Egy kis örökzöld – Malonyai Péter publicisztikája

Már nem veri fel a port egy-egy híradás a doppingesetekről – megszoktuk, a vállunkat se rándítjuk meg, ilyen napjaink sportja. A héten derült ki, hogy birkózóinknál és úszóinknál leltek doppingvétségre, a közelmúltban pedig, hogy a 2012-es londoni nyári olimpia mintáinak újraelemzésekor 73 sportoló bukott le – következményként négy sportágban 46 érmet osztottak újra (súlyemelés: 22; atlétika: 18; birkózás: 4; kajak-kenu: 2). A vizsgálatok arra épültek, hogy azóta finomodtak az eljárások, magyarán, a mai módszerek már mutatják azt, amit tíz éve nem.

Egy évtized... Hosszú idő, kérdés, hogy jogilag támadható-e a késői megbélyegzés, a háttérhez nem árt tudni, hogy a hatályos magyar jogszabályok szerint kábítószer-fogyasztásnál két esztendő az elévülés ideje. Mondhatjuk persze, hogy a sport az más, fennkölt, ünnepi, magasztos, adj' Isten, béke (forrás: báró Coubertin), de maradjunk annyiban, hogy tíz mínusz kettő az nyolc, a különbség 80 százalék.

Kérdés, van-e értelme az utólagos szankcióknak, hiszen a londoni érmüktől megfosztott olimpikonok már learatták a dicsőséget, ha tehették, talán már el is felejtették a játékokat. Ahogy a sportvilág, hogy illene tartózkodnia a tiltott szerektől. Mert nem csupán a tények számítanak, hanem a szándék is. Előfordul, hogy jobb nem büntetni – természetesen „magasabb” szempontok miatt.

Atlétikában például a brit Sunday Times és a német ARD megszerezte ötezer atléta vérmintaelemzését a 2001 és 2015 közötti időből, és kénytelen volt megállapítani, hogy az olimpiákon és világbajnokságokon megszerezhető érmek harmada azoké lett, akiknek gyanús volt a mintájuk. Többségük orosz volt, nem meglepő a közelmúlt történései alapján, ám utánuk a kenyaiak következtek. Ami ugyebár az ország kimagasló futóklasszisainak ismeretében egyszerűen tragédia, ha eltiltják a vétkeseket, ugyan kinek tapsol a nép a lelátókon.

Nem mellesleg, az idén is húsz kenyai esett a vizsgálatok áldozatául, bostoni, isztambuli, rotterdami, chicagói maratoni győztesek. Kenyában – állítólag – vésztanácskozást hívtak össze, attól félve, hogy úgy járnak, mint az oroszok (himnusz, zászló, országmegnevezés nélküli versenyzés), ám a szégyen elmaradt. Nem utolsósorban azért, mert a kenyaiak kormányzati szinten vállalták, hogy öt esztendőn át évi ötmillió dollárt költenek a doppingellenes harcra. Szép vállalás, ám ez a minimum, hiszen a nemzetközi szövetség elnöke, Sebastian Coe kifejezetten aggasztónak nevezte, hogy egy év alatt a kenyaiak produkálták az atlétika eseteinek negyven százalékát.

Hogy mennyire nincs igazán foganatja a küzdelemnek, arra példa, hogy megbízható információk alapján már az amatőr futók is élnek tiltott szerekkel, egy bennfentes szerint főként azért, hogy versenyeredményüket kitehessék a közösségi oldalukra, s szerezzenek vele úgymond lájkokat. Ez azért több a soknál, ám ha már sok, jellemző, hogy van olyan közösségi oldal, amelyik rögzíti az aktuálisan eltiltott sportolók listáját, legyen elég annyi, hogy a névsor mérföldnyi hosszúságú, nem véletlenül vannak a nevek az ábécé szerint A-tól Z-ig rendszerezve. Nem mellesleg, ugyanott a dopping miatt eltiltott lovak is megtalálhatók, nos, ők csak kilencen vannak.

Érdekes ez a doppingmizéria történelmileg is. Ötven esztendeje például az optimizmus volt az úr. A Népsport hasábjain Kereszty Alfonz (1901–1981), aki már a harmincas években is sportorvos volt, a dopping alkonyáról beszélt, szerinte „sikerült tudatosítani a versenyzőkkel, hogy a teljesítményfokozás egyedüli kulcsa a jól végzett edzés és a megfelelő életmód, táplálkozás, (...) akiknél még nem sikerült tudatosítani ezt, a rendkívül megszigorított orvosi vizsgálat követeli majd meg a sport­emberhez méltó versenyzést”. Nem volt egyedül, hiszen Csanádi Árpád (1923–1983), a NOB magyar tagja, a programbizottság elnöke csupán adminisztratív hibákról számol be, legtöbbet az öttusázókról beszél, akiknél csak nehezen szorítható háttérbe a „célzóvíz”.

