Erzsébet-kori emlékek – Csinta Samu publicisztikája

Nagyobb társaságban ültem – nem Angliában –, amikor megjelent a hír: meghalt a királynő. A reakciók több mint érdekesnek mondhatók. Volt, aki könnyeivel küszködve elrohant – Angliában dolgozó magyar fiatal –, és akadt – Angliában élő skót család tagja –, aki tömény cinizmussal jajveszékelt. A többség a kettő közötti tartományt töltötte ki, de gyakorlatilag senkit sem hagyott hidegen az aznap reggel óta már igencsak valószínűsíthető fejlemény. A vélemények monarchista vagy királyellenes meggyőződésektől függetlenül nagyjából egybecsengtek: egy korszak utolsó formálója és tanúja tűnt el ebből a világból. És ebbe még az a poénosnak szánt megjegyzés is belefért, hogy innentől kezdve gyakorlatilag minden tárgyunkra rámondhatjuk: Erzsébet-kori.

Jómagamat egyik táborba sem sorolom egyértelműen, az értékeket létrehozó, illetve hordozó hagyományok megtestesítőihez – és az angol királyi ház nálam ide tartozik – viszont tisztelettel, hasonló esetekben pedig kegyelettel viszonyulok. Pláne, ha azt az intézményt a kívülálló számára rokonszenves ember testesíti meg, aki meggyőződésem szerint az iránta megnyilvánuló szimpátiára a sport iránti, korántsem felületesen protokolláris érdeklődésével is rászolgált. Mert ugyan ma is mosolyogva idézem fel Sandro Pertini olasz köztársasági elnök tapsikoló örömét, amikor országa válogatottja megnyerte az 1982-es labdarúgó-világbajnokságot, Erzsébet királynő „teljesítménye” egészen más kategóriába tartozik.

A brit koronát hetven esztendőn át viselő hölgyről ugyanis 67 labdarúgó Bajnokok Ligája-meccsen, illetve azok elődjein készülhetett fotó, hetven Angol Kupa-mérkőzésen – többségük a döntő volt –, de számos olimpián, futball- és rögbi-világbajnokságon is tiszteletét tette. Sok minden egyéb mellett krikettmeccstől rodeóbemutatóig. A különböző lovasversenyeken való megjelenést egyszerűen nem is érdemes számolni, az ascoti derbi pedig a „gyengéjének” számított, mi több, ő volt a világ egyetlen gyakorló uralkodója, akinek a lova győzni tudott a híres versenyen. Ennyi rendezvényre a világ leghatékonyabb protokollfőnöke sem tudna „odaterelni” olyan koronás főt, aki ne lenne amúgy is kíváncsi az alattvalók hasonló „alantas” szórakozásaira.

Kellettek nyilván mindehhez azok az alapok is, amelyeket a nagyon ifjú hercegnő a család balmorali rezidenciájának kertjében kapott, amikor kapus volt a bizonyára cseppet sem langyos családi futballmeccseken. Még a megkoronázása előtt is megörökítették FA-kupa-találkozón, neve azonban 1953. május 2. óta fonódott össze végleg a kupával, amint az új királynő átnyújtja a trófeát a győztes csapat kapitányának. Aki amúgy maga is király volt a maga nemében: Stanley Matthews, a Blackpool kapitánya, minden idők egyik legnagyobb futballistája.

Attól kezdve szinte rutinná vált Erzsébet jelenléte a Wembley királyi páholyában. 1966-ban egy nagyon boldog ember nyújtotta át a Jules Rimet-kupát Bobby Moore-nak, a világbajnokságon győzedelmeskedő angol válogatott kapitányának. Aki mindig nevetve idézte fel, milyen pánikba esett, amikor a királynőhöz közeledve észlelte, mennyire piszkos lett a keze a döntő során. A korabeli képek valóban megörökítették, Moore hogyan igyekszik mezébe-nadrágjába törölni a kezét, arról azonban nem tudunk, hogy a kétkezi munka nyoma mégis rákerült-e a szélesen mosolygó királynő fehér kesztyűjére.

