Népsport: Sidó Ferenc csodája – 27 meccs veretlenül

Miután Joszif Visszarionovics Sztálin 1953. március 5-i halálát követő napokban a politikai lapok mellett a Népsport is kiemelten tálalta az ezzel kapcsolatos híreket – majdnem egy hétig a teljes címlapot és az első három-négy oldalt is „az emberiség bölcs tanítója”halálával és a temetésével összefüggő információkkal töltötték meg –, a március 10-i szám utolsó oldalán kissé eldugott írásból derül ki, hogy      „kínai asztaliteniszezők érkeznek Budapestre”.Amint olvasható, az ázsiaiak a március 20-án kezdődő bukaresti világbajnokságra jönnek Európába, s az addig hátralévő napokat a fővárosunkban töltik. Hogy miért éppen itt, arra Cian Jun-nin, a kínaiak legjobb játékosa adott magyarázatot: „Tanulni, fejlődni akarunk, szeretnénk a magyar játékosokkal közös edzéseken készülni a vb-re.”

Mielőtt még ebbe mai fejjel belegondolva hüledezni kezdenénk, tegyük tisztába: Magyarország akkoriban asztalitenisz-nagyhatalomnak számított, a két világháború között és a második után a világbajnokságokon legtöbbször a mieinké volt az utolsó szó, bár éppen az egy évvel korábban Bombayben megrendezett vb-t követően kissé savanyú volt a szőlő, ugyanis „csak” két-két aranyat, ezüstöt és bronzot szereztünk. A történetük első világbajnokságára hangoló kínaiak mindenesetre kellemes edzőpartnernek bizonyultak. A Népsport korabeli munkatársa, a sportággal kiemelten foglalkozó Szekeres József úgy fogalmazott, „szinte hihetetlen, hogy a tollszárfogással milyen keményen tudnak ütni, feltűnő, hogy nem csak a tenyeres, hanem a fonák oldalról is meg tudják kezdeni a támadást, pedig az ütőnek csak az egyik oldalát használják, emellett a gyorsaságuk és a ruganyosságuk a legfeltűnőbb, a legrövidebb ejtéseket is beérik.”

Ha már itt voltak, néhány edzőmeccset is játszottak a magyarokkal, ami a mieink számára önbizalom-növelő lökettel ért fel: az első, vegyes csapatokkal lejátszott találkozón 10:2-re, azután csak a férfiak 5:0-ra, a nők pedig 3:2-re nyertek.

A bukaresti világbajnokságot mindezek ellenére óvatos lelkesedéssel várták idehaza, mert bár Sidó Ferenc és Gyetvai Elemér formája biztató volt, Kóczián Józsefre ez korántsem volt igaz: „Kóczián nincs a legjobb erőben, megviselte a makacs influenza, amely arc­üreggyulladásba csapott át”– szólt az orvosi vélemény, s tekintve, hogy a férficsapat egyik kulcsemberéről volt szó, érthető a visszafogott várakozás, az akkor már hatszoros világbajnok Sidó szavai legalábbis erről árulkodtak: „Szeretnénk legalább úgy szerepelni, mint Bombayben szerepeltünk, jó lenne megvédeni a csapat-világbajnokságot. Most kétségtelenül nehezebb dolgunk lesz, mint Bombayben volt, hatalmas harcra van kilátás az egyéni számokban is.”

A nehézségek mellett persze akadtak bizakodásra okot adó fejlemények is, bár ezekről – ki tudja, talán csak babonából – kevesebb szó esett. Ilyen volt például, hogy az 1952-ben Indiában valósággal berobbanó, négy aranyat és egy bronzot szerző japánok Bukarestben nem indultak, márpedig a távol-keletiek hiányában valószínűsíthető volt, hogy a tizenegy tagú magyar küldöttség ismét főszereplővé lép elő.

A vb helyszínére két nappal korábban megérkező csapatunk néhány alkalommal a házigazda románokkal is tartott közös edzést, aminek a sportbarátságon, no meg a keleti tömb összetartásán túl is volt értelme, ugyanis a románok legjobb női játékosának, Angelica Rozeanunak két magyar partnere is volt a vb-n: Sidó Ferenc és Gervainé Farkas Gizella. Ráadásul a Sidóval alkotott vegyes párosa címvédőként indult, nem csoda, hogy a Népsport Rozeanut is megszólaltatta: „Úgy látom, Sidó most jobb formában van, mint Bombayben volt. Szükség is lesz erre a formára, hiszen most sokkal nehezebb dolgunk lesz”– nyilatkozta a vegyes páros mellett női egyesben is címvédő Rozeanu, akiről kiderült, a vb-t megelőzően januárban vesegyulladása volt, emiatt egy hónapot ki kellett hagynia, így aztán maga sem tudta, mennyire sikerült formába jönnie.

