„Nem azé, aki akarja…” – N. Pál József publicisztikája

SZENT PÁL RÓMAIAKHOZ írt levelének mondattöredéke e cím, amire Ottlik Géza Iskola a határon című hírneves regényéből is sokan emlékeznek biztosan. A teljes rész így hangzik: „Annak okáért tehát nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.” A görögül kharisznak, latinul gratiának (ejtsd: grácia) mondott kegyelemről, Istennek az emberhez lehajló s őt felemelő jóindulatáról, az abból való részesedésről, a semmivel sem összevethető állapotról (a kegyelem állapotáról) van szó itt, ami kizárólag Isten ajándéka, s amit „akarni”, emberi akarással elérni nem lehet, amiért „futni” sem érdemes tehát.

Hogy „köznapi” – bárki számára átélhető – példát mondjak: lehet-e a lélek békességét, a szív derűjét akarva elérni, lehet-e akarni a szerelmet vagy a szeretetet? S a legfőbb kérdés most, ennek az írásnak az ürügyén: lehet-e „akarni” a győzelmet, avagy miről beszélünk pontosan?

Félreértés ne essék, a győzelemért, a lehetséges legjobb teljesítményért mindent meg kell tenni a fölkészülés (és „határokon belül” a verseny) során természetesen. Ám nem emberi, morális és nyelvi (!) aránytévesztésről van-e szó, amikor az „akarás” fordulat hajtogatásával fejezzük ki azt, ami helyett a szorgalom, a küzdeni tudás vagy a fegyelem is megtenné talán? Az akarással – egyéb képességek, lélektani és morális készenlét híján – semmire sem megyünk ugyanis, ráadásul e „tétel” az agresszív egoizmus melegágya csupán.

Egy jó hetvenéves, a sematizmus teljes tárházát fölvonultató sportjátékfilm jelenete jut eszembe hirtelen. Civil a pályán a címe, s az MHK-t, a Munkára Harcra Kész mozgalmat volt hivatva népszerűsíteni elsősorban. Rácz Pistát, a sportra fanyalogva néző lelkes élmunkást – Soós Imre játszotta – beteszik a gyár stafétájába, ahol pár száz métert kell szaladnia valami bokrétával. „De hát Pista nem tud futni”, tiltakoznak a többiek, amire Dunai Feri, a melósból kiemelt ÁVH-s százados – Görbe János alakította – emígy replikázik: „Futni nem, de akarni tud!” Fut az ifjú hát, lélekszakadva, vicsorítva, s persze nagyon lemarad. (Nyugalom, a film végére élen fog járni a sportban is!) Aztán egy másik propagandafilm is bevillan, 1934-ből még. Leni Riefenstahlnak a nürnbergi náci birodalmi gyűlésről forgatott hírhedt opusza, Az akarat diadala címmel. Kétségkívül monumentális lett az alkotás, de hogy a nagy „akarásnak” mi lett a vége, mindenki ismerheti.

Tudom, e szónak a történelmi borzalmakhoz nincs köze önmagában, de hogy az utóbbi évtizedekben a sportra nézvést is elszaporodott, higgadtabb ésszel akárkinek föltűnhetett. Meg az is, hogy pozitív értéktartalmat tulajdonítanak neki mindenáron. Akadt, aki „nem akarta eléggé a győzelmet” rikkantással vált meg edzőjétől, vereség vagy gyengébb eredmény esetén a szurkolók jó része is az akarat hiányát emlegeti rend szerint, s a diadalra látványosan vágyó – ezt vizuálisan, dühöngéssel, égő szemekkel (vesd össze: „gyilkos ösztön”, „vért ittak” stb.), néha gyerekes toporzékolással is kifejező – sportoló lett az idea általában. Legutóbb a kétségtelenül hipereredményes szerb teniszező, Novak Djokovics terjedelmes dicséretekor figyelhettünk föl erre, midőn a játékos legfőbb erényének a „győzelem akarását” nevezte meg a cikk, CR7 jellemzésekor meg szinte epitheton ornansszá lett mára e fordulat.

