Olimpia után, magyar vízben – N. Pál József publicisztikája

A Covid nagyon megkavarta az utóbbi két esztendő sporteseményeit, a versenyek időpontjának kalkulálhatóságára, a forma időzítésére érzékeny úszást és körülményeit meg különösen. Mennyire befolyásolta, „relativizálta” az eredményeket e kényszer, nem ellenőrizhető, de tudott, hogy az olimpia utáni év világbajnoksága csendesebben csorog le általában. Akad, aki abbahagyja, mások szusszannak az újabb próbák előtt, s vannak, akik indulnak ugyan, de érezhetően lazábbra veszik a figurát. S lehetnek – most épp voltak (oroszok, fehéroroszok) –, akik nem saját akaratukból maradnak távol.

Foghíjas vagy alacsony színvonalú volt-e az öt éven belül második budapesti vb medencés hányada (tény: csak kettő – bár nem akármilyen – egyéni világcsúcs született, s a szokottnál gyérebb idővel is döntőbe lehetett jutni általában), nem rágódnék rajta, hisz a csapatunk szereplését érintő állapotmutatók e nélkül is fölmérhetők. Aki nincs a vízben, azt legyőzni nem lehet, a verseny örök igazsága ez, no meg az is, hogy az óra sosem hazudik.

A kiindulási pontban nincs semmi meglepő. Aki a sportág honi felelőse (elnök, kapitány, edző, sőt, médiamunkás), a pozitív mutatókat hajtogatja elsősorban, aki nem (szurkoló, s főleg a névtelen kommentelők egy része), a negatívakat, s ezeket rögvest általánosítja is. Szégyenvébéről, betlik soráról beszél háborogva, az elherdált közpénzt s a következmények hiányát emlegeti (felejtsük el, mondjon le stb.), hisz egy „érzet” tartja fogva (dühös, mert több érmet, jobb eredményeket várt), s az esélyek növésében sem tud hinni pillanatnyilag. Megjegyzem: a szurkoló mindig ilyen az első minutumban, s ha jönnek új diadalok, menten változik a hozzáállása is.

Mi történt hát? Tény, a kapitány három-öt éremről (éremesélyről?) szólt, s – a medencés viadalokon – kettő lett csupán. Ráadásul e kettőt is egy versenyző nyerte meg, és se ezüst, se bronz nem került nekünk. Gyászos-e szereplésünk vagy becsülhető, nem firtatnám, ám az időeredmények bolondjaként (nem tehetek róla, a jelentős egyéni csúcsnak – például Holló Balázsénak, hiába, hogy a döntőben nyolcadik lett végül! – sokkal jobban örülök, mint egy harmatos idővel járó, mondjuk, negyedik helynek) hadd meditáljak egy sort.

Csak „medencés” csapatunk a 2019-es világbajnokságon 43 pontot – jelentős szerepe volt a négy (arany)éremnek ebben –, 20 döntős, 13 pontszerző helyet ért el. A tavalyi olimpián ez az arány: kettő (arany + ezüst) érem, 28 pont, 13 döntős, 9 pontszerző hely. A mostani eredmény – két arany, 31 pont, 19 döntős, 12 pontszerző hely – a legutóbbi vébéénél gyengébb, de az olimpián elértnél – számszakilag! – egyértelműen jobb tehát! Kérdezhetném: mi végre a siránkozás? Hisz érem Tokióban inkább „kevesebb” lett, mint most, a Duna Arénában!

S itt jönne a lényeg. Noha a fanyalgókkal nem azonosulok, érzelmeik eredőjét érteni vélem. A tokiói negyedik helyek (Kapás, Verrasztó, Kenderesi) másképp „néztek ki”, mint a mostaniak (Szabó, Hosszú) ugyanis. Az előbbiek éremmé válásában a versenyek előtt és azok során bízni lehetett, az utóbbiakban – főleg a női 400 vegyesen – egyáltalán nem. Szabó negyedik helye 50 gyorson a bronztól három századdal elmaradva nagy egyéni csúcs eredménye lett ugyan, ám Hosszú majd' két másodperccel (csaknem négy méterrel!) a harmadik mögött célba érve még idei legjobbjától (!) is jócskán elmaradt. Hogy a sikereire emlékező szurkoló ünnepelte, megértem, s korábbi eredményeit én is tisztelem, de a 4:37.89-es időtől (4:35.95-öt úszott néhány hete) nem esem révületbe. (Mintha a formaidőzítéssel lenne baj 2019 ősze óta már.)

Milák két (el)várható érmén kívül a medáliaremény a férfi gyorsváltókhoz, Kós Hubert „áttöréséhez”, esetleg Kenderesi újra meg újra remélt magára találásához vagy Hosszú Katinka versenyeinek az emlékezetéhez fűződhetett, s a tervezésbe egy bravúr álma – Szabó Szebasztián, Telegdy Ádám? – is belejátszhatott. Racionális alapja a két váltóéremnek volt szerintem, s – nálam! – Kós Hubert dobogójának is talán.

