A kocsmából a Wembleybe jutottak – Moncz Attila publicisztikája

Mire ezek a sorok megjelennek, Ritchie Edhouse és Peter Hudson eldobta a PDC-világbajnokság első nyilait, Gerwyn Price alighanem bevágta a nap utolsó kiszállóját, és elkezdődött az őrület, amire december második felében, illetve január első felében még a sport iránt kevésbé fogékonyak is rácsodálkoznak. Sőt, nyomon követik. A helyesen megválasztott időpont, a helyszíni körítés, az építhető és jobbára szerethető figurák, a tökéletes marketinggépezet és a közvetítés minőségének együttese kifejezetten televízióra termett sportággá „emelte” a dartsot, amelyről csak az nem hajlandó tudomást venni, aki megragadt a hetvenes-nyolcvanas évek „a fenét sem érdekel a dagadt alkoholisták dobálózása” szintjén. Mert a stabil, világszinten folyamatosan nagy érdeklődésre számot tartó sportágakon túl akadnak olyanok, amelyek a hagyományok emlegetésén kívül legfeljebb akkor kezdenek el tenni az életben maradásért, amikor minimum ég a ház, illetve vannak olyanok, amelyek idejében észbe kapva korábban elképzelhetetlennek hitt magasságba emelkednek. A „bevett” sportágak közül jó példa a biatlon és a sífutás, amely versenyrendszere átalakításával lépett szintet, a „berobbanók” közül pedig a fenti „mixet” összerakó darts talán az iskolapélda. Aligha véletlen, hogy miközben például az ökölvívás vagy az öttusa kötéltáncot (amiből simán lehet haláltánc is, hiszen nagyon későn indultak el folyamatok, amelyek közül nem is mindegyik észszerű...) „jár” az olimpiai programbeli tagságért, e sportág egyre közelebb kerül hozzá.

Felületesen simán azt mondhatnánk, hogy a darts felemelkedését az hozta el, midőn 2001-ben Barry Hearn beült a PDC elnöki székébe. Alapvetően igaz, hiszen az ő stábja „gyúrta össze” fogyasztható médiatermékké a fenti alapanyagokat, de például a BBC-vel szemben igazságtalan lenne. A brit közszolgálati csatorna volt ugyanis az, amely még a hetvenes-nyolcvanas években lerakta a mai modern közvetítések alapját úgy, hogy isten­igazából legfeljebb a technológia fejlődése miatt kellett hozzányúlni.

A dartsközvetítések a sportág hajnalán éppen úgy néztek ki, mint a „sportolók” maguk: igénytelen, alacsony költségvetésű munkák, rossz vágásokkal, nagy totálképekkel, amelyeken azt sem lehetett látni, hova csapódnak be a nyilak. Nincs róla feljegyzés, ki találta ki (a legtöbben Nick Hunternek, a BBC sportosztálya egykori igazgatójának tulajdonítják), de a 180-as zoom (ráközelítés/nagyítás) alapvetően változtatott meg mindent. Korábban az ITV Indoor League-ben próbálkoztak hasonlóval, de csak a harmadik nyíl után, viszont az 1978-as vb-n a negyeddöntő és a finálé között valami megváltozott. A BBC már a második tripla 20-as után ráközelített a mezőre, „tűzközelbe” hozva ezzel a nézőket, amiképpen az osztott képernyős (az egyiken a táblát, a másikon a játékos arcát mutatták) megoldással is. „A dartsot nehezen követhető sportágból kifejezetten a televízió számára termett sportággá tette” – írta a lépésről Dan Waddell a We Had Some Laughs című művében. Rory Hopkins, aki hajdan a Sky Sports közvetítéseiért felelt, így vélekedett: „A zoom meséli el a sztorit. Ha elkezdődik, tudod, hogy a finálé jön. Ez pedig beszippantja a nézőt.”

Merthogy ebben a dartsban a 180 (amikor egy körön belül mindhárom nyíl a tripla 20-asba vágódik, ez a három nyíllal elérhető legnagyobb pontszám) és a kilenc nyíl (egy leg lezárásának legrövidebb módja) a két legnagyobb történet. Emiatt brit elemzések szerint a 180-as zoom talán a leghíresebb kamerabeállítás – sportágtól függetlenül. Ezt 2017-ig manuálisan készítette a Sky Sports, azóta viszont – számítógépes segédlettel – a robotika vette át a főszerepet. Ez hozta magával egy új szerep még inkább fontossá válását is, hiszen szükség van a kocsiban egy úgynevezett spotterre is, olyan személyre, aki bemondja, mire dob legközelebb a játékos, hova közelítsen a kamera. Neki néznie kell a játékost, tudnia kell, ki, mikor, milyen kombinációt szeret, illetve nem árt, ha az olyan különlegességekkel is tisztában van, mint hogy José de Sousa nem egy matekzseni, és bármit képes elszámolni. A tempóról csak annyit, egy kétperces legben körülbelül ötven kameraváltásra van szükség, tévedni pedig (szinte) tilos. „Kemény, de nem szabad pánikba esni” – mondta ezzel kapcsolatban az 1983-ban BDO-világbajnoki címet szerző Keith Deller, aki évekig volt a Sky spottere.