Maga a szó nem bűnös persze, mondom újra, meglehet, az edzésen tanúsított szorgalomnál, fegyelemnél, a versenyeken bemutatott küzdés maximumánál nem is jelent többet a használó első szándéka szerint. Hisz ezek híján a győzelem valóban nem képzelhető el ma már, kérdés, hogy a témán túlmutató – mindent, a sportot is bekebelező – kortendencia sodorta nyelvi torzulás nem értékrendi torzulást takar-e valamiképp. Hogy a szavak gond nélküli átvételével, mániákus ismételgetésével nem egy kevéssé üdvös, a sport eredeti szándékát is megnyomorító folyamat részévé lesz, annak csapdájába lép-e az is, aki az ellenkezőjét szeretné ennek?

Sorsom úgy hozta, hogy Balczó András baráti közelségét, figyelmét kaptam ajándékul, közel negyed évszázada már, akire versenyzőként mint az akaraterő felülmúlhatatlan példájaként tekintett mindenki szinte. Agykápráztató hírek keltek szárnyra, mennyit edzett, tréner nélkül többnyire, ráadásul sportágában a világ legjobbja (és legeredményesebbje!) is lett jó évtizeden át. Mert hogy mennyire tudott akarni ő – így szólt a közvélekedés.

Volt, hogy egy „műsorban” szerepeltünk, tanúsíthatom, ha legendás akaraterejét emlegette lelkendezve a közönség soraiból valaki, Balczó előbb szelíden hárított általában, majd az „értetlenséget” tapasztalva fölhorgadt némileg. Értsék már meg – mondta –, sosem volt különleges akaraterőm, illetve sosem jutott eszembe, hogy ilyesmit kaptam volna! Istentől nem akaratot (azt senki sem „kap”, hisz az – vesd össze: legyen meg a te akaratod – csak az övé!), hanem kedvet kaptam, éppen az öttusához, s attól kezdve nem létezett, hogy ne ezt csináljam minden pillanatban. Én is elfáradtam persze, de hogy – kifújva magam – ne dolgozzak tovább, elképzelhetetlen volt nekem. Mintha az ehhez való kedvet ültette volna belém ő, ahogy a pulikutyába az ugatás és a terelés „kedvét” ültette belé. Nem tettem mást, csak ami rólam, velem vagy általam elrendeltetett, hisz ha mást teszek, az ő akaratát veszem semmibe, őt csalom meg, amit hitem szerint nem lehet.

„Olyan nincs, hogy akarok akarni” – mondta a fülem hallatára többször, az „akarásnak” ez a fajtája nem Istentől, hanem az őt tagadóktól való! Az ilyen akarás a „szerzésről”, a magát nekem erőszakosan és csábosan kínáló evilági, materiális javak, sikerek nekem „járó” kihasításának törekvéséről szól, ahol az érdemet – a nyerés érdemét is! – önmagamnak, a magam „akarásának” fogom tudni majd. „Sikeres” így is lehetek, persze, a sátán mércéje szerint, de – s ez a lényeg, mondom most már én – mivel a rosszat szolgálom, rossz példát adok másoknak is! S ez alól nem ment fel az újabban diktált parancsok kényszere sem.

Mert Isten nem pénzzel (az mindig elfogy!), s nem aranyérmekkel (azok nem érnek semmit, szokta Balczó mondani), hanem lelkiállapottal fizet annak, akinek a szíve nyitott, aki erre érdemes. Ez a kegyelmi állapot, a lehajló jóindulatból való részesedés, amit – akár a lélek békéjét vagy a szerelmet – „akarni” nem lehet. Ez az állapot, melyben a szerzés, a nyerés görcse tovatűnik, minden megy – a képességemhez, felkészültségemhez mérten! –, mint a karikacsapás, s a sor végén az Ő akarata lesz az úr, a dicsőség is az övé tehát. Soli Deo gloria!