A világbajnokság kedvéért felújított bukaresti Floreasca-csarnokban hat asztalon kezdődtek el a küzdelmek, mégpedig az akkoriban megszokott menetrendnek megfelelően a csapatversenyekkel. Az első napok jobban nem is alakulhattak volna, a férfiak öt, a nők pedig három mérkőzés után is veretlenek voltak, a hölgyek például úgy léptek át 3:0-ra Kínán, hogy mind­össze egy játszmát veszítettek – akkor ez volt a papírforma, ma egy nagyon szoros 3:2-es győzelem is világszenzációnak számítana. Női válogatottunk számára a kritikus pont az angolok elleni mérkőzéssel jött el. Az A-csoportban veretlenül álló két együttes összecsapásának tétje a világbajnoki döntőbe jutás volt, a mieink a Kínát legyőző, már rutinosnak számító Gervainé Farkas Gizellával és a még fiatal, mindössze 17 éves Kóczián Évával álltak fel, az angolok pedig a Rowe testvérekkel, Diane-nal és Rosalinddal. Farkas ugyan hozott egy partit, de mivel Rosalind Rowe egyesben és párosban is legyőzhetetlen volt, az angolok nyertek 3:1-re, ami egyben a magyar válogatott bronzérmét jelentette.

A férfiaknál is összejött a magyar–angol párharc, igaz a fináléban. A vb elvitathatatlanul két legjobb csapatából – a csoportban mindkét együttes hatból hatot nyert meg, a mieink mérkőzésaránya 30:4, az angoloké pedig 30:5 volt – kiemelkedett Sidó, aki félelmetes formában játszott, vagy ahogy a Népsport minősítette, „ágyúzott”: a csoportkörben 12 meccséből mind a 12-öt megnyerte, a döntőben pedig háromból háromszor győzött. Ennél többet nem tehetett az aranyéremért, mégis meg kellett elégednie az ezüsttel, miután a fináléban a magyar csapatból rajta kívül senki sem tudta hozni magát, Kóczián háromszor, Gyetvai kétszer hagyta el vesztesen az asztalt, azaz úgy is fogalmazhatunk, a fináléban Anglia 5:3-ra legyőzte Sidót. A csalódás után Kóczián igencsak önkritikusan nyilatkozott: „Betegség sohasem jön jól, de az én esetemben a lehető legrosszabbkor jött. Visszavetett a felkészülésben, gyenge voltam s tudom, otthon sokan voltak, akik azt mondták, hogy ilyen formában engem ki sem szabad küldeni Bukarestbe. Nagyon gyengének éreztem magam a csapatdöntőn, s végtelenül bánt, hogy egyetlen mérkőzést sem tudtam nyerni.”

Az egyéni számokban aztán Kóczián, de még inkább Sidó kárpótolhatta magát. Utóbbi félelmetes sorozatot produkált, ugyanis a csapatverseny során megnyert 15 meccséhez még hozzádobott egyesben, párosban Kócziánnal és vegyes párosban Rozeanuval négyet-négyet, azaz a bukaresti vb-t 27 meccsből 27 győzelemmel, ebből következően a csapatezüst után három arannyal zárta.

„Tisztában voltam azzal, hogy a magyar bajnokságban és a kínaiak elleni mérkőzéseken mutatott formám alapján jó szereplést várnak tőlem– fogalmazott a tornát követően. – Az alapos felkészülés nagy önbizalmat adott. A nagy felelősség lelkesítőleg hatott rám. Még akkor is újítani tudtam, amikor a nézők már elveszettnek hitték részemre a játszmát.”

Sidó mellett Gervainé lehetett volna igazán elégedett, a csapatban szerzett ezüstöt követően párosban Angelica Rozeanu oldalán aranyérmes lett, a románnal szemben elbukott női egyes döntő azonban bosszantotta: „Nagyon készültem erre a versenyre, sokkal alaposabb volt az előkészületem, mint az utóbbi években. Sajnos nem tudtam győzni az egyéni döntőben, Rozeanu nemcsak jobban bírta, hanem jobb taktikával is játszott, mint én. Annak természetesen nagyon örülök, hogy a női párost megnyertük. Az angolok nagyon nagyra voltak a Rowe kettőssel.”

A Népsport pedig a kor szellemének megfelelően a magyar sikerek mellett elsősorban annak örült, hogy az egyéni számokban csak „a népi demokráciák versenyzői szerezték meg a bajnoki címet”, ami ugyan igaz, de a képet árnyalja, hogy kizárólag magyar és román aranyak születtek. Így hét évtized távlatából érdekes olvasmány az angolok háromszoros egyéni világbajnoka, Richard Bergmann nyilatkozata is, aki egyebek mellett arról beszélt, hogy „szembetűnő volt, hogy a magyar versenyzők milyen nagyszerűen bírták erővel, nem kétséges, hogy a magyarok felkészülése volt a legjobb. A férfiaknál nagyon tehetségesek a fiatalok, nem kell aggódniuk a magyaroknak a soron következő világbajnokságok miatt. Ami pedig a nőket illeti, a magyarok utánpótlása a legtehetségesebb.”

Nos, ma már tudjuk, Bergmann jóslata nem állta ki az idő próbáját: az 1953-as világbajnokság óta a magyar asztalitenisznek megközelítőleg sem volt hasonlóan eredményes világversenye, s jó ideje nemhogy a kínaiak tanulnak tőlünk, hanem velünk együtt az egész világ próbál ellesni valamit a kínaiaktól – egyelőre reménytelenül.