Ami alkohol volt, és a lövészet előtt éltek vele a versenyzők. Mindenkinek megvolt a maga adagja, a mieinknek is, világklasszisaink közül Móna István és Török Ferenc őszintén ír erről a könyvében. Sőt. Mi, magyarok még exportőrök is voltunk, maradjunk annyiban, hogy a pálinkánk már akkor hungarikum volt (csak még nem tudtuk), a vívózsák pedig mindent képes elrejteni. Nem is volt semmi baj addig, amíg 1965-ben a lipcsei világbajnokságon az osztrák Herbert Polzhuber nem lépte túl a saját határait – állítólag tíz sör és egy üveg konyak volt benne, amit nem hiszek –, és el nem kezdett összevissza lövöldözni a lőtéren. Utazni kezdtek az alkoholra, válaszul jöttek a bétablokkolók (trazikor), amik gyógyszerek, így szervi bajok híján szedésük veszélyesebb, mint egy deci mecseki, szilvapálinka vagy tokaji aszú. És persze nem az italon, a gyógyszeren múlik, hogy tud-e lőni a versenyző. A tragikus emlékű Herr Polzhubert leszámítva, nem tudok kirívó esetről, így vallom, hogy kár volt beavatkozni a szokásokba, ám a látszat már akkor is nagy úr volt.

Meg persze az érdekek. Hiába lett ugyanis 1968-tól általános a doppingvizsgálat az olimpiákon, a nagy versenyeken, néha közbeszólt valami – fontos. Például 1983-ban, az első atlétikai világbajnokságon, Helsinkiben. A hivatalos közlések szerint egyetlen minta sem lett pozitív, ami elképzelhetetlen volt már akkoriban. John Walker, a korábban olimpiai bajnok (1976) új-zélandi középtávfutó egy interjúban elmondta, 35 esetről tud, de miután az atlétikai világbajnokságok jövője volt a tét, a rendezők nulláztak. Ahogy az 1980-as moszkvai olimpián is sikerült nullára kihozni a végeredményt, itt a politika szólt közbe, s a jó barát, Juan Antonio Samaranch, aki egykori nagykövetként járatos volt a Szovjetunió felsőbb köreiben, s éppen a játékok megnyitója előtt lett a NOB elnöke.

Az ilyen és hasonló esetek alapján mondom, hogy nincs híján az álszentségnek a küzdelem. Főként, hogy Tiszeker Ágnes, a Magyar Antidopping Csoport (MACS) vezetője egy előadásában kiemelte, hogy a hivatalos statisztikák szerint az olimpikonok 30-40 százaléka biztosan használ a felkészülés során tiltott szert, a laboratóriumi bizonyítás viszont csak 1.5 százalékos. Meg aztán sokan élnek jól az üldözésből. Ha versenyt rendezek, köteles vagyok gondoskodni a megfelelő körülményekről, ami még rendben is van, ám csaknem 30 ezer forintba kerül versenyzőnként, hogy levegyék a mintát, és aztán még a vizsgálatért is fizetni kell. A vitás eseteket választottbíróság elé vihetem, ott fejenként bruttó 200 ezer forint jár az ítészeknek.

És akkor még nem beszéltem a legnagyobb átverésről: mindez az esélyegyenlőség jegyében történik. Miközben sportágakat fenyegetnek a programból való kizárással a nézettség okán, pedig tudni lehet, hogy az atlétika, az úszás nyilván többeket ültet le a tévé elé, mint az ökölvívás, a súlyemelés vagy éppen az üldözött régi, hagyományos, igazi öttusa. A sportról alkotott képen sokat ront, amikor szinte háborús pszichózist keltve, félkatonai módszerekkel „tisztogatnak” az arra szerződtetettek, mint 2006-ban a téli olimpián Torinóban az osztrákoknál. Mondják, egyedi eset volt, ám abból egy is sok.

Dénes Ferenc sportközgazdásszal értek egyet, aki egy korábbi cikkében leszögezte, hogy a közönség (a „nézettség”) a legjobbakra kíváncsi, akiknek kezébe lehet adni a döntést, hogyan készüljenek, mit szedjenek, s mit nem. Felnőtt emberek felelős döntéséről van szó, ám kötelező a folyamatos orvosi ellenőrzés, s persze a hatósági közbelépés akkor, ha sérülnek az általános jogszabályok, például kényszerről van szó, ne adj' Isten, gyerekeket gyógyszereznek.

Nem folytatom, majd máskor – biztos lesz rá ok és alkalom, hiszen a dopping igazi örökzöld.

De azért azt sem árt tudni, hogy az élet a legkárosabb szenvedély.