De vissza a földre! Balczó azt is tudta-tudja ugyanis, hogy a kegyelem állapota kizárólag a sok-sok munka (itt: edzés) elvégzése, a személyes (!) győzelem vágya gőgjének az elengedése nyomán lesz „megkapható”, e nélkül soha. A kegyelmi állapotban született győzelem alázatot bocsát a bajnokra, az ennek híján való „büszkévé” tesz, s ez mérhetetlen különbséget jelent.

Summa summarum: e két szféra küzdelme örök a sportban (is), s az a rész, ami Istentől való, az 1990 után reánk (is) törő világban vesztésre állni látszik, úgy tíz-tizenöt esztendeje különösen. (Tudósan hűvös, elemző elmék a sport végképp üzletté válásáról, e tendencia kihívásairól beszélnek – amúgy pontosan.) Az e sodorban burjánzó, a „rajongók” (e szó is ennek a terméke!) körében is gond nélkül átvett, szajkózott fordulatok – akarás, motiváció, karrier, top-top-top, szintet lépni stb. – gyarlóságaink, esendő vágyaink jelzőkarói csupán.

Bár tudom, hogy e szavak használata mögötti szándék nem az ördögtől való okvetlenül, megszokni őket nem fogom, s ha leírom, ironikus távolítást jelentő idézőjelbe teszem mindegyiket általában. Úgy vélem, amit az „akarat” szó jelent, az a világból nekem kihasítani rendelt, egocentrikus, valamiféle liberális (?) mainstreammé is emelt törekvés fedőszava ma, ami a jobbra való lelkeket is foglyul ejtheti észrevétlenül. Az „akard a győzelmet” (nemcsak a sportpályán) parancsa mindent elborít, Csik Ferenc, Papp László, Balczó András, Egerszegi Krisztina példája (rajtuk az „akarás” bélyegét sosem láttam) meg a múlt tárházába szorul – föltéve, hogy mindent így folytatunk önnön kiválóságunkra „büszkén” tovább!
SZENT PÁL RÓMAIAKHOZ írt levelének mondattöredéke e cím, amire Ottlik Géza Iskola a határon című hírneves regényéből is sokan emlékeznek biztosan. A teljes rész így hangzik: „Annak okáért tehát nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.” A görögül kharisznak, latinul gratiának (ejtsd: grácia) mondott kegyelemről, Istennek az emberhez lehajló s őt felemelő jóindulatáról, az abból való részesedésről, a semmivel sem összevethető állapotról (a kegyelem állapotáról) van szó itt, ami kizárólag Isten ajándéka, s amit „akarni”, emberi akarással elérni nem lehet, amiért „futni” sem érdemes tehát.

Hogy „köznapi” – bárki számára átélhető – példát mondjak: lehet-e a lélek békességét, a szív derűjét akarva elérni, lehet-e akarni a szerelmet vagy a szeretetet? S a legfőbb kérdés most, ennek az írásnak az ürügyén: lehet-e „akarni” a győzelmet, avagy miről beszélünk pontosan?

Félreértés ne essék, a győzelemért, a lehetséges legjobb teljesítményért mindent meg kell tenni a fölkészülés (és „határokon belül” a verseny) során természetesen. Ám nem emberi, morális és nyelvi (!) aránytévesztésről van-e szó, amikor az „akarás” fordulat hajtogatásával fejezzük ki azt, ami helyett a szorgalom, a küzdeni tudás vagy a fegyelem is megtenné talán? Az akarással – egyéb képességek, lélektani és morális készenlét híján – semmire sem megyünk ugyanis, ráadásul e „tétel” az agresszív egoizmus melegágya csupán.

