Zeusz, bika és a legősibb extrém sport – Berta Mihály publicisztikája

Ha az ember Kréta szigetére utazik, nem árt, ha felkészül bizonyos állatok megszokottnál intenzívebb jelenlétére. És nem, még véletlenül sem azokra gondolunk, akik a miénkhez egészen hasonló nyelvi eszközök segítségével igyekeznek megértetni magukat, ketchupot nyomnak a görög salátára, meleg sörrel öntik fel a méregerős frappét vagy – tényleg megtörtént – azért nem adnak borravalót az étteremben az egyébként valóban teljes körű kiszolgálás elismeréseként, mert „ti meg itt voltatok százötven évig”. Ceterum censeo: az ábécében még mindig túl sok a betű, ideje lenne néhányat szabadságra küldeni.
Ha az ember Kréta szigetére utazik, nem árt, ha felkészül bizonyos állatok megszokottnál intenzívebb jelenlétére. És nem, még véletlenül sem azokra gondolunk, akik a miénkhez egészen hasonló nyelvi eszközök segítségével igyekeznek megértetni magukat, ketchupot nyomnak a görög salátára, meleg sörrel öntik fel a méregerős frappét vagy – tényleg megtörtént – azért nem adnak borravalót az étteremben az egyébként valóban teljes körű kiszolgálás elismeréseként, mert „ti meg itt voltatok százötven évig”. Ceterum censeo: az ábécében még mindig túl sok a betű, ideje lenne néhányat szabadságra küldeni.

Macskából, kabócából, juhból vagy bikából viszont tényleg vészes túlkínálat mutatkozik. Na jó, kabócát egyet sem láttunk, azt pedig inkább megtippelni sem merjük, hányat hallottunk, de azt bizton állíthatjuk, a Quimby dalával ellentétben nekünk nem G-dúrban zúgtak. Macskával ellenben egyszerűen nem lehet nem találkozni a szigeten: a fajtájukra oly jellemző archaikus szabadságvágyat maradéktalanul kiélve ott domborítanak (adott esetben inkább homorítanak) mindenhol, legyen az tengerparti sétány, éttermi asztal lába, bazársori bőrövárus pultja vagy egy lakatlannak tetsző romház egykori nappalijának kellős közepe. Gazda, színes bolhanyakörv és oltási igazolvány nélkül – de jóllakottan és boldogan. A krétai juhok boldogságára viszont már nem vennénk mérget. Vörösmarty Mihály Szózatának szellemében („Itt élned, halnod kell”) vagy egykedvűen fogyasztják a kopár hegyoldal soványka fűkészletét, vagy egykedvűen kerülnek fel valamelyik helyi taverna étlapjának öt legkedveltebb fogása közé. Harmadik út náluk sincs.

Na és a bikák! Krétán, hála az elmúlt négy­ezer esztendő kulturális hagyományainak, minden a bika körül forog – bikafej van a helyi készítésű pamutpólón, bika a hűtőmágnesen, bikát formáz a szuvenírként hazavihető faszobor, sőt még bika formájú öngyújtót is árulnak. A finnyásabbak ugyan megjegyezhetik, igazi bikát bezzeg nem látni sehol, de mivel reklamálni leginkább zeuszi szinten lehet, mindenki beéri a derék patás tárgyiasult formájával.

És ha már Zeusz! A krétai „bikamizériát” – mint oly sok más kalamajkát – elsősorban neki köszönheti a világ, merthogy a mitológiai történet szerint a magával és a vérével nem bíró „őfőistenségnek” megtetszett Agénor föníciai király tengerparton játszó lánya, Európé, ezért hófehér bika alakjában megjelent előtte, rávette, hogy másszon fel a hátára, majd uzsgyi, átúszott a tengeren és meg sem állt vele Kréta szigetéig. Itt aztán megtörtént, aminek meg kellett, Európé pedig – akinek kontinensünk a nevét köszönheti – három fiúgyermeket szült: Minószt, Rhadaman­thüszt és Szarpédónt. Előbbiből lett Kréta legismertebb mitológiai királya, és az ő nevén emlegetjük azt a több mint négyezer évvel ezelőtt a bronzkorban kezdődött időszakot (minószi kultúra), amelyet az európai civilizáció bölcsőjének tekinthetünk.

