak egyetlen deviáns akad, az szétfeszítheti a kereteket, amelyek feszessége garantálja a fejlődést. Nyilván a klasszikus egyéni műfajoknál és a labdajátékoknál különböző módszerek vezethetnek eredményre, ám ettől még az emberi tényező mindenütt jelen van, edzőnél is, versenyzőnél is, mert egyikük sem gép.

Aztán akad még egy rakat befolyásoló tényező: például a tradíció. Ne legyen kétségünk, Magyarországon is a különböző sportokban örökségeket gondoznak, ódon feljegyzéseket frissítgetnek, ám kihallani, hogy a kottában az alapvető motívum mégiscsak ugyanaz, amit X vagy Y edzőóriás annak idején oly sikeresen alkalmazott. Hiszen ha akkor megfelelt, akkor ma is működnie kell, persze a 21. századhoz igazítva.

A mindinkább égető kérdés ugyanakkor az: vajon ezeket a jelenlegi fiatalokhoz is hozzáigazítják? És itt rég nem arról van szó, hogy már nem lehet pofán verni az igazán arcoskodó tinédzsert, mert feljelentés lesz, nyilvánosság előtti autodafé, elbocsátás, megbélyegzés. Hanem hogy miközben a szokások valahol hagyományozódnak, aközben a megmunkálandó „anyag” teljesen megváltozott. Avagy aligha intézhető el annyival a téma, hogy a gyerek csak gyerek marad. Elég a neten végigmenni, hogy tanulmányok tucatjait találjuk arról, miként kell(ene) az edzőknek közelíteniük a Z-generáció tagjaihoz, ők ugyanis már messze nem olyanok, mint akik akár a nyolcvanas-kilencvenes években látták meg a napvilágot. Az ezredforduló után születettek minden eddiginél különbözőbb világban cseperedtek fel, számukra az internet, a különféle szuperkütyük nem holmi mellbevágó fejlődés termékei, hanem alapvetések, amiket három-négy évesen nagyobb biztonsággal kezelnek, mint a szüleik.

Akiket még a hetvenes-nyolcvanas években sanyargattak edzéseken, azoknak a felmenőik világháborúk és az ötvenes évek nem túl hízelgő világában nőttek fel, amihez képest a békés hétköznapokban néhány gyermeknyakon csattanó saller az ingerküszöböt sem súrolta alulról (lásd még a zseniális Fehér tenyér című filmet a tornászoknál egykor uralkodó módszerekről).

A jelen fiataljai számára viszont a világ immár nagyobbik felén a nélkülözés és lőporfüstös békétlenség többnyire ismeretlen fogalom – környezetük pedig minden eddiginél vehemensebben próbálja minimalizálni a rájuk leselkedő veszélyeket. Elég csak megnézni, hogyan festett egy játszótér harminc-negyven éve, a rusztikus fémmászókákkal és -hintákkal, jó esetben kaviccsal felszórva, de inkább masszívan lebetonozva – míg ma homok és gumiszőnyeg dívik, legömbölyített kiszögellésekkel. A nyolcvanas években minket kapásból bepakoltak a hetes oktatókenuba a szigeten, aztán lapátolhattunk isten hírivel a Dunán az Árpád-híd irányába – ma az újoncoknál alap, hogy legyen rajtuk mentőmellény, meg kapjanak előtte valamiféle eligazítást, mi a teendő borulásnál; nálunk ezt elintézték azzal, hogy „ússzál ki, fiam, vagy kapaszkodj a hajóba”.

Mentőmellényen innen és túl, a hangsúly mégis azon van, hogy az edzők képesek-e megfelelő módon közelíteni az új generációkhoz. Értik, érzik-e, hogy a Z-kölyköknek más az értékrendjük. Alighanem a tűréshatáruk is. Meg persze a motivációjuk. Virtuális világban élik mindennapjaik jó részét, ahol az azonnali visszacsatolás alap, az instant sikerélmény lájkok, emojik és megosztások formájában érkezik. Mindez a legteljesebb mértékben ellentétben áll azzal, ami a sport lényege: hogy kőkemény kitartás szükségeltetik, sok lemondás, és bizony néha fáj és szúr és hasogat, és az első aranyéremig a verítékcseppeken túl akár könnyeken (értsd: kudarcokon) át vezet az út, már ha lesz arany egyáltalán; mert arra nincs garancia, elvégre tehetség és elszántság mellett mindig kell csipetnyi szerencse is az áttöréshez.

Hogy mindezt vállalja egy mai tini, bízva abban, hogy egyszer ő lehet az, aki – nos, ebben abszolút főszereplő egy kellően kvalifikált edző. Aki végigviszi az úton, mert érti a szakmáját: azaz pontosan tudja, milyen szinteket kell elérni ahhoz, hogy az ifjúnak esélye legyen helytállni előbb itthon, aztán nemzetközileg is; azt is tudja, miként lehet teljesíteni az adott szinteket; és tökéletesen érzékeli, hogy az általa pallérozottaknak személy szerint mikor, miből, mennyit kell adagolni. Illetve akár azt az üzenetet is képes célba juttatni, hogy a tökéletesre nyírt, zselézett haj és a faterrel egy vagyonért megvetetett menő csuka pont nulla százalékkal járul hozzá egy Ronaldóhoz hasonló karrier építéséhez. Ahhoz alázat, elpusztíthatatlan munkamorál szükségeltetik; a tizenéves magyar focistáinkat elnézve azonban elsősorban a külsőségek dominálnak, ám ez még véletlenül sem az izomzatra értendő – ami persze az eredményekben is visszaköszön. Az utóbbiban persze az is, hogy a velük foglalkozók sincsenek a helyzet magaslatán, és akkor a témában korábban tett megnyilvánulásaimhoz képest máris rekordgyanús finomsággal fogalmaztam.

Holott a szakmai berkekben muszáj volna érzékelni, hogy itt a valamit valamiért elv alapján produkálni illik. Kötelező. A kormány tizenegyedik éve vadító nagyságrendű támogatást nyújt a magyar sportnak, mostanság nem kevesebbet állíthatunk, mint hogy a honi sporttörténet legnagyobb létesítmény(re)konstrukciója zajlik. Az utóbbinak hála a kifinomult ízlésű Z-generáció olyan körülmények között készülhet, hogy nem megy el két óra alatt a kedve az egésztől; jut normális felszerelés, sőt, ha igény mutatkozik, modern sporttudományos támasz is. Azaz valóban minden adva van – s így egyre nagyobb a korosztályos sportolókkal foglalkozók felelőssége: megnyerni az adott sportágnak az ifjút és meg is tartani, sőt a mindannyiunk pénzéből történt invesztíció esetében gondoskodni valamiféle megtérülésről.

Lehet dörmögni, hogy mi csinálnánk, de túlságosan ki is van nyalva a sejhajuk, bezzeg a mi időnkben, satöbbi. Isten látja lelkem, tán egyet is értek velük – ám ettől még az adott helyzetből kell kihozni a legtöbbet, mert jó lenne, ha a baljós módon Z-nek nevezett generáció betűjele nem valamiféle olyasmit üzenne, hogy itt valami utolsó eresztéssel van dolgunk, és vége annak az időszaknak, amikor a klasszikus sportágakba áramlottak a fiatalok.

A lehetőségek korlátlanok – nem lehet a korlátoltság az akadály, ez volna a tömör összegzés. Ha úgy tetszik: tanuljanak meg bánni a Z-szappanokkal is.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!