Nadiázás – Csinta Samu publicisztikája

Románia? Igen, Nadia Comaneci… Vagy csak simán: Nadia. Ő nagyjából olyan szimbólum Romániának, mint Puskás Magyarországnak. Dicsőséglistáján öt olimpiai bajnoki győzelem, két vb-cím, kilenc Európa-bajnoki arany sorakozik, a többi érem felsorolásától terjedelmi okokból most tekintsünk el.

Mindenekelőtt azonban az olimpiai játékokon a torna története első, a tökéletességet jelentő tízes pontszámának tulajdonosa. A sportoló, akinek felemás korláton bemutatott produkciója láttán leomlottak a mentális falak, amelyek korábban sokáig ellenálltak a késztetésnek, hogy maximális érdemjeggyel honoráljanak egy gyakorlatot. Mert tökéletes előadás egyszerűen nem létezik, tartotta magát sokáig az álláspont egy olyan korban, amikor a sportágban egyre inkább polgárjogot nyertek az akrobatikus elemek. És a trenddel együtt elérkezett a gyereklányok, a tizenévesek kora. Azt, hogy a teljes paradigmaváltásra még korántsem állt készen a világ, az is jelzi, hogy a montreali játékok eredményjelzőjén csak a tökéletesség hevenyészett 1.00-s megjelenítése kürtölte szét a világban a történelmi pillanat eljövetelét.

A Kárpátok tündére – hogy csak egyet említsünk a szinte kényszeresen vadászott felsőfokok közül –, Nadia néhány napja töltötte be hatvanadik életévét. A fényképek tanúsága szerint jó karban lévő hatvanas. Sokan biztosan azonnal rávágnák, hogy könnyű neki, ünnepelt sztárként sohasem szenvedett szükséget, aztán „jól ment férjhez”, életét anyagi bőségben töltve könnyű volt vigyázni a vonalaira, neki még a szépészeti beavatkozások sem voltak megfizethetetlenek.

Az élet azonban ebben az esetben is bőven felülmúlja a filmet. Például abban az értelemben, hogy a falu dimenzióját a szocialista iparosítás révén éppen csak kinövő, világvége mögötti kelet-romániai kisvárosban került a tehetségkutatók „horgára”. Aztán azért is, mert elsősorban az ő sikerei legitimálták Károlyi Béla és felesége, Márta már akkor is meghökkenést keltő edzésmódszereit. Hiszen némi túlzással Nadia révén vált a torna a román sport emblémájává, olyan tartalékokat képezve, amelyeknek utolsó morzsáiból a sydneyi olimpiáig tudott táplálkozni a keleti szomszéd sportélete.

A háború utáni vörös rendszerváltás első nagy kommunista vezéréről, Gheorghe Gheorghiu-Dejről elnevezett – a hajdanán nem kis számban csángók által lakott és Ónfalvának nevezett – Onesti úgy került a sport térképére, hogy az 1964-es tokiói olimpián elszenvedett kudarc után a román tornasport vezetői az alapoktól való újjáépítés mellett döntöttek. A kisváros csábításmentes környezetet kínált, sőt, egy elhivatott edző révén már eredményes szakosztály is volt a román vegyipar egyik fellegvárának szánt településen. Nála, Marcel Duncannál kezdte illegetni magát Nadia is, míg többedmagával – még a válogatott edzőjét, a szövetség későbbi alelnökét, Maria Simionescut is odavezényelték „terepmunkára” – meg nem érkezett a Károlyi házaspár.

A nagy berobbanás az 1975-ös skieni Európa-bajnokságon következett be, ahol Nadia csak talajon szorult le a dobogó legmagasabb fokáról. A szovjet hegemónia megtörése után Károlyiék egy ideig bármit kérhettek a pártvezetőségtől, de az ország különböző klubjaitól is egyre sűrűbben irányították oda a tehetséges kislányokat, ahol a tornasport egyfajta csodatevő (mű)helye alakulgatott.

Montrealig minden remekül ment, de épp a legnagyobb sikerek után kezdett megromlani a viszony mester és legsikeresebb tanítványa között. Miközben Károlyi sem volt hajlandó figyelembe venni, hogy Comaneci gyereklányból egy aranyérmekkel is megtámogatott, akaratos ifjú hölggyé serdült, sokak szerint a pártfőnökök eszközként használták fel őt a Károlyi-hatalom megtörésére. A román diktátor, Nicolae Ceausescu ugyanis egyre tűrhetetlenebbnek tartotta a „konkurenciát” – pláne, hogy még magyar is volt... –, és amikor az 1977-es prágai Európa-bajnokságon lepontozták Nadia ugrását, példátlan intézkedésre ragadtatta magát. Bukarestből azonnal leparancsolta a versenypódiumról a válogatottat, és még aznap este különgéppel hozatta haza a küldöttséget a csehszlovák fővárosból. Az ügy folyományaként az edzőpáros tudta nélkül egyetlen éjszaka Onesti-ből Bukarestbe költöztették a válogatottat.

