Magáncentenárium – N. Pál József publicisztikája

Elnézést kérek az olvasótól, ha ez az írás a tőlem megszokottól (megszokhatatlantól?) is rendhagyóbbra sikerül, vagy egyenesen „illetlennek” lesz nevezhető. Tudom, a műfaj – a publicisztika – törvényeit nemigen tartom be én, s rendre személyes rögeszmémmel, kacifántos – némileg stílusidegen? – fölfogásommal terhelem e nagy múltú lapot és az olvasót. Mentség-e, hogy erős három évtizede tudom: a sport szeretetét a történések kiváltotta emóciók szinte egyáltalán nem befolyásolják az esetemben, s e jelenség (a sport) históriájáról való szemléletemet sem formálja közvetlenül.

Arról van szó, hogy történjen bármi, azon a semmihez sem fogható lelki rezgésen (imádaton), ami öt és fél évtizede elkapott, s változó intenzitással kísér azóta, a jelen (tegnap, ma, holnap) eseményei nem képesek a tudatomban módosítani, alapvetően biztosan nem.

A gond, hogy a sportrajongó lelkek 90 (99?) százaléka nem így érez, s ennek így is kell lennie. (Például gyakran okozok értetlenséget, amikor – telefonhívás közben – megkérdezik: ugye az – ilyen és olyan – BL, NB I-es, foci-, kosár- vagy kézilabda, stb., stb. meccset nézed éppen, s én nemmel válaszolok.) Hisz a sport az érzelem (minden érzelem) oly intenzív megjelenítője, mint semmi más, az általa kiváltott emóció a jelent s a közvetlen holnapot úgy tartja fogva, akár a bilincs, sőt, „édes bilincs”, ahogy Tamási Áron a szülőföldről mondta valamikor. A sportrajongó mindig vár valamire, számára a múlt a mai s holnapi remények emlékezete, ébren tartója, hivatkozási alkalma elsősorban, másként nem érdekes. A „sportos” a múltról is érzelmekkel telítetten beszél, ha beszél, nem tud mást tenni, így tapasztalom.

Szóval: 2018. szeptember 25-e óta ez a századik írásom e hasábokon. A lehetőséget a főszerkesztő úrnak és Ballai Attilának (ő volt fölkérésem ötletadója a hír szerint), a lap kollektívájának sosem tudom eléggé megköszönni, ám bevallom, azt, hogy különcségemet elviselik, s száz írásig jutok jó három és fél év alatt, nem reméltem. A hétfőnkénti Népsport szerzőjeként inkább el tudtam volna képzelni magam – annyira azért nem, hogy szót ejtsek az ügy érdekében! –, de hogy a napi történésekből, tervekből kiinduló publicisztika az én műfajom is lehet, nem gondoltam pillanatra sem. A fölkérést követő napokban a meghatottsággal is küszködve egyetlen ötletem akadt csupán: zalaiként a ZTE 1972-es NB I-be jutásának gyermekkori élményéről, emlékezetéről biztosan írni akarok. (Erről szólt az ötödik darab végül.) Aztán – hiszem, így kellett lennie – jött az alkalom: Egerszegi Krisztina szöuli győzelmének harmincadik évfordulója, ami nemcsak sporthistóriai csoda volt, a létezésről (benne a sportról) való fölfogásomnak is a mérföldköve lett. Erről írtam először.

Egyetlen dolgot kértem, ha jól emlékezem. Hadd legyen írásaim (vagy nagy részük) kiindulópontja szigorúan történeti. Részint mert e területen mozgok otthonosan, részint mert az események nagy hányada – az olimpiákat s egyes világversenyek magyar vonatkozásait kivéve általában – nem éri el az „ingerküszöbömet”. Ha tetszik: ritkán jut eszembe írásra érdemes dolog róluk, s ha igen, akkor is a hír historikus előzményébe, hátterébe, tanulságába kapaszkodom azon melegében. Rám bízták, csináljam, ahogy akarom.

A második írásra (Szép új világ? volt a címe és C. Ronaldo, illetve a CR7–Messi virtuális párbajnak is nevezhető jelenség akkor már évtizedes mentalitástörténeti hátteréről szólt) Csillag Péter baráti unszolása vett rá lényegében, s így – késve mondom – köszönet neki. Köszönöm, mert az első két „publim” – így együtt – „sínre tette” az én lehetőségemet és szándékomat egyben, ha csak később lett tudatosabbá a szerzői törekvés előttem, akkor is. Így kellett legyen, mert – képletesen szólva és a két név mögé bújva egy pillanatra – Egerszegi és CR7 (kissé eltérő korok és nagyon más sportágak idoljaiként persze) a sport nevezetű misztérium két, egymással szinte a kezdetektől, aztán egyre látványosabban és egyre gyorsulva szemben álló „üzenetét”, létezési formáját jelentik nekem, valószínűleg örökre már.

