Világmegváltás a suszterinasnál – a sportújságíró, akit Széchy Tamás is kedvelt

– Konyak vagy whisky?
– Köszönöm, egyik sem.

– Nem is arra gondoltam, hogy itt és most. 1996 nyarán, az atlantai olimpiára repülő sportolói gépen elhangzott, rejtői mélységű beszélgetésre utaltam. Mellettem ültél, a légikisasszony megkérdezte, mit innál, te rávágtad, egy konyakot, ő azt felelte, ezen a járaton szeszes italt nem szolgálnak fel, mire szelíden megjegyezted: akkor csak egy üres poharat hozzon, konyakod van. Legalábbis én így emlékszem. Te viszont – miközben minden egyéb részlet szerinted is stimmel – állítod, hogy whiskyt kértél.
– Whisky volt. De ha már itt tartunk, arra emlékszel, hogy többször figyelmeztettek, egy szelet felvágottat se próbáljunk becsempészni Amerikába, mert az erre szakosodott kutyák úgyis kiszagolják, én viszont egy egész rúd téliszalámit bevittem? A táskámra valóban ráugrott a kutya, majdnem le is tartóztattak, de kinyitottam, a tetején lévő szalámis zsemlét elkobozták, az alatta lévő teljes rudat viszont észre sem vették.

– Nem kis bravúr, de a Magyar Sportújságírók Szövetsége Életműdíját természetesen nem ezzel érdemelted ki, hanem újságírói munkásságod elismeréseként. Ehhez képest kevesen tudják, hogy költőként indultál, Salánki Harcz Miklós néven. Békés, derűs emberként miből jött a Harcz, és miért hagytad el?
– Édesanyám leánykori neve. Idén lesz ötven éve, hogy Örök olimpia címmel verset írtam a müncheni játékok megnyitójára. Kutas István, a Képes Sport főszerkesztője kijelentette, hogy leközli, de neki egy Harcz ne írjon a békéről. Aztán két hét múlva azzal fogadott a szerkesztőségi folyosón: „Na, itt van az arab terrorista!” Majd értetlenkedésemre hozzátette: „Hát nem maga írta a versében, hogy az olimpia lángot délről surrogó szél irtóztatja, a véres jajongástól remeg?” Az azt megelőző napon játszódott le Münchenben a több mint tíz halálos áldozatot követelő túszdráma.

– Reményteljes atlétaként – mert ifjúsági válogatottként az voltál –, ismeretlenül besétáltál a Képes Sport nagy hatalmú főszerkesztőjéhez, mondván, amúgy költő és látnok is vagy, és lenne itt egy leközlendő vers?
– Nem, Puszta Sándor leányfalui költő segített abban, hogy felkereshessem Feleki Lászlót, a Népsport korábbi főszerkesztőjét. Találkozásunkat Laci bácsi később úgy mesélte, hogy becsöngetett hozzá egy vörös, hosszú hajú hippi. A barátságtalan fogadtatásból aztán haláláig tartó barátság lett, ő ajánlott be Kutas Istvánhoz. Akinek ugyancsak nem tetszett a Beatles-korszaknak megfelelő frizurám, ezért azt mondta: „Salánki elvtárs, én nem szólok bele, milyen a haja, de maga se szóljon bele, kivel akarok együtt dolgozni.”

– Egyes idősebb kollégák szinte rémtörténeteket mesélnek a korszakról, mások bezzeg párás tekintettel idézik a régi szép, békebeli időket. Szerinted melyik véglet áll közelebb a valósághoz?
– Mindkettőben van igazság. 1974. április 24-től lettem a Népsport belső munkatársa, családias légkörbe kerültem. Évente megrendeztük vidéken a magunk fogathajtó-bajnokságát, részt vettünk több disznóvágáson, lapzárta után nem rohantunk haza, hanem néhány fröccs mellett igyekeztünk megváltani a világot. Sőt, már a délelőtti lapindító értekezlet is legtöbbször a Rákóczi tér sarkán lévő, Söröző a berlini suszterinashoz nevű vendéglátóipari egységben fejeződött be. Magdikának, a székház liftesének ilyenkor azt mondták a kollégák, ha valaki keres, lementünk a suszterhez. Egyszer meg is kérdezte tőlem, hogy lehet ennyi rossz cipőnk, hogy állandóan a suszterhez járunk. De valóban nem volt minden ennyire szép. A szerkesztőség párttitkára például megkeserítette az életünket. Egy decemberi értekezleten azt kiabálta, mondjátok meg Salánkinak, hogy télapóról írjon, ne Mikulásról, mert majd ezután Jézust fog emlegetni, majd Hitlert. Volt, akit azért jelentett fel, mert angol feliratú pulóverben tüntetett az imperializmus mellett, engem pedig azért, mert a feleségem nyakában kereszt volt egy szerkesztőségi rendezvényen. Mindezt az 1970-es években! Lakatos Ernő, a Tájékoztatási Hivatal vezetője is ekkor mondta a szerkesztőségben tett látogatásán: elvtársak, ma már sok mindenről írhatnak, de Erdélyről, Trianonról és a népességfogyásról nem.

