Városi sportágak – Csinta Samu publicisztikája

A látszat ellenére ez itt most nem egy sorozat újabb része, amely az épp hullámon lévő „komolytalan” sportágak piedesztálra emelését kívánja szolgálni. Aki olvasta Moncz Attila kollégám egy nappal korábban ugyanezeken a hasábokon megjelent írását – ha nem, tessék sürgősen pótolni a mulasztást –, persze könnyen téves következtetésre juthat, engem viszont egy újabb magyar „sikersportág” legutóbbi eredményei gondolkodtattak el. Amely a „kifejezetten televízióra termett sportág” dartshoz hasonló pályát futhat be, gyökerei is valahol ott keresendők, ahonnan „a dagadt alkoholisták dobálózása” indult. Nem, nem a kocsmából, hanem a többség által kipróbált-kipróbálható plebejus sportszubsztrátumokból.

A magyar fejlesztésű, feltételezem, épp a globális elfogadottságot elősegíteni hivatott angol megnevezésű teqballról van szó, amelybe – előrebocsátom – jómagam még nem kóstoltam bele. Pedig lett volna rá alkalmam, hiszen „apostolai” némi túlzással minden falunapot felhasználnak bemutatók tartására, és persze az eszközök marketingelésére. Már az eredetlegenda is arról árulkodik, hogy a teqball „népi sarjadék”. Felbecsülhetetlen ugyanis azok száma, akik unaloműzőként vagy kissé túlzásba vitt alkoholbevitel hatására megpróbálkoztak már a pingpongasztalon való lábteniszezéssel. Idáig tehát nincs semmi különleges a dologban, itt jelentkezik viszont a történelembe immár óhatatlanul a sportág egyik ötletgazdájaként bevonuló Borsányi Gábor kreativitása. Miután a vízszintes pingpongasztalon sokszor kel önálló életre a futball-labda, egy idő után az ember belerúgja a medencébe azzal a felkiáltással, hogy inkább igyunk meg még egy sört. Borsányi viszont úgy gondolta, az asztal meghajlításával kialakuló ív sokat segíthetne a labda engedelmes lábhoz pattanásában. És egy idő után az ő és Huszár Viktor fejlesztése nyomán megszületett az első teqballasztal; 2014-et írtunk akkor.

A sportágat 2016. október 18-án Budapesten mutatták be hivatalosan Ronaldinho díszfellépésével, egy évre rá – ugyancsak a magyar fővárosban – megrendezték az első világbajnokságot is, ennek negyedik, a lengyelországi Gliwicében nemrég szervezett kiadásán igazolódott be újra, hogy teqballnagyhatalom a magyar. Sőt, a külhoni magyar is.

A magyar válogatott tagjai három aranyéremmel és egy bronzéremmel térhettek haza, adta hírül a Nemzeti Sport is: a sportág állócsillagának számító Blázsovics Ádám férfi egyesben védte meg világbajnoki címét, Izsák Anna a női mezőnyben győzött, a Janicsek Zsanett, Bányik Csaba duó pedig a vegyes párosok között nem talált legyőzőre. Férfi párosban Blázsovics Ádám és Bányik Csaba bronz­érmet szerzett, női párosban negyedikként zárt az Izsák Anna, Vasas Lea duó. Az éremtáblázat élén Magyarország végzett. Az egy ezüst- és két bronz­éremmel a negyedik helyen záró Romániát öt székelyföldi sportoló képviselte, a férfi-világranglista éllovasa, Györgydeák Apor egyéniben negyedik lett. Érdemes azonban a többiek – Dakó Katalin, Miklós Tünde, Barabási Kinga, Ilyés Szabolcs –, sőt valamennyi felsorolt nevével is megbarátkozni, hiszen potenciálisan olimpiai sportág képviselőivel lehet dolgunk.

Tekintve, hogy jelen állás szerint több fiatalközpontú sportág is bekerülhet a 2028-as Los Angeles-i olimpia programjába. Ahogy Thomas Bach NOB-elnök fogalmazott: „városias, férfiak és nők számára egyforma lehetőséget kínáló, a fiatalok megszólítására alkalmas” sportágakat kívánnak beiktatni a műsorba.

