XX. Ramszesz és némi levescsont – emlékkönyv a csodálatos magyar birkózásról

 

2230 gramm. Sok? Kevés? Nézőpont kérdése. Ha Lőrincz Tamás véleményét kérnénk ki, birkózóklasszisunk alighanem röhögve vágná rá, hogy bagatell, hiszen amikor a 66 kilósok között versenyzett, olykor ötször ennyi „fölöslegtől” kellett megszabadulnia a fogyasztás embert próbáló időszakában. Keménytáblás fedelű könyv súlyaként viszont egyáltalán nem kevés – ölni lehetne vele, mondhatnánk tréfálkozva, ha éppen nem olyan időket élnénk, amikor az ilyesmivel bárkinek is kedve szottyanna viccelni. Maradjunk hát abban: a Magyar Birkózók Szövetsége alapításának tavalyi centenáriumára megjelent „100 év szövetségben – a magyar birkózás csodálatos világa” című kiadványnak súlya van.

A valódi súlyát persze nem a konyhamérlegre téve kapjuk meg, hanem miután alaposan átlapozzuk a 430 oldalas kötetet. Tudatosan nem az elolvastuk igét használtuk, mivel a könyv a méretén túl kevert műfaja miatt (egyszerre emlékkönyv, adatbank, kislexikon és sportágtörténeti összefoglaló) sem alkalmas arra, hogy az ember egy ültő helyében „felfalja”. Arra viszont annál inkább, hogy órákra belefeledkezzen a hazai birkózás legendáriumába. Több okból is.

A könyvet író Szekeres István a MÚOSZ Aranytoll-díjával és az MSÚSZ Életmű-díjával kitüntetett sportújságíró, a Nemzeti Sport korábbi főszerkesztője több mint ötven éve követi szőnyegszéli közelségből a sportág minden rezdülését (a szerkesztés a sportágat korábban űző Deák Zsigmond, a Magyar Birkózók Szövetsége sajtófőnöke, a Nemzeti Sport főszerkesztő-helyettese munkája). Ennek megfelelően imponáló magabiztossággal, irigylésre méltó tárgyi tudással és kiváló arányérzékkel tálalja a magyar birkózósport elmúlt száz évének „velejét”.

Illetve nem is csak az 1921 és 2021 közötti időszak történéseit, hiszen a birkózás voltaképpen egyidős az emberiséggel, egyike a legősibb mozgásformáinknak, s nemhogy megkerülhetetlen alapeleme a sport fejlődéstörténetnek, de a küzdősportok tekintetében egyenesen „minden általa lett”. Így aztán kifejezetten izgalmas a könyv eleji, a modern birkózás előzményeit taglaló fejezet – különös tekintettel a magyar mondavilág beemelésére (viszonylag ritkán kerül be egy sporttörténeti munka 28. oldalára egy Képes Krónikából vett jelenet) –, akárcsak a különféle népi birkózások kulturális sokszínűségről tanúskodó rész (tudták, hogy 2019-ben nem Roger Federer, hanem a Schwingen nevű alpesi pásztorbirkózás győztese, Christian Stucki lett Svájcban az év sportolója?).

A kötet tördelése felettébb elegáns, az arany szín gyakori használata, a finom kivitelezésű infografikák és a tudatosan használt dizájnelemek egyszerre fokozzák a könyv évfordulós ünnepélyességét, s oldják a sportág jellegéből fakadó vibráló (verbális és vizuális) feszültséget. Az oldalakat meglepően gazdag képanyag illusztrálja, ráadásul a gyűjteményben igazi kincsekre bukkanunk, kezdve a Jimi Hendrix-hajhasonmásversenyt már 1846-ban megnyerő Toldy János (az első, ismert magyar hivatásos birkózó) ábrázolásától az autogramot osztogató Hegedüs Csabán át a súlyzórúdra csimpaszkodó két birkózótársát is lazán felemelő Kozma „Piciig”.

Ám szerintem a 100 év szövetségben című kötet legnagyobb erénye mégis az, hogy fejlődéstörténeten, olimpiai dobogós helyezéseken, megszűnt, majd újjáéledő szakosztályokon, korosztályos sikereken, nemzetközi versenybírókon vagy újonnan átadott létesítményeken túl a kiadvány meg tudja jeleníteni a legfontosabbat – a birkózódressz alatti testben létező emberi lelket. Mint amikor a négyszeres olimpiai érmes, s amúgy az (elmúlt) évszázad birkózójának megválasztott Polyák Imre meglátta a 48 kilós, nyüzüge Laták Attilát, s első benyomásként azt találta mondani, hogy a „srác olyan levescsontféle”. Vagy amikor ugyanő (közismert becenevét tekintve Báró) halálos komolysággal állapította meg a hozzá hasonlóan olimpiai aranyérmes Varga Jánosról, hogy „módfelett hasonlít XX. Ramszeszre”. Hogy Keresztes Lajos, miután egy villamosmegállóban „kiszúrta” és azon nyomban edzésre hívta a lakli Kozma Istvánt, ám amikor Pici egy hétig sem jelentkezett, a következő találkozáskor („Tudod te, fiam, hogy hol kezdődik az ember?”) lekevert neki egy hatalmas pofont? Hogy miért kellett volna Farkas Péternek egy kis királyvíz a barcelonai eredményhirdetéskor? Hogy...

(Szekeres István: 100 év szövetségben – a magyar birkózás csodálatos világa, Magyar Birkózók Szövetsége, 2021)

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. március 5-i lapszámában jelent meg.)