A favorit a derbin fut jól – hatvanesztendős Szabó Bence

Még a klasszikus iskolában pallérozódott, 1974-ben örökös klubjában, az Újpesti Dózsában Jakab Lászlónál kezdett vívni, s két esztendőn át csak lábmunkázott. Ez manapság elképzelhetetlen, az pedig szerencse dolga is, hogy ki milyen mesterrel készülhet. Tizenhét esztendősen a legendás Zarándi Csaba csoportjába került – nem túlzás, életre szóló találkozás volt.

Köszönhetően annak, hogy a mester rendre képes volt megújulni, s emellett vallotta, nem csupán vívásból áll a világ, kellenek az élet apró vagy nagyobb örömei is. Szabó Bence habitusának ideális volt ez az alapállás, hogy mennyire, arra példa, hogy amikor Zarándi első infarktusa után csak négy tanítványt tartott meg, ő köztük volt. No meg Gedővári Imre és Csongrádi László is – velük, valamint Bujdosó Imrével és Nébald Györggyel ért fel először a csúcsra 1988-ban Szöulban.

Az a Szovjetunió elleni olimpiai döntő örökké emlékezetes. A magyar csapat 4:8 után, tehát reménytelen helyzetből jutott el 8:8-ig, s találataránnyal lett bajnok. Huszonnyolc év után született olimpiai csapatarany kardban, joggal volt óriási az öröm. Nem mellesleg Szabó Bence három győzelemmel zárt a döntőben. Persze nincsenek véletlenek, hiszen a Népsport a játékok előtt kiemelte, hogy „a legnagyobb rivális szovjet csapat ellen szinte menetrendszerűen hozza a három győzelmeket”. Szöulban csak a koszttal nem volt kibékülve  („Elég egyhangú, nem minden étel ízlik...”), egyébként madarat lehetett volna fogatni vele.

Ezek után érthetően egyéni sikerre vágyott, legjobban 1991-ben, a budapesti világbajnokságon remélte elérni. Nem jött össze, később azt mondta, úgy vívott, mint egy amatőr. Arra (is) gondolt, hogy amikor a lengyelből lett német Jacek Huchwajda ellen lépett pástra, alaposan felhúzta magát (egyébként joggal) azon, hogy az asszójukon lengyel bíró volt az úr.

Aztán összeszedte magát, s csapatban (Abay Péterrel, Bujdosóval, Nébalddal és Köves Csabával) újra a világ ura lett a magyar kard. Szabó Bence ezúttal is hozta a „kötelező” három győzelmet, nem mellesleg az egyéniben aranyérmes Grigorij Kirijenkót is legyőzte a Szovjetunió elleni döntőben.

Bántotta, hogy egyéniben nem ment neki, érezte, hogy lélektani okai (is) vannak, ezért úgymond fejre is dolgozott a barcelonai olimpia (1992) előtt. Aztán a játékokon... Úgy vívott, hogy csak ájuldoztak a hozzáértők, de még a nem éppen a kardvíváson felnőtt hazai nézők is érezték, valami van a levegőben. A páston pedig előbb dráma, majd gála. Az elődöntőben ugyanis feszült csörtét, kiélezett csatát vívott az olasz Giovanni Scalzóval, akitől korábban már kikapott. Most nem, köszönhetően annak, hogy a végén nem tűrt ellentmondást.

Következett a döntő, Marco Marin ellen. Aki „mire felment a pástra, Bence megnyerte az első asszót. Aztán mire észbe kapott volna, a mi fiunk már 4:0-ra vezetett – és egyetlen tusra állt az aranytól. (...) Bence elindult, lépett – és vágott. Olimpiai aranyat!” – így a tudósítás, Zarándi mester pedig: „Az akarata, a küzdeni tudása, a lendülete évek óta megvan. Most amellett csodálatosan szép technikai és taktikai gazdagságot is felmutatott” – mondta, majd a legfontosabb mondat: „Ez az életművem csúcsa...”

Egy esztendővel később, az esseni világbajnokságon ezüstérmes lett Kirijenko mögött, csapatban pedig az első mérkőzéseken nem ment neki a vívás. Ám a döntőben, az olaszok elleni 9:4 során „végre már az igazi Szabó Bencét látjuk a páston, akiben egyesül a szív, a technika és a rutin” – így a tudósítás, amelyből kiemelendő világbajnok csapattársa, Navarrete József összefoglalása:  „Hiába, na, igaz a mondás: a favoritnak a derbin kell jól futnia.”

Az atlantai olimpián (1996) még ott volt, zászlóvivőként (is), csapatezüsttel lépett le a pástról.

Ezt követően sportvezetőként (Újpesti TE, vívószövetség, MOB) tette a dolgát, majd 2016-ban beválasztották a Hírességek Csarnokába, ahol kardozóink közül már ott volt Gerevich Aladár, Kárpáti Rudolf és Kovács Pál.

Jó társaság.