Úgy állunk hát, hogy immár nemcsak érdemes, de szinte kötelező szokni a gondolatot: belátható időn belül több, nem is olyan régen még szabadidős foglalkozásként is erősen megkérdőjelezett hitelű sportágnak a hagyományosokkal azonos jogosítványú képviselői masírozhatnak az ötkarikás lobogó alatt. A sportmászás Tokióban már be is mutatkozott, bőségesen kimerítve a korábban említett „bachi kritériumokat”, miután állítólag 25 millióan űzik világszerte ezt a többség által még mindig extrémként elkönyvelt sportot.

Szóval egyszer s mindenkorra zároljuk a „bezzeg a mi időnkben” szófordulatot, ha el akarjuk kerülni, hogy a gyermekeink generációja – a mögöttük érkezőkről nem is beszélve – jó esetben is lágyuló elméjűeknek járó elnéző mosollyal tekintsenek ránk. Illetve emlékezzünk arra, hogy már a mi időnkben is vérre menő lábteniszbajnokságokat vívtunk, csak akkor még senkinek sem jutott eszébe szót emelni a kiegészítő jellege ellenére is igencsak „faggató” sportág önállósításáért. Jómagam gyors lábú hátsó emberként szinte minden labdát befutottam, többségét használható módon fel is adtam a hálónál lévő embernek, így a baráti kör megbecsült tagja lehettem. Sokáig gyakoroltam a klasszikus teniszből ellesett vonal menti hosszú elütések lábtengós alkalmazását, sőt, többször meg is próbálkoztam vele, ha azt láttam, hogy az ellenfél hátsó embere is előremozog. Valószínűleg aránylag nagy hibaszázalékkal, mert életveszélyes fenyegetéseket is kaptam, ha nem hagyom abba a függetlenkedést.

Azóta is elbűvölve nézem a lábtenisz különböző, lassan akrobatamutatvány-számba menő válfajait, ami ugyan egyre kevésbé hasonlít ahhoz, amit mi játszottunk, de a látványtól mégiscsak ott bizsereg az ember lábában némi beleérzés. És mi tagadás, a teqballvilág rezdüléseit is követhetném, hiszen minden elismerést megérdemlő az a kommunikációs stratégia, amelynek eredményeként a show-műsornak „álcázott” világversenyek szinte automatikusan beírják magukat az ember programjába. És bár senki sem gondolhatja komolyan, hogy a brazil labdarúgó-válogatott tagjai kizárólag a játék iránti szeretetből pattogtatnak az ívelt asztal mellett a kamerák kereszttűzében, a Gabriel Jesus arcán tükröződő koncentrálás egyértelműen bizonyítja, hogy itt jelentős dologról van szó.

A „városi” sportágak időtállósága fölött sokan sokat vitatkoznak. Kétségtelen, hogy jó üzleti érzékű emberek a sport- és szórakoztatópiac minden érzékelhető vagy csak sejthető rezdülésére képesek reagálni, illetve szabadesésben hagyni. A futballal rokon sportágak szinte feneketlen tóból meríthetnek, hiszen a gyerekek többsége megpróbálkozik a labda kergetésével, és bőven vannak, akik ilyen-olyan okokból képtelenek helyet szorítani maguknak a csapatsportágak napja alatt. A modern kommunikációs eszközök révén, profi motiválással ma már az is megspórolható, amivel a futsalnak anno még meg kellett küzdenie: milyen marhaság ez, hogy nem pattog a labda?

Egyértelmű, hogy a teqball egyszerre sportág és üzlet, a benne rejlő lehetőséget pedig egyre több helyen felismerik. Így aztán a külhoni magyar teqballdominancia is hamarosan átalakulhat, hiszen Romániában egyelőre Erdélyre koncentrálódik a sportág, ám a román futballban érdekelt üzletemberek már fontolgatják egy ideje magas pénzdíjjal csábító bemutató verseny megrendezését. És amit el lehet adni, azt többnyire el is adják. Főleg ha van rá kereslet.

Töredelmesen bevallom, Tokióban épp csak rápillantottam a sportmászás versenyeire, de mivel meglehetősen bonyolultnak tetszett a pontozási rendszer, ismeretlen volt a mezőny, hamarosan valamilyen „komoly” sportágra váltottam. Azóta megnéztem néhány, a témához kapcsolódó videót, és mi tagadás, lenyűgözött a gyorsasági mászás, sőt, most már azt is tudom, ki az az Adam Ondra. Remélem, a teqballal kicsit könnyebb dolgom lesz, hiszen csupa ismerős mozdulatot kínál, és egyelőre a nevekkel sem lesz különösebb bajom.