– E témáktól eltekintve viszont valóban szinte mindenről írtatok, kis túlzással még az úttörő gyepsíbajnokságról is, internet, mobiltelefon, laptop, számítógép, elektronikus tördelés nélkül. Hogyan, honnan bogarásztátok és szerkesztettétek össze ezt a tengernyi információt?
– Szerettük csinálni. Pedig az atlétikai vagy az úszóbajnokság után harminc-negyven percen át diktáltuk a beíróknak a tudósításokat, sőt a nemzetközi versenyeken még tovább, mert szinte minden külföldi nevet le kellett betűzni. Ráadásul a telefonkapcsolatra sokszor órákat vártunk. A legnehezebb feladatot talán az 1988-as szöuli olimpia öttusaversenyének tudósításakor kaptam. Akkori főszerkesztőm, Király Ferenc este hétkor közölte, hogy az éremesélyes öttusázók végeredményét mindenképpen be kell hozni a budapesti kiadásba. Mondtam, ez lehetetlen, mert magyar idő szerint éjjel egy órakor kezdődik a futás, nálunk meg kettőtől nyomják a lapot, nem lesz idő az anyagot kiszedni, betördelni. „Nem érdekel, hogyan, de oldd meg!” – utasított Király. Teljesen kétségbeestem, de kollégám, Kő András jó tanácsára elkezdtem három változatban megírni a tudósítást: ha nyer Martinek János és a csapat is, ha nyer Martinek, de a csapat második, és ha két ezüst a vége. A célba érkezés után, háromnegyed kettőkor aztán csak leszóltunk a nyomdába: jöhet az A-változat!

– Igaz vagy sportági legenda, hogy egy másik öttusaaranynak, az 1991-es római Európa-bajnokságon tevékeny részese voltál?
– Első főnököm, Subert Zoltán, a legendás atlétikai szakíró arra figyelmeztetett: fiacskám, a sportolókkal szemben három méter távolság! Ezt nem mindig sikerült betartani, például a római Eb-n sem. Mivel nem volt internet, ezért mi, tudósítók vezettük, számoltuk az eredményeket a lelátón, így a váltóversenyen bekiabáltam Martinek Jánosnak, csapatunk utolsó tagjának, hogy hibátlant kell mennie a győzelemért. Hibátlant ment, nyertek is. De ha ez az én érdemem, akkor egy ezüst is a lelkemen szárad. Az 1993-as gladstone-i kettesfogathajtó-vb-n ugyanis nem mertem szólni Lázár Vilmosnak, aki az elsőségért hajtott, hogy nagyobb iramot kellene diktálnia, mert attól féltem, megzavarom, és ha emiatt akadályt ver, én leszek a hibás. Így szintidőtúllépés miatt második lett.

– Széchy Tamás, az úszópápa saját magán kívül igen kevés embert kedvelt, legfeljebb néhány klasszis versenyzőjét, és az újságírók közül téged. Hogyan sikerült ezt elérned?
– Sokszor együtt néztük a versenyeket. Utóbb elárulta, szimpatikus volt neki, hogy nemcsak az esti döntőkre mentem ki, mint a legtöbb tudósító, hanem már a délelőtti időfutamokra is. De normális interjút én is nehezen készítettem vele, mert nagyon szeretett beszélni, sok mindent összehordott. Egészen vad dolgokat is, például a rivális edzőtársát azzal vádolta, hogy lopásra biztatta a tanítványát külföldön.

– Fél évszázados újságírói pályád során beutazhattad a fél világot, de messze nem csak a szebbik felét. Érezted magad valaha is közvetlen veszélyben?
– Igen, Donyeckben, az 1977-es ifjúsági atlétikai Eb-n. Nem lakhattam ott, ahol a versenyzők, az én lerobbant szállodámból telefonálni sem lehetett. Ezért átmentem a sportolókhoz, onnan adtam le az anyagomat, aztán éjszaka, egy parkon át indultam haza. Ahol egyszer csak feltűnt két helyi fiatalember, mondták, hogy megvennék a farmeromat, és már lökdöstek is egy bokor felé, hogy azonnal fel is próbálnák. Ekkor nagy szerencsémre éles füttyszó hallatszott, mire elrohantak, mert megjelent egy rendőrautó.

– Életműdíj általában a lezárt pályafutás elismeréséért jár. A te esetedben viszont nem, ugye?
– Amíg a Jóisten engedi, én folytatom, mert szeretem. Nagyon jó a közösség a Magyar Hírlapnál, és a napilapos tempó szellemileg is frissen tart. Sokszor álmodom arról, hogy közeleg a lapzárta, és fél oldal még üres. Vagy arról, hogy ügyeletesként a másnapi számban mit rontottam el. Aztán felébredek, és megkönnyebbülök, hogy ez valóban csak álom volt.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. május 28-i lapszámában jelent meg.)