Amúgy Minószhoz is kapcsolódik bikatörténet! A krétai király felesége, Pasziphaé egy nap ellenállhatatlan vágyat érzett egy – Poszeidón, a tenger istenének tiszteletére fel nem áldozott – bika iránt. Hogy önszántából lobbant-e lángra a derék négylábúért vagy az istenek machináltak valamit a háttérben, nos, a kérdés egyelőre döntetlenre áll, mint egy valamirevaló olasz bajnoki futballmeccs a 88. percben. A lényeg, hogy a vágyat tett követte (Dai­dalosz, a kor ezermestere kínálta a megoldást, de a részletekbe most nem mennénk bele), s a végén megszületett egy félig ember, félig bika teremtmény, Minótaurosz, aki aztán elővigyázatosságból a knosszoszi palotában megépített labirintusban elzárva, athéni áldozatok elfogyasztásával töltötte szabadidejét, és csillapította éhségét. Mígnem megérkezett Athénból a megmentő, vagyis Thészeusz király, aki előbb beleszeretett Minósz lányába, Ariadnéba, majd a lánytól a mézédes csókokon túl fegyvert és fonalat is kapott, így már semmi sem akadályozhatta meg, hogy legyőzze a „szörnyszülöttet”. A happy end viszont – deus ex machina – elmaradt, ám erről nem itt és nem most.

A mítoszok egymásra rakódott hagymahéját lefejtve annyit bizton meg tudunk állapítani (főleg, hogy a múlt században Arthur Evans feltárta a knosszoszi palota maradványait, bár bírálói szerint azt végül túlontúl is saját elképzelései, mintsem a tudomány igazolt tézisei szerint alakította), hogy a kultúra központja mai értelemben véve igen fejlett, többek között saját csatornahálózattal és vízöblítéses mosdóval felszerelt épületmonstrum volt, négy szinttel és ezernél is több, folyosókkal tagolt és egymástól elválasztott, zegzugos helyiséggel – maga a labirintus. A szó egyébként a Krétán használt kettős bárd, a labürosz nevéből ered, amelyből rengeteg került elő a szigeten folytatott régészeti feltárások során.

De van magyarázat a Minótauroszra, vagyis Minósz bikájára is.

Aki idáig eljutott az olvasásban, annak először is hálás köszönet, másodsorban igen, most jön a válasz a „De mégis, mi a fészkes fene köze van ennek a sporthoz?” – amúgy releváns – kérdésre. Merthogy a sport itt lép be a képbe – végre. A gazdag krétai régészeti leletek között több olyan alkotás is akad, amely egészen különleges és máshol nem ismert, legalábbis ránk nem maradt mozgásformát, az úgynevezett bikaugrást örökíti meg. A bika, ahogy a mitológiai kitekintőből is kiderült, fontos állata volt a korszaknak, bár a történészek legújabb kutatásai szerint kultusz tárgya sosem volt a szigeten, hanem – ahogy Németh György is leírja A bika az antik Mediterráneumban című írásában – „csak a kultusz során bemutatott áldozatként használták”. A (vallási) áldozat része lehetett a bikaugrás is, aminek érdemes sportértéket tulajdonítani. A ránk maradt szobrok és freskók (illetve freskótöredékek) alapján arra következtethetünk, hogy egy kifejezetten nehéz, nagyon magas felkészültséget igénylő mozgásformáról volt szó, amelyben az életveszély sem volt elhanyagolható szempont – tisztára, mint egy mai extrém sport. A bátor vállalkozó az élő bika szarvába kapaszkodva (hogy az állat mozgásban volt-e, vagy álló helyzetben kellett végrehajtani, nem egyértelmű) szemből lendült fel a hátára, vélhetően egy akrobatikus mozdulatot, mai értelemben vett szaltót bemutatva, majd vagy ott kellett további kunsztokat csinálni, vagy épp ellenkezőleg, beleugrani a bika mögötti „segítő” karjaiba. Bárhogy is, lélegzetelállító lehetett a modern kori tornasport lóugrásának négyezer évvel ezelőtti, hús-vér „sportszeren” bemutatott variánsa, amelyet a kutatók szerint nők is megpróbálhattak, gyakorlataikhoz ráadásul különleges öltözéket készítettek maguknak: lapos lábbelit, rövid szoknyát és kivágott ingvállat. Egyszerűbben: ez volt az első sportruházat.

Hogy aztán valóban vallási-szakrális okok álltak-e a bikaugrás mögött, esetleg a korabeli elit vállalkozó szellemű „aranyifjainak” virtuskodásáról volt inkább szó, netán egy harmadik elméletnek van igaza, amely szerint a bikaugráson a nem szabad emberek vehettek részt, mint később Rómában, a Colosseum gladiátorai – alighanem sosem derül ki pontosan.

Annyi azonban bizonyos: az ősi kultúra fennmaradt, a maga töredékességében is lenyűgöző ismeretanyaga pedig azt bizonyítja, a sport, a mozgás és a versengés, ássunk bármilyen mélyre is a múltunkban, nem hiányozhatott az emberiség életéből.

Már csak az a kérdés, vajon négyezer év múlva mi marad meg a modern kori ember sportéletének emlékeként.

Reméljük, azért nem csak egy Chicago Bulls-mez…

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!