A gyalogló Petőfi – Berta Mihály publicisztikája

Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem kis híján beletörött az agyvelőm a hírbe (Je suis Szörnyeteg Lajos), amely azt taglalta, hogy az olaszországi Policoróban rendezett hatnapos ultrafutó-világbajnokságon a férfi- és a női versenyt is magyar résztvevő nyerte meg. Gondolhatják, nem a helyszín (kedves kisváros a csizma talpánál), pláne a honfitárs győztesek neve (a nőknél az egykori Telesport-riporter Szilasi Viktória – kanadai-magyar kettős állampolgárként hivatalosan már Viktoria Brown –, a férfiaknál az extrém sportvállalások nagymestere, Rakonczay Gábor nyert) csapta ki a biztosítékot ott fönt, a koponyacsont alatti kis üregben. De hogy emberek tényleg hat napon át fussanak egyfolytában, jóformán megállás nélkül, minimális alvó- és pihenőidőket tartva – ennek befogadásához azért szükség volt némi időre, még ha nem is hatszor huszonnégy órára. Ám amikor sikerült, a hitetlenkedést felváltotta a kíváncsisággal vegyes csodálat.

Azt például a Csupasport informatív összeállításából tudtam meg, hogy miért éppen hatnapos a verseny, és, mondjuk, nem hét (a válasz a London–York távolságban és az 1773-es esztendőben keresendő), vagy hogy a csaknem ötven résztvevő ugyanazt az 1100 méteres kört rótta egyfolytában, hat nap és hat éjjel, de mindenki a saját időbeosztása szerint. Szilasi Viktória például úgy megnyomta az elejét (persze ez az eleje is viszonyítás kérdése: egy százméteres sprinternél két-három másodpercet jelent, ebben az esetben viszont az első két-három napot), hogy csak füstölt. Fél távnál 100 kilométer (!) volt az előnye összetettben a második helyezetthez képest, így aztán a finist kicsit „ella­zsálta” (volt, amikor csak kocogott, előfordult, hogy kiállt, és elment masszíroztatni), de fölényét jól mutatja, hogy amíg ő 694.5 kilométert futott 144 óra alatt, a második legjobb női induló ötven kilométerrel kevesebbet. Ehhez képest Rakonczay Gábor – aki több mint 23 kilométerrel teljesített többet az ezüstérmesnél, s 847.6 kilométeres összteljesítménye három kilométerrel volt jobb az egyéni csúcsánál – a fontolva haladást alkalmazta, miként a reformkorban a későbbi Konzervatív Párt tagjai. Lassan kezdett, viszont kifejezetten rövid pihenési fázisokat iktatott be, hogy aztán szisztematikus munkával kapaszkodjon fel az élmezőnybe, meg sem állva a dobogó tetejéig. Az első napon például csak tízperces leállásokat engedélyezett magának, és később sem aludt többet fél óránál, de hát efféle önmegtartóztatás és szent elhivatottság nélkül nincs győzelem, és nincs beteljesedés sem.

A magyar irodalomtörténet egyik legnagyobb hatású alkotójának, Petőfi Sándornak ugyan semmi köze a modern versenysporthoz, pláne az ultrafutó-világbajnoksághoz, mégis, az a gyanúm, valami hasonló, a beteljesedést előkészítő „aszketikus láz” vezethette száznyolcvan-száznyolcvanöt esztendővel ezelőtt, amikor mai értelemben véve is extrém hosszúságú gyalogtúrái során szinte a teljes történelmi Magyarország területét bejárta „kipróbált két csikaján”.

Szögezzük le gyorsan: a 200 éve született „lánglelkű költő” alapvetően azért tette meg az olykor 100 kilométernél is hosszabb távokat gyalogosan, mert nem akadt más lehetősége az utazásra. „Vasút nincs, a postakocsi rettenetesen drága, s esős időben az sem közlekedik, mert ilyenkor a tengelyfogó sárban lovaskocsi legfeljebb csak az egyik faluból a másikba vergődik el, ha elvergődik. Útrakerekedni istenkísértés-számba megy” – írja Illyés Gyula a Petőfi Sándor című regényes életrajzban. És Petőfi „útrakerekedésének” indoka is folyamatosan változott. Nincstelenség, kalandvágy, vándorszínészet, katonaság, barátok, honismeret, önigazolás, menekülés. Mikor mi.