Ha a terveknek megfelelően már a 2024-es budapesti olimpián bemutatkozhatott volna, még egyszerűbb lenne az életem. Kár érte, persze nem csak a teqball miatt.

A magyar fejlesztésű, feltételezem, épp a globális elfogadottságot elősegíteni hivatott angol megnevezésű teqballról van szó, amelybe – előrebocsátom – jómagam még nem kóstoltam bele. Pedig lett volna rá alkalmam, hiszen „apostolai” némi túlzással minden falunapot felhasználnak bemutatók tartására, és persze az eszközök marketingelésére. Már az eredetlegenda is arról árulkodik, hogy a teqball „népi sarjadék”. Felbecsülhetetlen ugyanis azok száma, akik unaloműzőként vagy kissé túlzásba vitt alkoholbevitel hatására megpróbálkoztak már a pingpongasztalon való lábteniszezéssel. Idáig tehát nincs semmi különleges a dologban, itt jelentkezik viszont a történelembe immár óhatatlanul a sportág egyik ötletgazdájaként bevonuló Borsányi Gábor kreativitása. Miután a vízszintes pingpongasztalon sokszor kel önálló életre a futball-labda, egy idő után az ember belerúgja a medencébe azzal a felkiáltással, hogy inkább igyunk meg még egy sört. Borsányi viszont úgy gondolta, az asztal meghajlításával kialakuló ív sokat segíthetne a labda engedelmes lábhoz pattanásában. És egy idő után az ő és Huszár Viktor fejlesztése nyomán megszületett az első teqballasztal; 2014-et írtunk akkor.

A sportágat 2016. október 18-án Budapesten mutatták be hivatalosan Ronaldinho díszfellépésével, egy évre rá – ugyancsak a magyar fővárosban – megrendezték az első világbajnokságot is, ennek negyedik, a lengyelországi Gliwicében nemrég szervezett kiadásán igazolódott be újra, hogy teqballnagyhatalom a magyar. Sőt, a külhoni magyar is.

A magyar válogatott tagjai három aranyéremmel és egy bronzéremmel térhettek haza, adta hírül a Nemzeti Sport is: a sportág állócsillagának számító Blázsovics Ádám férfi egyesben védte meg világbajnoki címét, Izsák Anna a női mezőnyben győzött, a Janicsek Zsanett, Bányik Csaba duó pedig a vegyes párosok között nem talált legyőzőre. Férfi párosban Blázsovics Ádám és Bányik Csaba bronz­érmet szerzett, női párosban negyedikként zárt az Izsák Anna, Vasas Lea duó. Az éremtáblázat élén Magyarország végzett. Az egy ezüst- és két bronz­éremmel a negyedik helyen záró Romániát öt székelyföldi sportoló képviselte, a férfi-világranglista éllovasa, Györgydeák Apor egyéniben negyedik lett. Érdemes azonban a többiek – Dakó Katalin, Miklós Tünde, Barabási Kinga, Ilyés Szabolcs –, sőt valamennyi felsorolt nevével is megbarátkozni, hiszen potenciálisan olimpiai sportág képviselőivel lehet dolgunk.

Tekintve, hogy jelen állás szerint több fiatalközpontú sportág is bekerülhet a 2028-as Los Angeles-i olimpia programjába. Ahogy Thomas Bach NOB-elnök fogalmazott: „városias, férfiak és nők számára egyforma lehetőséget kínáló, a fiatalok megszólítására alkalmas” sportágakat kívánnak beiktatni a műsorba.

Úgy állunk hát, hogy immár nemcsak érdemes, de szinte kötelező szokni a gondolatot: belátható időn belül több, nem is olyan régen még szabadidős foglalkozásként is erősen megkérdőjelezett hitelű sportágnak a hagyományosokkal azonos jogosítványú képviselői masírozhatnak az ötkarikás lobogó alatt. A sportmászás Tokióban már be is mutatkozott, bőségesen kimerítve a korábban említett „bachi kritériumokat”, miután állítólag 25 millióan űzik világszerte ezt a többség által még mindig extrémként elkönyvelt sportot.

