Kerékkötő csodatevők – Csinta Samu publicisztikája

Talán furcsának tetszhet éhezésről írni ilyenkor, karácsony tájékán, amikor a többségünk számára a nagy családi lakomák jelentik a közeli perspektívát, a legnagyobb „megpróbáltatást”. Meg egyáltalán, hiszen meglehetősen kevesen szembesülhettek közülünk azzal a szélsőséges érzéssel, amikor bárhol bármit megenne-meginna az ember, csak csillapítsa valahogy a kínzó szükségletet. Miközben több sportág fontos eleme a fogyás, az ezzel járó koplalás vagy bizonyos súlyhatár időhatárokon belüli elérése, ezek azért aligha „versenyezhetnek” a hetvenes-nyolcvanas évek női tornájában intézményesített éhezéssel. Horrorisztikus történeteket hallani, olvasni a műhelytitkokról, befogadásukkor kis híján összeverekedik az emberben az elemi felháborodás azzal a fajta pragmatizmussal, miszerint mindent a maga korába helyezve érdemes szemlélni. Ellenkező esetben könnyen a mélybe zuhanhat, akár Kolumbusz Kristóf a nagy amerikai szobordöntögetési lázban.

Jogosan vetődik fel a kérdés: hogyan lehetett hiányos étkezés mellett világszinten sportolni? A válasz többnyire a keretorvos tudásában keresendő, akinek szerepe a közvélemény előtt máig homályban van. Sok helyen azonban még a szakmai stábon belül is amolyan szükséges rosszként könyvelik el, nem egy edző tekinti leginkább kerékkötőnek a „dokit”, aki bedől a sok lógós panaszának, a mesternek meg főhet a feje, hogyan foltozza be az így keletkező lyukakat.

A közelmúltban több olyan sportorvos is eltávozott az élők sorából, akiknek a tevékenysége jelentősen hozzájárult a sporttörténelem ilyetén alakulásához. Kezdem a Magyarországon kevésbé ismerttel. A kolozsvári dr. Flóra Orosz Katalin két éven át csapatorvosi minőségében követhette figyelemmel, illetve befolyásolhatta bizonyos mértékig a tornászok egészségügyi-táplálkozási folyamatait. A doktornőt az 1984-es Los Angeles-i olimpia után vezényelték a román női tornászkerethez, elsősorban az evezősöknél végzett remek munkája nyomán. Az utóbbi szakág ugyanis három arany- és két ezüstérmet söpört be a szocialista tábor túlnyomó részének távolmaradása miatt sokak által megkérdőjelezett értékű amerikai olimpián. A náluk töltött két évbe az 1985-ös montreali világbajnokság, a kobei universiade és az 1986-os aacheni Európa-bajnokság sportorvosi előkészítése fért bele, az utóbbi eseményről már nem tért haza Romániába.

Többek között az akkor épp topon lévő Szabó Kati állapotáért volt felelős. Néhány éve még orvosikartoték-pontosságú képpel szolgált a Romániának négy olimpiai bajnoki címet is szerző tornászról. Valahogy ilyenformán: testalkata arányos, izomrendszere különösen megfelelt a követelményeknek; izomzata jól fejlett, kivételes korábbi megalapozottságról árulkodott. Ízületei stabilak, ennek köszönhette, hogy ritkán volt sérült; ki-kiújuló sarokfájása elsősorban a landolásokra vezethető vissza, az ugrások utáni leérkezés ugyanis nagy sokk a saroknak, ha a sportoló nem érkezik lábujjhegyre. Könnyen tanult, gyorsan elsajátította a gyakorlatokat. Jól bírta a terhelést, az ismétléseket. Rendszeretete a többiekre is nagy hatást gyakorolt. Vezéregyéniség volt, státusát mindenki elismerte. A versenyek stressze stimulálóan hatott rá. Étkezése az alsó, még elfogadható határon mozgott, az orvos és asszisztens felelőssége volt, hogy kompenzálja ezeket a hiányosságokat. Élvezte és hiánytalanul végrehajtotta, illetve alávetette magát a regenerációs gyakorlatoknak: a mindennapos masszírozásnak, a heti többszöri szaunának, medencézésnek.

Mielőtt elbizonytalanodnánk a szikár mondatok, illetve az ezeknek homlokegyenest ellentmondó hírek hullámverésében, álljanak itt bizonyos Ioana Martin-Voss emlékei. A ma Svédországban élő hölgy 1976-tól 1983-ig egészségügyi asszisztensként volt részese a romániai tornászlányok mindennapjainak. Velük lakott a kollégiumban, eredendő fel­adata a tornászok egészségi állapotának felvigyázása, a sérülések megelőzése, illetve utólagos kezelése volt, kötözések, egy-egy injekció.

