Fuss, és így légy boldog! – Szani Roland műsorvezető és a sport

– Aki december 31-én született, annak kötelező a szilveszteri jókedv?
– Gyerekkoromban ezt úgy fogtam fel, hogy az egész világ engem köszönt, csak minden órában máshol. Kezdődött a sydney-i tűzijátékkal, aztán haladtunk tovább, végig a földgolyón. Később jöttek az emlékezetes szilveszteri bulik is, ma viszont már inkább otthon ünneplünk a barátainkkal: egy kis sütögetés, egy kis beszélgetés, koccintás, Sas-kabaré, aztán alvás.

– Debrecenben felnőve azért alighanem ennél mozgalmasabban teltek a napjai.
– Különösen, hogy kisebb megszakításokkal huszonhárom éven keresztül néptáncoltam a Debreceni Hajdú Táncegyüttesben. Máig emlékszem, amikor tizenkét évesen elmentem az együttes táncfelvételijére, és ahogy abban a klasszikus, korabeli gumiorrú tornacipőmben próbáltam utánozni a bemutatott figurát.

– A néptánc kicsit olyan, mint a sport?
– Annál azért több, mert bár a heti háromszor három órás próba fizikailag is megterhelő, és akárcsak az élsport, a néptánc is kitartásra nevel, viszont a tánctudáson kívül még világlátást, hitvallást és kulturális iránytűt is ad az embernek.

– Bejárták az országot?
– Némi túlzással az egész világot. Emlékszem, az első külföldi utunk Szicíliába vezetett, ahol egy kézilabdatorna betétműsoraként léptünk fel a szünetekben és a mérkőzések között. De a táncosokkal eljutottam Dániába, Franciaországba vagy Oroszországba, voltunk Brazíliában, Mexikóban és részt vettem egy harminc napnál is hosszabb amerikai turnén Idaho és Utah államban.

– Sportolásra nem is maradt energiája a tánctanulás mellett?
– Maradt, bár én amolyan kísérletező alkat voltam, sok mindenbe belekóstoltam. Kamaszkoromban nagy divatja volt Arnold Schwarzenegger és Sylvester Stallone filmjeinek, a Kommandó, a Rocky- és a Rambo-filmek hatására sokan kezdtek el súlyzózni. Én is, elhatároztam, hogy kigyúrom magam, egy igazi „old school” edzőterembe jártam le hetente két-három alkalommal. A lelkesedésem kitartott egy ideig, bár sosem lett kockahasam, mert már akkor is szerettem enni.

– Egyéb kísérletek?
– Akadtak. Megtetszett a muay thai, vagyis a thai box. Izgalmasnak tűnt, kipróbáltam, ám egyik alkalommal, a közelharc során, amelyben egyébként alapvetően az a cél, hogy az ember a térdével eltalálja az ellenfele lengőbordáját, szóval ebben a közelharcban nekem „kivarázsolták” az orrcsontomat a helyéről. Életre szóló élményt szereztem, soha többé nem mentem. De említhetném a kerékpározást is: abban az időszakban nagy kultusza volt a mountain bike-ozásnak, az erre fogékonyak vadul építették a bringákat, figyelve a különféle, javarészt megfizethetetlen külföldi technikai újdonságokat. A kerékpározás szeretete azóta sem múlt el, manapság is, ha akad egy szabad hétvégém, felülök a biciklimre és irány Vác, Szentendre, Zebegény vagy Leányfalu. Sőt, ha hosszabb távra vágyom, vonattal elmegyek a Balatonig, aztán hajrá.

– És a népszerű debreceni csapatsportok? Ne mondja, hogy egyik sem dobogtatta meg a szívét!
– A kézilabda nem az én sportágam, ennek ellenére a női csapathoz mégis volt némi közöm, mert akadt olyan időszaka az életemnek, amikor én voltam a sportcsarnokban a helyi műsorközlő. A labdarúgás sokkal közelebb áll a szívemhez, ráadásul kamaszkoromban robbant be a Dombi Tibor és Sándor Tamás nevével fémjelzett nagy nemzedék, sőt később Dzsudzsák Balázs indulásának is szemtanúja lehettem. És futballozni is eljártam, a haverjaimmal volt egy csapatunk, amolyan klasszikus kispályás grundfociegyüttes. Én rendszerint igen világos feladatkört kaptam: álljak meg a kaputól jó tíz méterre, és aki arra jön, azt tartóztassam fel, bármilyen módon. Őszinte leszek: nem minden esetben tudtam maradéktalanul betartani a taktikai utasítást.

– Mi ma a legkedvesebb sporttevékenysége?
– A futás. Kimegyek a Margitszigetre, lefutok egy-két, de volt már, hogy négy kört, és attól nagyon boldog leszek. Ilyenkor úgy futok, hogy közben nézem az engem körülvevő világot, mert ettől kapcsolok ki teljesen: semmi zene, inkább a madarakat, a kutyaugatást, a szél suhogását vagy a Duna neszét figyelem.