Szóval egyszer s mindenkorra zároljuk a „bezzeg a mi időnkben” szófordulatot, ha el akarjuk kerülni, hogy a gyermekeink generációja – a mögöttük érkezőkről nem is beszélve – jó esetben is lágyuló elméjűeknek járó elnéző mosollyal tekintsenek ránk. Illetve emlékezzünk arra, hogy már a mi időnkben is vérre menő lábteniszbajnokságokat vívtunk, csak akkor még senkinek sem jutott eszébe szót emelni a kiegészítő jellege ellenére is igencsak „faggató” sportág önállósításáért. Jómagam gyors lábú hátsó emberként szinte minden labdát befutottam, többségét használható módon fel is adtam a hálónál lévő embernek, így a baráti kör megbecsült tagja lehettem. Sokáig gyakoroltam a klasszikus teniszből ellesett vonal menti hosszú elütések lábtengós alkalmazását, sőt, többször meg is próbálkoztam vele, ha azt láttam, hogy az ellenfél hátsó embere is előremozog. Valószínűleg aránylag nagy hibaszázalékkal, mert életveszélyes fenyegetéseket is kaptam, ha nem hagyom abba a függetlenkedést.

Azóta is elbűvölve nézem a lábtenisz különböző, lassan akrobatamutatvány-számba menő válfajait, ami ugyan egyre kevésbé hasonlít ahhoz, amit mi játszottunk, de a látványtól mégiscsak ott bizsereg az ember lábában némi beleérzés. És mi tagadás, a teqballvilág rezdüléseit is követhetném, hiszen minden elismerést megérdemlő az a kommunikációs stratégia, amelynek eredményeként a show-műsornak „álcázott” világversenyek szinte automatikusan beírják magukat az ember programjába. És bár senki sem gondolhatja komolyan, hogy a brazil labdarúgó-válogatott tagjai kizárólag a játék iránti szeretetből pattogtatnak az ívelt asztal mellett a kamerák kereszttűzében, a Gabriel Jesus arcán tükröződő koncentrálás egyértelműen bizonyítja, hogy itt jelentős dologról van szó.

A „városi” sportágak időtállósága fölött sokan sokat vitatkoznak. Kétségtelen, hogy jó üzleti érzékű emberek a sport- és szórakoztatópiac minden érzékelhető vagy csak sejthető rezdülésére képesek reagálni, illetve szabadesésben hagyni. A futballal rokon sportágak szinte feneketlen tóból meríthetnek, hiszen a gyerekek többsége megpróbálkozik a labda kergetésével, és bőven vannak, akik ilyen-olyan okokból képtelenek helyet szorítani maguknak a csapatsportágak napja alatt. A modern kommunikációs eszközök révén, profi motiválással ma már az is megspórolható, amivel a futsalnak anno még meg kellett küzdenie: milyen marhaság ez, hogy nem pattog a labda?

Egyértelmű, hogy a teqball egyszerre sportág és üzlet, a benne rejlő lehetőséget pedig egyre több helyen felismerik. Így aztán a külhoni magyar teqballdominancia is hamarosan átalakulhat, hiszen Romániában egyelőre Erdélyre koncentrálódik a sportág, ám a román futballban érdekelt üzletemberek már fontolgatják egy ideje magas pénzdíjjal csábító bemutató verseny megrendezését. És amit el lehet adni, azt többnyire el is adják. Főleg ha van rá kereslet.

Töredelmesen bevallom, Tokióban épp csak rápillantottam a sportmászás versenyeire, de mivel meglehetősen bonyolultnak tetszett a pontozási rendszer, ismeretlen volt a mezőny, hamarosan valamilyen „komoly” sportágra váltottam. Azóta megnéztem néhány, a témához kapcsolódó videót, és mi tagadás, lenyűgözött a gyorsasági mászás, sőt, most már azt is tudom, ki az az Adam Ondra. Remélem, a teqballal kicsit könnyebb dolgom lesz, hiszen csupa ismerős mozdulatot kínál, és egyelőre a nevekkel sem lesz különösebb bajom.

Ha a terveknek megfelelően már a 2024-es budapesti olimpián bemutatkozhatott volna, még egyszerűbb lenne az életem. Kár érte, persze nem csak a teqball miatt.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!