Persze, ahogy azt Móricka elképzelte... Merthogy egyszerre volt a tornászok anyja, nővére, szomszédja, dajkája, mikor mire volt szükség. Egyfajta apáca, saját élet, barátok nélkül, mint aki állandó szolgálatra esküdött fel. A román tornasportot megteremtő házaspárral, Károlyi Bélával és Károlyi Mártával való nézetkülönbségei elsősorban a versenyzők étkezéséből fakadtak, amely Ioana szerint egyáltalán nem volt összhangban a mindennapos erőkifejtéssel. „Máig visszatérő rémálmom, hogy vég nélkül pirítom a kenyeret a lányoknak, de sohasem elég. Illetve tükörtojást sütök, amelyet képtelen vagyok megfordítani. Örökös akadályverseny volt, hogyan, mivel juttathassak némi pluszenergiát a szervezetükbe. Nem doppingra kell gondolni, a tornászoknak annyira szerteágazó mozgástípusokat kell végrehajtaniuk, hogy esetükben semmi értelme sincs a doppingolásnak. Vitaminok, vas, nyomelemek halmocskáját próbáltam beléjük diktálni, amit nem is vettek be mindnyájan, ezért külön is fájt a szívem” – idézte fel a máig benne élő traumát. Hal, hús, tojás formájában igyekezett minél több proteint, fehérjét becsempészni a lányok étrendjébe, a hiányos étkezés és a hatalmas terhelés miatt ugyanis a csontok törékenyebbé válnak, ez volt a tornásztársadalom legnagyobb félelme. A menüterv csak Károlyi Márta jóváhagyásával juthatott el a konyhába, de azért igyekeztek „csalni” itt-ott, egyfajta cinkosság alakult ki a lányok és Ioana között. De nyilván nem nézhetett el bármit, őt is ellenőrizték, hallgatásra kényszerítették. Egészen 1983-ig, amikor két héttel a budapesti világbajnokság előtt úgy döntött, Svédországban marad.

Az immár ugyancsak néhai dr. Miltényi Márta egyetemi docens, az atlétaválogatott egykori keretorvosa más világ, más habitus volt. Mindenekelőtt mindenki Márti nénije, a segítőkészség, az őszinteség és az egyenesség megtestesítője, akit tanítványai hol Vasladyként emlegettek következetességéért, szigoráért, hol pedig Tyúkanyóként, ami egyértelmű utalás a jó szándékú, gondoskodó emberre. Hosszú éveken át a magyar atlétaválogatott orvosa volt, azzal a hihetetlen helyzeti előnnyel, amit saját korábbi versenyzői múltja kölcsönzött: az olimpiai ezüstérmes Antal Márta vetélytársaként kiváló gerelyhajító volt. Azon kevés sportorvosok egyike, akik oda-vissza ismerték a sportágat, így aztán szinte saját fájdalmaként érezte élvonalbeli atlétáink „nyavalyáit”, keresett és többnyire talált gyógyírt rájuk. Bizonyára e tudás és empátia birtokában tudott külföldön is elismert tankönyveket írni, amelyek közül a Sportmozgások anatómiája című műve ma is a sporttudományok bibliájaként emlegetett tankönyv.

Három olimpián is a magyar küldöttség orvosaként tette hozzá a magáét győzelmekhez, érmek megszerzéséhez dr. Pikó Károly. Leginkább azonban a sport-, belgyógyász-, sürgősségi, katasztrófa- és katonaorvostani szakvégzettséggel, annak minden egymásra tevődő tudásával az atlétákat pátyolgatta negyedszázadon át. Már három esztendeje nincs közöttünk, de előtte tizenöt éven át a Nemzetközi Atlétikai Szövetség orvosi bizottságának tagjaként több világesemény aktív részese is volt. Mi, sportújságírók leginkább általa ismerkedhettünk meg a sport kevésbé szimpatikus oldalával, a tiltott szerek használatának világával, az abban zajló folyamatos rabló-pandúr játékkal. No meg hogy miként lehet megelőzni a sportolók páciensként való visszatérését az orvosi szobába vagy a műtőasztalra. Miközben nemcsak vizet prédikált, a kocogók napi rendszerességgel találkozhattak vele Debrecen vagy Nyíregyháza parkjainak, ligeteinek ösvényein.

Emléküket ma korukhoz képest kevésbé sajgó ízületekkel őrzik az immár a „versenyszerű” éhezéstől is megszabaduló egykori sportolók.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!