Utólag mondom: a váltók álltak nekünk, a többieknek (jó, Szabó lehetett volna szerencsésebb) fikarcnyi esélyük sem volt. Az év legnagyobb versenyétől azt várom, hogy indulóink kétharmada (már a felével is beérném) évi legjobbját (fiatalon: élete legjobbját), ha nincs nagy betegség, kihagyás, ekkor ússza meg. Nos, e „bravúr” – Milák világcsúcsán kívül – most hét magyarnak sikerült (Gyurinovics Fanni 100 gyors, Németh Nándor 100 gyors, Kovács Benedek 200 hát, Szabó Szebasztián 50 gyors, Holló Balázs 400 vegyes, Márton Richárd 4×200-as gyorsváltó, Senánszky Petra 50 gyors). Mindez részint nem sok, részint – ha előfutamban (Holló, Márton, Kovács), szétúszásban, „gyorsabb” vízen történt (Németh) – a végső elszámoláskor (a döntőbe jutás fontos tényén kívül!) nem mindig lett jól „látható”.

Éremesélye a férfi gyorsváltóknak volt tehát, s meg is lett volna mind a kettő, ha 4×100-on Bohus Richárd (48.11, illetve 49.01), 4×200-on Márton (1:46.52, illetve 1:48.12) és Holló Balázs (1:47.13, illetve 1:47.73) ugyanazt hozza, mint az előfutamban délelőtt. Nem hozták, így a 4×100-as csapat az ezüst-, a 4×200-as meg a bronzérem helyett lett ötödik. Megremegtek-e, elvitte-e őket a hév, a riporteri kérdésekben papagájként ismételgetett lelátói hangulat, rossz volt-e a taktika (nagyon „bekezdtek”?), vagy nem maradt erő délutánra, nem találgatom.

Egy fölvetésem lenne azonban, s ez része mostani vb-szereplésünknek is bizonyára. Mi van, ha egy ifjabb korban sikert sikerre halmozó, az időit szinte versenyről versenyre javító, a „legjobb leszek” identitásába belenőtt nagy tehetségű úszónak rá kell jönnie, valószínűleg nem lesz legjobb a józan számítás szerint? (Ismert példa: vajon a pillanat alatt kedvenccé lett riói bravúrbronzos Kenderesi Tamás „vonatát” az övét is meghaladó talentummal megáldott Milák Kristóf esztendővel későbbi berobbanása siklatta ki, úgy tetszik, javíthatatlanul?)

Szóval: Késely Ajna, a korosztályos versenyeken (ifi Eb, vb, ifi olimpia) rendre taroló tünemény a 2019-es felnőtt-világbajnokságon a 400 gyors bronzát két századdal veszítette el (4:01.31 – ezzel most dobogós lett volna!) alig 18 évesen, s ezt az időt (s a többi legjobbjait!) képtelen azóta megközelíteni. Mintha lelki problémákról beszélne folyvást (most gyógyulok, hajtogatja), mintha nem lenne békében önmagával, edzője a nagyon „jó ember”, de alighanem még fölöttébb tapasztalatlan korábbi úszótársa lett, s fejlődése megrekedni tűnik, három éve már.

Kós Hubertet csodaígéretnek láttam 2020 nyarán a Négy nemzet versenyen, le is írtam, hogy Tokióban mindkét vegyes számban a döntőben képzelem el őt. elvégre Hargitay már olimpiai bronzérmes és világbajnok volt 17 esztendősen. Kétszáz vegyesen versenyről versenyre javult, 2021 májusában az Eb középfutamában 1:56.99-cel juniorvilágcsúcsot úszott, aztán megállt hirtelen. Most 1:57.23-mal szinte ájultra hajtva magát lett hatodik. Mi történhetett?

Jött a fölismerés, amit a nála alig idősebb amerikai Carson Foster és – főleg – a francia Léon Marchand mostani „mutatványa” megfejelt: világ- és olimpiai bajnoki álmai távolodni látszanak? Igaz, alkatilag „későn érőnek” tetszik, remélem, meglódul mielébb, hogy világszínvonalú vegyes úszóvá legyen egyértelműen. S mi történt a 2020 nyarán 1500-on nagyot javult, azóta viszont helyben – inkább hátrafelé – járó Kalmár Ákossal, s hova lett a 2019-es honi ifivébén 400 gyorson hatalmasat dobó Zombori Gábor? (A 4×200-as váltóba – ha jó! – igen kéne ő.)

Milákról nem beszélek, ő „rendben van”, csak – telhetetlen „időmániásként” – a 200 pillangó első felében való rohanását (ha pár tizeddel lassabb száznál, 1:50-en belül van az új világcsúcs – talán), s a 100 pillangó 50 másodpercen kívüli idejét sajnálom kissé. Hogy miként sáfárkodik páratlan képességével a jövőben, úgy látom, rajta múlik csupán.

Mert a szakemberek jobbjai mindent megtesznek érte és másokért, ebben nem kételkedem. Sós Csaba több összegzésben a rendszer „repedéseit”, a szükséges változtatnivalókat is emlegette, igen hangsúlyosan. A mundér becsületét tiszte szerint védve (mert nem volt e szereplés gyászos összességében, inkább a hosszabb távú átlaghoz igazodott) is pontosan ismeri a csalódást, indulatot is kiváltó hiányosságokat. Munkára hát, remélve, hogy a normális versenyzési menetrenddel a több magyar érem rendje is hamarosan helyreáll!

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!