A hercehurca még az istenadta tehetségű Comaneci karrierjének sem tett jót, a tinédzserkor megannyi nyűgével is bajlódó lány lassan elsüllyedni látszott a középszerbe. Károlyiék időközben Dévára „mentették át” magukat, és amikor mindenkinek egyértelművé vált, hogy a válogatott Bukarestbe telepítésének kísérlete rosszul sült el, a házaspár újra a topon találta magát. A montreali csapatból azonban már csak a kivételes adottságú és akaraterejű Nadiát sikerült kihúzniuk a mocsárból, a többiek kiöregedtek, meghíztak, eltűntek a reflektorfényből. Sok szempontból a csoda kategóriájába sorolható, hogy Montreal hőse ilyen körülmények között a gerendán és talajon szerzett két arannyal, illetve az egyéni összetett és a csapatverseny ezüstjével gyakorlatilag a csúcson fejezte be pályafutását az 1980-as moszkvai olimpián – még akkor is, ha a hivatalos búcsúra egy évvel később, a román hatalom kirakatrendezvényének szánt bukaresti universiadén került sor.

A felnőttkorba való átmenet éveiben az állambiztonsági szervezetek által folyamatosan követett, a civil helyét hasztalan kereső, többek között a diktátorutód, Nicu Ceausescuval is „összehozott” ifjú hölgyet látunk. „Tudtam, hogy megfigyelnek, de sohasem gondoltam volna, hogy minden mozdulatomról jelentés született” – fogalmazott a tornász a róla született Nadia és a Securitate című, Stejarel Olaru román történész által jegyzett könyvben.

Pedig így, utólag aligha volt ebben bármi meglepő. A román kommunista rezsimben ugyanis Comaneci életének egyenes vonalúnak, konformistának és előreláthatónak kellett volna lennie, a legszigorúbb ellenőrzés alatt zajlania, hiszen az ország emblematikus sportolójáról volt szó, akinek a pályafutásán túl is hirdetnie kellett a rendszer magasabbrendűségét. A „szekunak” és Nadia életének a felemás korlát rúdjaihoz hasonlatosan egymást nem keresztezve, de végig párhuzamosan kellett volna haladnia, amit a „szakemberek” elsősorban nem nyílt terrorral, hanem a szabadság illúziójának fenntartása mellett folyamatos befolyásolással igyekeztek elérni.

Ezért is tekintette a hatalom a legszörnyűbb bűncselekménynek Nadia Magyarországra szökését 1989 novemberében – ahonnan nemsokára továbbment az Egyesült Államokba, ahol ma is él –, a bizonyára szélsőséges retorziókba torkolló vizsgálatot azonban szerencsére leállították az alig egy hónap múlva kitörő rendszerváltó események. Azt követően egy révbe jutott feleséget és családanyát láthattunk, aki a kétszeres olimpiai bajnok amerikai tornász, Bart Conner oldalán már csak a szépre hajlandó emlékezni. Amiből persze bőven akadt. Nadia sohasem állt be a hajdani edzésmódszerek elítélésével vagy Károlyiék stílusával hátborzongatók kórusába, pedig biztosan lenne mit mesélnie. Legalábbis erre engednek következtetni a titkosszolgálati jegyzőkönyvek, amelyek száma Montrealt követően ugrott meg számottevően.

Puskás és az Aranycsapat sikerei nyomán minden fiú futballozni akart a kor Magyarországán – meg hát amúgy is, hiszen a sport, illetve legnépszerűbb, különösebb eszköztár nélkül is űzhető ága a kitörés, az utazás, a jólét egyik kizárólagos útja volt. A hetvenes évek Romániájában a lakótelepek porolóállványain gyerekek ezrei próbálták utánozni Nadia Comaneci tévében látott mutatványait. „Nádiáztak.” Így lett egy névből ige, a sportcselekvés egyik legnépszerűbb szinonimája.

Bizonyára csak kevés hatvanéves mondhatja ezt el magáról.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!