– Ahogy hallgatom az élményeit, az a benyomásom támad, hogy Szani Roland olyan sportfogyasztó, aki nagyobb becsben tartja az aktív sporttevékenységet a passzív sportélményeknél.
– Pedig nézni is szeretem a sportot. A nyolc­vanas évek végén, a kábeltévék hazai megjelenésekor lázba hoztak a szokatlan, vagy legalábbis itthon ismeretlen sportágak közvetítései. Izgalmas volt a pankráció Hulk Hogannel, napestig néztem a sznúkert, érdekelt a darts, az amerikai csapatsportok, és később hosszan bele tudtam feledkezni a curlingközvetítésekbe. De egy focimeccset is sokkalta szívesebben nézek meg a tévében, mint a helyszínen. Akadnak olyan sportágak, amelyeket még ott sem. Egy időben elhatároztam, hogy „megszeretem” a Formula–1-et. Odaültem a képernyő elé, lement a rajt, az első, majd a második kör, a harmadiknál majd' leragadt a szemem, a hatodikban aludtam, és akkor ébredtem fel, amikor a dobogósok ünnepeltek. Rájöttem, mindenki jobban jár, ha máskor alvás helyett inkább elmegyek egyet futni vagy biciklizni – de mindenképpen mozogni.

– Volt a sportágválasztásaiban valamiféle különcség? Az Ady Endre Gimnázium drámatagozatos hallgatójaként aligha vágyott átlagos életre.
– Nem akartam én különcebb lenni a többieknél, az viszont kétségtelen, hogy a középiskolám nem szokványos gimnázium volt. Mindent megtanultunk, amit más iskolában megkövetelnek, de nekünk voltak délutáni külön foglalkozásaink. Beszédművelés, drámaelmélet, kreatív foglalkozások – utóbbin színészekkel tanultunk verseket, monológokat, dalokat, jeleneteket. Humán beállítottságú fiatalként nagyon szerettem odajárni, és negyedik osztályban, talán túl későn, felfedeztem magamban a színészi ambíció­kat is. Végül persze nem jelentkeztem a színművészetire, a családtagjaim egyetértésével a jogi pálya felé indultam el. Egy év történelem szakos bölcsészképzést követően fel is vettek, öt év alatt végeztem, de közben jött a rádiózás, az új szerelem, és ezzel el is dőlt a sorsom.

– Nem is próbálta ki magát jogászként?
– De, a helyi rádiós és televíziós munkáim mellett elmentem egy irodába, de hamar be kellett látnom, hogy ez nem az én világom.

– Unalmasnak találta?
– Aki otthonosan mozog a jog világban, megismeri a logikáját, működési mechanizmusát és a törvényszerűségeit, aligha találja unalmasnak, viszont megint más mindezt érthetően elmagyarázni a jogi gyakorlatban nem, vagy kevésbé jártas ügyfeleknek.

– Sohasem gondol a színpadra? Hogy mi lett volna, ha...?
– Néhanapján 18.55-kor eszembe jut, hogy milyen lenne, ha öt perc múlva kezdődne az előadás, és én ott ülnék az öltözőben, de ez csak játék. Meg aztán a rádiózás is afféle előadóművészet.

– Amelyet immár másfél évtizede Budapesten művel.
– A Danubiusnál kezdtem a fővárosi rádiós pályafutásomat, aztán dolgoztam a Class FM-nél, a Sláger FM-nél, 2022. január 17. óta pedig a Sportrádió munkatársaként szólhatok a hallgatókhoz. Mellette vezettem televíziós műsort is, legutóbb a Hír Tv-n a Mozaikot.

– Hogyan találta meg a feladat az ország első sportrádiójánál?
– Vobeczky Zoltán főszerkesztővel korábban a Danubius Rádiónál, majd a Hír Tv-nél is dolgoztunk együtt, ő keresett meg azzal, hogy lenne-e kedvem a Sport­rádiónál dolgozni. Tetszett a felkérés, bár eleinte nem láttam pontosan, milyen műsorban tudnék szerepet vállalni, de aztán néhány ötletelő megbeszélést követően egyre tisztábban látszott annak a beszélgetős műsornak a kerete, amelyet azóta is én vezetek minden hétköznap 10 és 14 óra között. Szeretem, mert megmutathatom, hogy a sport az élet minden szegmensében jelen van, nem csak az élsportolóéban, hanem tényleg mindenkiében, ráadásul ötvözhetem a sportot és a kultúrát.

– Van a műsornak egyfajta kultúrmissziós törekvése is?
– Arra mindenképpen odafigyelek, hogy a jó példák bemutatásával, az ismert és értékes tevékenységet végző vendégeim történeteivel és tanácsaival minél több hallgatónak hívjam fel a figyelmét arra, hogy a heti rendszeres testmozgásnak kizárólag jótékony hatása van. A mai világban ez már sokaknál természetes igény, akik viszont nem mozognak, ellustulnak, elhíznak, betegek és boldogtalanok lesznek. Pedig nincs is annál jobb érzés, mint akárhány lefutott kilométer után lerogyni egy padra, és levegőért kapkodva belegondolni, hogy na, most valamit elértem. És ettől büszke lesz magára az ember, a büszkeség pedig boldogsághormonokat szabadít fel. És mi lehetne fontosabb és nagyszerűbb érzés a boldogságnál?

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. február 11-i lapszámában jelent meg.)