Minden bizonnyal Bobby Moore személye keresendő a West Ham United iránti, különösebben nem is tagadott uralkodói rokonszenv mögött is, ami talán nem testesíti meg a világnyi birodalom valamennyi alattvalója iránti egyenlő „bánásmód” elvét, ugyanakkor mélységesen emberi, és bizony hasonló apróságok sok esetben képesek voltak megerősíteni az amúgy időről időre létjogosultságában is megkérdőjelezett monarchikus intézmény hitelét. A királyi klubszimpátia Arsenal felé fordulásának története kevésbé ismeretes, tény azonban, hogy Károly herceg hivatalos fogadásra is invitálta Arsene Wenger csapatát, miután az „ágyúsok” a 2003–2004-es bajnokságban a Premier League élén végeztek. A francia szakembernek a futballközegből egyértelműen kilógó arisztokratikus stílusa minden bizonnyal a Buckingham-palotában is sikert aratott.

Erzsébet királynő lovas elkötelezettsége mindenképpen külön fejezetet érdemel. A királyi gyermekek neveltetése egyik alapkövének számító lovaglás az elmúlt évszázad leghosszabb ideig uralkodója esetében azonban nem maradt meg a gyermekkori emlékek, illetve a végtelen családi birtokokon való zárt körű kilovaglások szintjén. Sőt, a királynő messze nem az aktuális kalapdivat diktálása érdekében jelent meg rendszerint a legfontosabb lovasfutamokon. Ilyenkor esetenként érzelmileg is túllépte kissé az „illendőség” határát, de ezt nem csak a lovastársadalom kezelte megértéssel. Az egyik legendás fotón megörökített gesztus amúgy is majdnem mindent megmagyaráz: meleg mosoly és orrsimogatás járt Aureole-nak, hiszen a négyéves újoncnak is köszönhetőn került fel 1954-ben II. Erzsébet az ascoti nyertesek listájára.

A 2012-es londoni olimpia megnyitójára érkezése is egy sportos, belevaló, ugyanakkor humorérzékkel is megáldott uralkodót ültetett el a hosszú távú emlékezetben. A felvezető kisfilmet ugyanis a család többi tagjának bevonása nélkül sikerült összerakni, tudják, amikor Daniel Craig ismert James Bond-öltönyében megérkezik II. Erzsébetért a Buckingham-palotába, és csak a helikopterbe beülés pillanatában veszi át dublőr a királynő szerepét, hogy aztán ejtőernyővel érkezzen meg a stadionba. A produkciót bemutató kisfilmet pedig a stadionban lélegzet-visszafojtva figyelő csaknem százezer ember üdvrivalgása közepette talán utolsó nagy fellépéseként bevonult egy hajdani világbirodalom élén álló uralkodó.

Nem lehetett könnyű feldolgoznia, amint a szeme láttára alakult át szinte felismerhetetlenségig a világ. A sporté is, amely a királynő trónra lépésekor, a helsinki olimpia évében maximum kétpólusú volt: Egyesült Államok és Nagy-Britannia. Csakhogy már abban az évben megjelentek a Szovjetunió sportolói, és alaposan átrajzolták a térképet. 1954-ben még világszenzációt keltett Roger Bannister, aki első emberként teljesítette négy percen belül a klasszikus egy mérföldes futószámot – ma 3:43.13 percnél tart a világrekord. II. Erzsébet korszakában jutott először valaki a tíz másodperces álomhatáron belül, ez ma már olyan eredmény, amikor egy sprintert kezdenek komolyan venni. Megkoronázása pillanatában egyetlen sportoló dicsekedhetett kilenc olimpiai aranyéremmel, a finn csodafutó, Paavo Nurmi. 2008-ban Michael Phelps amerikai úszófenomén már egyetlen ötkarikás játékokon szerzett nyolcat. Montrealban 1976-ban a román tornász, Nadia Comaneci elsőként kapta meg a tökéletesség szimbólumának számító tízes pontszámot. Anglia nem nyert újabb válogatott futballtrófeát, viszont az 1996-os Európa-bajnokság díjátadó ünnepségén a királynő mosolya cseppet sem tűnt erőltetettnek az előtte önfeledten ünneplő német Klinsmann és Köpke láttán.