A „száznyolcvanak” lélektanáról és a szpíkerek szerepéről a volt vb-elődöntős, jelenleg a Sky szakkommentátoraként dolgozó Wayne Mardle beszélt: „Van valami különleges a száznyolcvanas kiáltásban. Feldobja a fiúkat. Néha elszabadul a pokol, amikor Russ Bray vagy George Noble üvölti a száznyolcvanat, a közönség pedig tombol. Ez belemászik az ellenfél fejébe is. Ugyanakkor az is igaz, régebben a játékosok automatikusan harmadszor is rádobtak a tripla húszra. Csak az nem mindig a finis felé vezető legkönnyebb utat nyitotta meg előttük. Erre rájöttek, fejlődtek, többet számolnak. Több a pénz, egyre nagyobb a profizmus, tizedek döntenek, egyre kevesebbet lehet hibázni.”

Mardle egyébként az egyik korai jó példa a karakterépítésre a maga hawaii ingjeivel, bohókás mivoltával („Bohóc akartam lenni!”), amiből mára sem vetkőzött le mindent. Talán csak annyit, hogy immár nem 48 órás fogadási-ivási maratoni után érkezik meg egy-egy versenyre, mint fénykorában. De a rögbijátékosból lett világelső (Price), a heavy metal rajongó „ágyúkezű” (Ryan Searle), a padlizsántermesztő (Dirk van Duijvenbode) vagy a könyvelő (Nathan Aspinall) története (és a sor estig folytatható lenne!) mind-mind olyan, hogy nem csupán a sportteljesítménye, de önnön személye miatt is érdekessé teszi a nézőnek a játékost. Ezekre pedig a Hearn vezette szórakoztatóipari gépezet a fellépőruháktól kezdve a bevonulózenéig tudatosan rájátszott, illetve (ha a Covid-protokoll éppen engedi...) rájátszik.

A Matchroom Sport ugyanis a hatalomátvételkor felismerte, a darts átlagos közönsége 45-50 év közötti, és ha tartósan fenn akar maradni, illetve ettől hasznot remél, fiatalítani kell. Ma már nem csupán vagy nem elsősorban a sport miatt mennek ki az emberek egy-egy helyszínre, hanem a szórakozásért. Az átlagéletkor már 2008-ra 20-25 év közöttire csökkent, a helyszíni sörfogyasztás pedig ezzel ellentétes utat járt be, hiszen egy néző egy nap már akkor is hét pint sört (nagyjából négyliteres produkció!) ivott meg egy-egy négyórás program alatt, így aztán a jegybevételen túl is jelentős többletforrások nyíltak meg.

A vb kapcsán külön ki kell emelni a tudatos helyszínválasztást. A PDC 2007. január 1-jéig a Circus Tavernben rendezte meg legnagyobb tornáját, viszont a 2008-as seregszemlét már az Alexandra Palace-ban tartotta meg. „Ha össze akarom hasonlítani a kettőt, a Circus olyan volt, mint a kocsma, az Ally Pally pedig olyan, mint a Wembley vagy az Operaház” – jegyezte meg a cseréről Sid Waddell, a 2012-ben elhunyt legendás kommentátor, akinek emlékét napjaink vb-trófeája őrzi. Phil Taylor, minden idők legnagyobbja pedig így kommentálta a lépést: „Már az első benyomásom az volt, hogy felértünk a csúcsra. Mintha a Buckingham-palotában játszottunk volna.”

A tökéletes piacosítás, a pandémiára minden sportágnál jobb és gyorsabb reagálás (az online versenyek térhódításának a szurkolókon kívül például a fogadóirodák is nagyon örültek) pedig odáig vezetett, hogy a felvirágoztató Barry Hearn örökébe lépő fia, Eddie a minap bejelentette: 2022-től a PDC történetében először átlépi a 15 millió fontot az éves összdíjazás, és néhány éven belül a húszmillió is összejön. Ez még messze van az idei wimbledoni tenisztorna 35 millió fontjától, de már a kocsmai „egyfontos” díjalaptól is nagyon távol került.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!