Egy jó hetvenéves, a sematizmus teljes tárházát fölvonultató sportjátékfilm jelenete jut eszembe hirtelen. Civil a pályán a címe, s az MHK-t, a Munkára Harcra Kész mozgalmat volt hivatva népszerűsíteni elsősorban. Rácz Pistát, a sportra fanyalogva néző lelkes élmunkást – Soós Imre játszotta – beteszik a gyár stafétájába, ahol pár száz métert kell szaladnia valami bokrétával. „De hát Pista nem tud futni”, tiltakoznak a többiek, amire Dunai Feri, a melósból kiemelt ÁVH-s százados – Görbe János alakította – emígy replikázik: „Futni nem, de akarni tud!” Fut az ifjú hát, lélekszakadva, vicsorítva, s persze nagyon lemarad. (Nyugalom, a film végére élen fog járni a sportban is!) Aztán egy másik propagandafilm is bevillan, 1934-ből még. Leni Riefenstahlnak a nürnbergi náci birodalmi gyűlésről forgatott hírhedt opusza, Az akarat diadala címmel. Kétségkívül monumentális lett az alkotás, de hogy a nagy „akarásnak” mi lett a vége, mindenki ismerheti.

Tudom, e szónak a történelmi borzalmakhoz nincs köze önmagában, de hogy az utóbbi évtizedekben a sportra nézvést is elszaporodott, higgadtabb ésszel akárkinek föltűnhetett. Meg az is, hogy pozitív értéktartalmat tulajdonítanak neki mindenáron. Akadt, aki „nem akarta eléggé a győzelmet” rikkantással vált meg edzőjétől, vereség vagy gyengébb eredmény esetén a szurkolók jó része is az akarat hiányát emlegeti rend szerint, s a diadalra látványosan vágyó – ezt vizuálisan, dühöngéssel, égő szemekkel (vesd össze: „gyilkos ösztön”, „vért ittak” stb.), néha gyerekes toporzékolással is kifejező – sportoló lett az idea általában. Legutóbb a kétségtelenül hipereredményes szerb teniszező, Novak Djokovics terjedelmes dicséretekor figyelhettünk föl erre, midőn a játékos legfőbb erényének a „győzelem akarását” nevezte meg a cikk, CR7 jellemzésekor meg szinte epitheton ornansszá lett mára e fordulat.

Maga a szó nem bűnös persze, mondom újra, meglehet, az edzésen tanúsított szorgalomnál, fegyelemnél, a versenyeken bemutatott küzdés maximumánál nem is jelent többet a használó első szándéka szerint. Hisz ezek híján a győzelem valóban nem képzelhető el ma már, kérdés, hogy a témán túlmutató – mindent, a sportot is bekebelező – kortendencia sodorta nyelvi torzulás nem értékrendi torzulást takar-e valamiképp. Hogy a szavak gond nélküli átvételével, mániákus ismételgetésével nem egy kevéssé üdvös, a sport eredeti szándékát is megnyomorító folyamat részévé lesz, annak csapdájába lép-e az is, aki az ellenkezőjét szeretné ennek?

Sorsom úgy hozta, hogy Balczó András baráti közelségét, figyelmét kaptam ajándékul, közel negyed évszázada már, akire versenyzőként mint az akaraterő felülmúlhatatlan példájaként tekintett mindenki szinte. Agykápráztató hírek keltek szárnyra, mennyit edzett, tréner nélkül többnyire, ráadásul sportágában a világ legjobbja (és legeredményesebbje!) is lett jó évtizeden át. Mert hogy mennyire tudott akarni ő – így szólt a közvélekedés.

Volt, hogy egy „műsorban” szerepeltünk, tanúsíthatom, ha legendás akaraterejét emlegette lelkendezve a közönség soraiból valaki, Balczó előbb szelíden hárított általában, majd az „értetlenséget” tapasztalva fölhorgadt némileg. Értsék már meg – mondta –, sosem volt különleges akaraterőm, illetve sosem jutott eszembe, hogy ilyesmit kaptam volna! Istentől nem akaratot (azt senki sem „kap”, hisz az – vesd össze: legyen meg a te akaratod – csak az övé!), hanem kedvet kaptam, éppen az öttusához, s attól kezdve nem létezett, hogy ne ezt csináljam minden pillanatban. Én is elfáradtam persze, de hogy – kifújva magam – ne dolgozzak tovább, elképzelhetetlen volt nekem. Mintha az ehhez való kedvet ültette volna belém ő, ahogy a pulikutyába az ugatás és a terelés „kedvét” ültette belé. Nem tettem mást, csak ami rólam, velem vagy általam elrendeltetett, hisz ha mást teszek, az ő akaratát veszem semmibe, őt csalom meg, amit hitem szerint nem lehet.