Tizenhat évesen, miután a félévi bizonyítványa finoman szólva sem valami fényes (magyar történelemből megbukik), s ezt látva apja megvonja tőle az anyagi támogatást, fogja magát, otthagyja a selmeci evangélikus gimnáziumot, és Pestre gyalogol. Csekély 150 kilométer. Február 15-én indul, március 3-án vagy 4-én érkezik meg. „Az első túrát gyorsan követi a többi, és Petőfi nemcsak a vakmerően felfelé ívelő költői pályának, de a rendkívüli megerőltetést jelentő gyalogtúrának is vakmerően nekivág. Azzal az erővel, amit mint turista kifejt, akár a Himaláját is megmászhatta volna” – fogalmazott találóan Varga László a Tudományos Sport­élet című folyóiratban 1973-ban megjelent, A testi kiválóságra törekvő Petőfi című tanulmányában. A gyaloglás persze sokkalta inkább kín és keserv, mint örömforrás. Amikor katonának áll, és Grazba vezénylik, húsz-huszonkét mérföldet kell talpalnia a lucskos, sáros utakon, hat napon keresztül egyfolytában. Aztán később Zágrábban súlyosan megbetegszik, tífuszt kap, orvosa úgy véli, a „tényleges rokkantsághoz nagyon közeledik”. Felmentik a szolgálat alól, ami annyit tesz, hogy Sopronba kell mennie leszerelni – gyalogosan, tizenkét napon át menetelve. („De miért is nem jösz egyszer hozzánk? Majd meglátnád, milyen jól mulatnánk! Messze vagy, de én baka koromban hetvenhétszer annyit gyalogoltam” – idézi fel katonaévei gyaloglásait már 1844-ben a Tompa Mihályhoz című versében.)

Ez sem szegi kedvét. Miután megkapja az obsitlevelét, a márciusi esőben továbbindul Pápára, majd onnan, már havas esőben Pozsonyba („A »rongyosnadrágú, iszonyúan szűk és kiszakadt nyáridolmányú fiatal embert« alig ismerik meg barátai, amidőn a Duna-parton elébük állt” – jegyzi meg könyvében Illyés). Előbbi 92 kilométer, utóbbi majdnem 120. Ám „a mérföldeket semmibe vevő Petőfi immár legyőzte a távolságokat – véli Varga László. – Minden gyengesége ellenére érzi magát olyan fizikai erőben, hogy tetszése szerint bármikor útnak indulhat az ország bármelyik égtája felé.”

A túrákat hosszan folytathatnánk. Vándorszínészként az utazás a természetes létformája, és ahogy majd a Tarka élet című versében is írja erről az időszakról, „gyalogoltam kutyamódon”. Máskor meg „felvettem sipkámat s merre sildje esett, arra indultam”. Fehérvárra a Bakonyon és Veszprémen keresztül, aztán a Balatonra vagy Kecskemétre. Egyik utolsó nagy gyalogos nekiindulása 21 éves korából való. „Hejh, jártam én erre már rossz időben is. Debrecenből utaztam Pestre, 1844-ben, februariusban, kopott ruhában, gyalog, egypár huszassal és egy kötet verssel...” Abból a kötet versből serken aztán majd ki az életmű.

De semmi sem volt hiába. A sokszor céltalannak tetsző kóborlásoknak, ismétlődő vargabetűknek igenis megvolt a magasabb rendű, nemesebb céljuk. „Tettetett közönye, mint minden póza, mégis valami mélyebbre is utal (...) A soproni őrbódéban, a zágrábi kórházi ágyon, végtelen gyalogtúráin még fényesebb diadalról ábrándozhatott” – írja róla Fekete Sándor. Varga László pedig így összegez a Tudományos Sportéletben: „Egymás élére sorakoznak a gyalogtúrák 100 kilométerei, és ha Petőfi valamilyen sportsikerre készült volna, akkor sem kellett volna többet gyalogolnia. Dehát ő ennél sokkal többre készült, többre vágyott: egyenesen a költői babérkoszorúra. Ez űzi-hajtja Pápáról Komáromba Jókaiékhoz, majd mindjárt Pestre és Dunavecsére.” És ez kínál párhuzamot, összevetni való hasonlóságot egy, a teljesítménye legjavát adni készülő sportoló és a megszólalása hangját csiszolgató, még útját kereső, de az önkifejezés vágyának feszültségétől nyughatatlan alkotó között. Amíg ott az aranyérem vagy az egyéni csúcs, itt az önálló műalkotás megszületése a tét, s egyik sem jöhet létre a sokszor hiábavalónak tetsző próbálkozások, a kísérletezés, a szenvedés, és végül önmagunk legyőzése nélkül.

Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni. Olykor bizony gyalog.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!