Kritika ritkán érte, de egy még akkor is ide kívánkozik, ha nem feltétlenül sportos tartalmú. Megfogalmazója egy brit alattvaló, a marosvécsi báró Kemény János felesége, született Augusta Patton. Érdekes lenne tudni, vajon a román titkosszolgálat vagy Erzsébet királynő titkárságának archívumában őrzik-e a levelet, amelyet Augusta asszony akkor írt a brit uralkodónak, amikor a román kommunista diktátor, Nicolae Ceausescu 1978-ban Angliába készült látogatóba: „Felség, valóban fogadni kívánja ezt a modortalan embert?”
Nagyobb társaságban ültem – nem Angliában –, amikor megjelent a hír: meghalt a királynő. A reakciók több mint érdekesnek mondhatók. Volt, aki könnyeivel küszködve elrohant – Angliában dolgozó magyar fiatal –, és akadt – Angliában élő skót család tagja –, aki tömény cinizmussal jajveszékelt. A többség a kettő közötti tartományt töltötte ki, de gyakorlatilag senkit sem hagyott hidegen az aznap reggel óta már igencsak valószínűsíthető fejlemény. A vélemények monarchista vagy királyellenes meggyőződésektől függetlenül nagyjából egybecsengtek: egy korszak utolsó formálója és tanúja tűnt el ebből a világból. És ebbe még az a poénosnak szánt megjegyzés is belefért, hogy innentől kezdve gyakorlatilag minden tárgyunkra rámondhatjuk: Erzsébet-kori.

Jómagamat egyik táborba sem sorolom egyértelműen, az értékeket létrehozó, illetve hordozó hagyományok megtestesítőihez – és az angol királyi ház nálam ide tartozik – viszont tisztelettel, hasonló esetekben pedig kegyelettel viszonyulok. Pláne, ha azt az intézményt a kívülálló számára rokonszenves ember testesíti meg, aki meggyőződésem szerint az iránta megnyilvánuló szimpátiára a sport iránti, korántsem felületesen protokolláris érdeklődésével is rászolgált. Mert ugyan ma is mosolyogva idézem fel Sandro Pertini olasz köztársasági elnök tapsikoló örömét, amikor országa válogatottja megnyerte az 1982-es labdarúgó-világbajnokságot, Erzsébet királynő „teljesítménye” egészen más kategóriába tartozik.

A brit koronát hetven esztendőn át viselő hölgyről ugyanis 67 labdarúgó Bajnokok Ligája-meccsen, illetve azok elődjein készülhetett fotó, hetven Angol Kupa-mérkőzésen – többségük a döntő volt –, de számos olimpián, futball- és rögbi-világbajnokságon is tiszteletét tette. Sok minden egyéb mellett krikettmeccstől rodeóbemutatóig. A különböző lovasversenyeken való megjelenést egyszerűen nem is érdemes számolni, az ascoti derbi pedig a „gyengéjének” számított, mi több, ő volt a világ egyetlen gyakorló uralkodója, akinek a lova győzni tudott a híres versenyen. Ennyi rendezvényre a világ leghatékonyabb protokollfőnöke sem tudna „odaterelni” olyan koronás főt, aki ne lenne amúgy is kíváncsi az alattvalók hasonló „alantas” szórakozásaira.

Kellettek nyilván mindehhez azok az alapok is, amelyeket a nagyon ifjú hercegnő a család balmorali rezidenciájának kertjében kapott, amikor kapus volt a bizonyára cseppet sem langyos családi futballmeccseken. Még a megkoronázása előtt is megörökítették FA-kupa-találkozón, neve azonban 1953. május 2. óta fonódott össze végleg a kupával, amint az új királynő átnyújtja a trófeát a győztes csapat kapitányának. Aki amúgy maga is király volt a maga nemében: Stanley Matthews, a Blackpool kapitánya, minden idők egyik legnagyobb futballistája.

Attól kezdve szinte rutinná vált Erzsébet jelenléte a Wembley királyi páholyában. 1966-ban egy nagyon boldog ember nyújtotta át a Jules Rimet-kupát Bobby Moore-nak, a világbajnokságon győzedelmeskedő angol válogatott kapitányának. Aki mindig nevetve idézte fel, milyen pánikba esett, amikor a királynőhöz közeledve észlelte, mennyire piszkos lett a keze a döntő során. A korabeli képek valóban megörökítették, Moore hogyan igyekszik mezébe-nadrágjába törölni a kezét, arról azonban nem tudunk, hogy a kétkezi munka nyoma mégis rákerült-e a szélesen mosolygó királynő fehér kesztyűjére.