„Olyan nincs, hogy akarok akarni” – mondta a fülem hallatára többször, az „akarásnak” ez a fajtája nem Istentől, hanem az őt tagadóktól való! Az ilyen akarás a „szerzésről”, a magát nekem erőszakosan és csábosan kínáló evilági, materiális javak, sikerek nekem „járó” kihasításának törekvéséről szól, ahol az érdemet – a nyerés érdemét is! – önmagamnak, a magam „akarásának” fogom tudni majd. „Sikeres” így is lehetek, persze, a sátán mércéje szerint, de – s ez a lényeg, mondom most már én – mivel a rosszat szolgálom, rossz példát adok másoknak is! S ez alól nem ment fel az újabban diktált parancsok kényszere sem.

Mert Isten nem pénzzel (az mindig elfogy!), s nem aranyérmekkel (azok nem érnek semmit, szokta Balczó mondani), hanem lelkiállapottal fizet annak, akinek a szíve nyitott, aki erre érdemes. Ez a kegyelmi állapot, a lehajló jóindulatból való részesedés, amit – akár a lélek békéjét vagy a szerelmet – „akarni” nem lehet. Ez az állapot, melyben a szerzés, a nyerés görcse tovatűnik, minden megy – a képességemhez, felkészültségemhez mérten! –, mint a karikacsapás, s a sor végén az Ő akarata lesz az úr, a dicsőség is az övé tehát. Soli Deo gloria!

De vissza a földre! Balczó azt is tudta-tudja ugyanis, hogy a kegyelem állapota kizárólag a sok-sok munka (itt: edzés) elvégzése, a személyes (!) győzelem vágya gőgjének az elengedése nyomán lesz „megkapható”, e nélkül soha. A kegyelmi állapotban született győzelem alázatot bocsát a bajnokra, az ennek híján való „büszkévé” tesz, s ez mérhetetlen különbséget jelent.

Summa summarum: e két szféra küzdelme örök a sportban (is), s az a rész, ami Istentől való, az 1990 után reánk (is) törő világban vesztésre állni látszik, úgy tíz-tizenöt esztendeje különösen. (Tudósan hűvös, elemző elmék a sport végképp üzletté válásáról, e tendencia kihívásairól beszélnek – amúgy pontosan.) Az e sodorban burjánzó, a „rajongók” (e szó is ennek a terméke!) körében is gond nélkül átvett, szajkózott fordulatok – akarás, motiváció, karrier, top-top-top, szintet lépni stb. – gyarlóságaink, esendő vágyaink jelzőkarói csupán.

Bár tudom, hogy e szavak használata mögötti szándék nem az ördögtől való okvetlenül, megszokni őket nem fogom, s ha leírom, ironikus távolítást jelentő idézőjelbe teszem mindegyiket általában. Úgy vélem, amit az „akarat” szó jelent, az a világból nekem kihasítani rendelt, egocentrikus, valamiféle liberális (?) mainstreammé is emelt törekvés fedőszava ma, ami a jobbra való lelkeket is foglyul ejtheti észrevétlenül. Az „akard a győzelmet” (nemcsak a sportpályán) parancsa mindent elborít, Csik Ferenc, Papp László, Balczó András, Egerszegi Krisztina példája (rajtuk az „akarás” bélyegét sosem láttam) meg a múlt tárházába szorul – föltéve, hogy mindent így folytatunk önnön kiválóságunkra „büszkén” tovább!

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!