Ez a „meccs” – a sikerre, a lehetőségek maximális kizsigerelésére törő akarat és az önazonosság, a közösen átélhető szeretet misztériumát adó öröm párviadala – e két versenyző „jelenlétével”, pályafutásával és a hozzá való (akár szurkolói!) viszonnyal remekül példázható a számomra ugyanis. Egerszegi (akihez a magyarok közül Csik Ferenc, Papp László, Balczó András és – egyre gyakrabban – Puskás Ferenc nevét társítom még) az utóbbi modell megföllebbezhetetlen példázata nekem, CR7 az előbbié, s a kettő közti választás – hangsúllyal mondom! – nem jellem-, nem ízlésbeli, hanem életfilozófiai választás mindenekfelett. Mit akarunk a kinek-kinek kiszabott nem túl sok évben itt a földön? Mellet dagasztó – még az ellenfél bánatát is ünneplő! – „büszkeséget” vagy szeretetet? Percnyi „boldogságot” (tébolyult elégedettséget), vagy szívmélyi békességet („Béke legyen veletek!”, így mondta Jézus), jól látszó (trófeával, pénzzel, befolyással, „követői számmal” kifejezett) „sikert”, vagy a teremtett élet gondozását a Teremtő dicsőségére és szándéka szerint?

S mivel én egyértelműen döntöttem, hiába tudom, hogy „oldalam” az utóbbi két-három évtizedben (már régebben is?) vesztésre áll, nem vagyok képes a legyőzöttség állapotába belenyugodni végképp. Mondom a magamét s reménykedem, hogy ez a szándék, az adott témán túlmutató szándék az írásaim többségén csak áttetszik valamennyire. Szeretném, ha dolgozataim nemcsak külön-külön, de az aktualitás ideje múltával együtt is olvashatók (egymást erősítve értelmezhetők) lennének, ha eme törekvésnek megvan a maga hátulütője, akkor is.

Egyre nehezebben találok „témát” például, hisz – így képzelem – „mindent”, ami a sport kapcsán (is) foglalkoztat engem, megírtam már. Aki figyel a rovatra, annak föltűnhetett, hogy jelenlétem eléggé hektikus. Akadt, hogy sorban tizenegyszer minden héten jelentkeztem, akadt, hogy csaknem két hónap kimaradt. Nem volt szándékosság ebben (még „időhiány” se!) csak volt (van), hogy nem jutott (jut) eszembe semmi. Csodálom kollégáimat, akik hétről hétre éberek, én e gyakorlathoz igazodni nem tudok, s nemcsak a – nem „szakos” lévén – ingerszegényebb környezet, kisebb gyakorlat, jóval kevesebb háttérismeret, hanem makacsul egynemű látásmódom miatt sem alighanem. A naptárt bújom általában, s ha évforduló vagy – az élet törvényének megfelelve – egy-egy kiválóság búcsúja, tehát a történelem megszólításának alkalma jön el, azonnal megélénkülök.

Jól tudom, szokásom a szurkolói lélektannal csak nagy ritkán találkozik. Hallottam hírt, miszerint írásaim nagyon elvontak, kevésbé konkrétak, „olvasóbarátok”, sőt, hogy nehezen érthetők – akadt dicséret vagy rácsodálkozás is persze –, ám mit tegyek, én mást adni nem tudok. Az indulatokról, a várakozásokról, egy-egy edző- vagy klubváltásról, a „jóslásokról”, a manipulációk gyanújáról, futballunk megjavításának „biztos” módjáról nincs – megírásra is érdemes – véleményem, mindez nem téma – s pláne nem vitatéma! – nekem.

Mert a sport – bármennyire a jelenben zajlik – folytonos emlékezet, akár az életünk. Az emberi lét (egyik) páratlan sűrítménye, befejezhetetlen tanúság és tanulság, olyan téma és tradíció, ami által létünkről, akár a zene, az irodalom vagy a művészetek bármely ága által, minden, de minden átélhető, elmondható, miközben a szurkoló örömére, bánatára, szórakoztatására rendelt, teremtetett „csak” játék (is!) az egész természetesen. A sorra jövő eredményeket, azok körülményeit, a nagy történethez „hozzáírható” tapasztalatait igyekszem számontartani persze, a magyar versenyzőért, csapatért pedig váltig szívszorongva szurkolok, de e misztériumnak az erkölcsi, történelmi, lélektani és metafizikai állapota, esélyei, csodái és gyarlóságai, szóval emberi tanulságai tartanak fogva elsősorban továbbra is. S bár reménykedem, hogy – néhány sportágról szólva – a szakmai-újságírói minimumnak is megfelelek valamennyire, írni csak e tágabb jelenségről tudok jó szívvel igazán.

S ha akad még erre olvasó, úgy a sport, mint az „istenek ajándéka” is él tovább talán.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!