Minden bizonnyal Bobby Moore személye keresendő a West Ham United iránti, különösebben nem is tagadott uralkodói rokonszenv mögött is, ami talán nem testesíti meg a világnyi birodalom valamennyi alattvalója iránti egyenlő „bánásmód” elvét, ugyanakkor mélységesen emberi, és bizony hasonló apróságok sok esetben képesek voltak megerősíteni az amúgy időről időre létjogosultságában is megkérdőjelezett monarchikus intézmény hitelét. A királyi klubszimpátia Arsenal felé fordulásának története kevésbé ismeretes, tény azonban, hogy Károly herceg hivatalos fogadásra is invitálta Arsene Wenger csapatát, miután az „ágyúsok” a 2003–2004-es bajnokságban a Premier League élén végeztek. A francia szakembernek a futballközegből egyértelműen kilógó arisztokratikus stílusa minden bizonnyal a Buckingham-palotában is sikert aratott.

Erzsébet királynő lovas elkötelezettsége mindenképpen külön fejezetet érdemel. A királyi gyermekek neveltetése egyik alapkövének számító lovaglás az elmúlt évszázad leghosszabb ideig uralkodója esetében azonban nem maradt meg a gyermekkori emlékek, illetve a végtelen családi birtokokon való zárt körű kilovaglások szintjén. Sőt, a királynő messze nem az aktuális kalapdivat diktálása érdekében jelent meg rendszerint a legfontosabb lovasfutamokon. Ilyenkor esetenként érzelmileg is túllépte kissé az „illendőség” határát, de ezt nem csak a lovastársadalom kezelte megértéssel. Az egyik legendás fotón megörökített gesztus amúgy is majdnem mindent megmagyaráz: meleg mosoly és orrsimogatás járt Aureole-nak, hiszen a négyéves újoncnak is köszönhetőn került fel 1954-ben II. Erzsébet az ascoti nyertesek listájára.

A 2012-es londoni olimpia megnyitójára érkezése is egy sportos, belevaló, ugyanakkor humorérzékkel is megáldott uralkodót ültetett el a hosszú távú emlékezetben. A felvezető kisfilmet ugyanis a család többi tagjának bevonása nélkül sikerült összerakni, tudják, amikor Daniel Craig ismert James Bond-öltönyében megérkezik II. Erzsébetért a Buckingham-palotába, és csak a helikopterbe beülés pillanatában veszi át dublőr a királynő szerepét, hogy aztán ejtőernyővel érkezzen meg a stadionba. A produkciót bemutató kisfilmet pedig a stadionban lélegzet-visszafojtva figyelő csaknem százezer ember üdvrivalgása közepette talán utolsó nagy fellépéseként bevonult egy hajdani világbirodalom élén álló uralkodó.

Nem lehetett könnyű feldolgoznia, amint a szeme láttára alakult át szinte felismerhetetlenségig a világ. A sporté is, amely a királynő trónra lépésekor, a helsinki olimpia évében maximum kétpólusú volt: Egyesült Államok és Nagy-Britannia. Csakhogy már abban az évben megjelentek a Szovjetunió sportolói, és alaposan átrajzolták a térképet. 1954-ben még világszenzációt keltett Roger Bannister, aki első emberként teljesítette négy percen belül a klasszikus egy mérföldes futószámot – ma 3:43.13 percnél tart a világrekord. II. Erzsébet korszakában jutott először valaki a tíz másodperces álomhatáron belül, ez ma már olyan eredmény, amikor egy sprintert kezdenek komolyan venni. Megkoronázása pillanatában egyetlen sportoló dicsekedhetett kilenc olimpiai aranyéremmel, a finn csodafutó, Paavo Nurmi. 2008-ban Michael Phelps amerikai úszófenomén már egyetlen ötkarikás játékokon szerzett nyolcat. Montrealban 1976-ban a román tornász, Nadia Comaneci elsőként kapta meg a tökéletesség szimbólumának számító tízes pontszámot. Anglia nem nyert újabb válogatott futballtrófeát, viszont az 1996-os Európa-bajnokság díjátadó ünnepségén a királynő mosolya cseppet sem tűnt erőltetettnek az előtte önfeledten ünneplő német Klinsmann és Köpke láttán.

Kritika ritkán érte, de egy még akkor is ide kívánkozik, ha nem feltétlenül sportos tartalmú. Megfogalmazója egy brit alattvaló, a marosvécsi báró Kemény János felesége, született Augusta Patton. Érdekes lenne tudni, vajon a román titkosszolgálat vagy Erzsébet királynő titkárságának archívumában őrzik-e a levelet, amelyet Augusta asszony akkor írt a brit uralkodónak, amikor a román kommunista diktátor, Nicolae Ceausescu 1978-ban Angliába készült látogatóba: „Felség, valóban fogadni kívánja ezt a modortalan embert?”

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!