Az inkvizíció korában érezte magát – könyv „Magyarzoliról”, a tornasport géniuszáról

Kezdem a szerzővel, elfogultan, de érthető részrehajlással. Amit ugyanis Szalay Péter nem tud Magyar Zoltán fényes pályafutásáról, azt nem is érdemes tudni – az edzéseken, a versenyeken túl egészen a hétköznapokig. Például a kisgyerekkoráról, amikor új ballonkabátja bánta, hogy védőket keresett a gombfocicsapatába. A gombok visszakerültek a kabátra, de a foci a mindene maradt. Ezért ment el a Fradi toborzójára, amelyen megfelelt, de a nyaralás miatti hiányzása véget vetett reményeinek.

Jött a torna, és egy idő után jött Vígh László. „Michelangelo mondta, hogy látja a sziklában, ami abból kialakítható és annyit, de csak annyit szabad elvenni belőle, ami a felesleg” – vallotta az edző, amiből következtethetünk tanítványa tehetségére is. „Tanár” a keménynél is keményebb mester volt („Az inkvizíció korában éreztük magunkat” – így hősünk), kapcsolatuk nem volt mentes a feszültségtől, még az is megesett, hogy küszöbön állt a szakításuk, de minden jó, ha jó a vége: Magyar Zoltán 1974-től 1980-ig minden esztendőben megnyerte, amit kellett – olimpiát, világbajnokságot és Európa-bajnokságot, éppen, ami jött.

A részletekre nincs hely egy könyvismertetésben, aki kíváncsi rájuk, olvassa el a könyvet (megéri!), már csak azért is, mert nem csupán Magyar Zoltán, hanem a tornasport története is.

Persze hogy két olimpiai bajnoki címe áll a középpontban, az 1976-os montreali verseny azért is, mert amikor pódiumra lépett, még egyetlen magyar aranyérem sem született a játékokon. Az első hét után – ez azért ritkaságnak számított. Volt tehát teher Magyar Zoltánon egyébként is, pedig egy esztendővel korábban joggal jelentette ki magabiztosan, hogy „amennyiben az új gyakorlatát hiba nélkül tudja bemutatni az olimpiai döntőben, akkor – ha más nem is, de az anyagerőssége – aranyat érhet...”

A produkció erejét jellemzi, hogy egyáltalán nem félt attól, hogy lefilmezik, lemásolják, majd előállnak vele. „Ez az, amitől a legkevésbé félek. A vándort, de még inkább az orsót csak az tudja megtanulni, aki olyan lólengésiskolát kapott, mint Vígh Lászlótól én. Ezek a mozdulatok tulajdonképpen nem is boszorkányosak, de addig meg sem lehet kísérelni a bemutatásukat, amíg a rávezető mozdulatok nem mennek” – magyarázta.

A montreali lólengésfinálé különleges volt, hiszen egyetlen versenyző sem rontott. Magyar fantasztikus volt, utána pedig: „Körülbelül úgy érzem magam, mint két éve a várnai világbajnokságon. Akkor is elképesztően ideges voltam, de minden sikerült, szinte magától.”

Hogy hős lett itthon, természetes, hogy kóstolgatták őszintesége miatt, az is. De elérte, hogy végre felnőttként kezeljék, úgy is viselkedett. Bejelentette, hogy az 1980-as moszkvai olimpián még indul, aztán – vége. A finálé is káprázatos lett, a verseny előtt rosszul aludt, ám aztán jó szokásához híven brillírozott, 10 pontot kapva védte meg címét, s máris mondta: „Mindent el tudok képzelni magamról, csak azt nem, hogy még egy versenyen elinduljak.”

Jöhetett szenvedélye, a vadászat. De akkor már szakedző volt, majd 1985-ben állatorvos lett, ma a Nemzet Sportolója, a szövetség elnöke. De mindenekelőtt ő a „Magyarzoli”.

Így, egybeírva, mert – fogalom.

(Szalay Péter: Magyar a lovon és gyalog, Sportpropaganda Vállalat, 1985)

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. február 4-i lapszámában jelent meg.)