Nevükkel is nyertek – Berta Mihály publicisztikája

Szakági, sőt sportági szempontból is kész szerencse, hogy Muszukajev Iszmail aranyérmet nyert a szabadfogású birkózás 65 kilós súlycsoportjában a belgrádi világbajnokságon. Képzeljék csak el, ha történetesen Nagy László, netán Szentkereszthy Rómeó nyakába akasztják azt a medáliát. Az öröm, a boldogság, a büszkeség és a hírérték két, de legfeljebb három nap után elillan, mint a csuklóra permetezett illatminta a sarki drogériában. Végtére is, mondanánk, nem történt semmi rendkívüli, a mi fiunk lett az első – as usually –, lehet szépen továbbsétálni, esetleg nem felállni a fotelből. Így viszont, hogy Muszukajev – a klasszikus riporteri nyelvbotlás terminus technicusát kölcsönvéve – „nem a szülőföldjén látta meg a napvilágot”, még hosszú hetekig mehet a szájkarate, hogy akkor ez most végül is kinek a sikere. És így a téma, ezzel együtt a szabadfogás, meg persze cakompakk a birkózás – némi képzavarral élve – asztalbontás után is terítéken marad, ami, ismerve a sportágak egyre szélesedő (túl)kínálatát, reklámnak sem utolsó.

Engedelmükkel viszont itt és most pontot is tennénk a „Ki a magyar?” vita 3456. fejezetének végére, annál az egyszerű oknál fogva, hogy az írás témája nem Muszukajev, nem is a Kaukázus és az Alföld összehasonlító elemzése, de még csak nem is a birkózás jövője.

Hogy akkor mégis mi? El sem hinnék: a nevek. Az egyszerű, hétköznapi, talán kissé unalmas nevek. Az asszociáció lelkes, odaadó és feltétlen híveként ugyanis a magyar szabadfogású birkózás történetének második világbajnoki címét megnyerő Muszukajev Iszmailról eszünkbe jutott a 44 évvel korábban diadalmaskodó „első fecske”, Kovács István (az 1979-ben vb-t nyerő „fehér hollóról” egyébként a mai Képes Sportban olvashatnak bővebben). Kovács István birkózóról pedig Kovács István olim­piai aranyérmes ökölvívónk, aki azon túl, hogy világ- és Európa-bajnoki címet (kettőt-kettőt) is nyert az amatőrök között, birkózó névrokonához hasonlóan beírta nevét a sport halhatatlanjai közé – azzal természetesen, hogy első magyarként szerzett világbajnoki címet a profik mezőnyében. Kovács „Kokóról” aztán eszünkbe jut egy másik (bece)névrokon, Berki Krisztián olimpiai bajnok tornászunk mestere. A korábbi tanítványa szájából mindig olyan kedvesen és szeretetteljesen elhangzó „Kokó bá”, vagyis Kovács István mesteredző, aki nélkül talán a lólengés legutóbbi magyar klasszisa sem nyer tíz aranyérmet a különböző világversenyeken.

És amikor idáig jutottunk, már rég nem gondolunk a birkózószőnyegre, hanem a további „sportvonatkozású” Kovács Istvánok keresésére indulunk.

Nem kell sokat gondolkodni. A nevek úgy jönnek egymás után, mintha egy Krúdy-novellából bukkantak volna elő.

Itt van Kovács István, az erdélyi futballszakember, aki játékosként három világbajnokságon szerepelt a román labdarúgó-válogatott színeiben, majd edzőként a világ legnagyobb hatású mestereinek polcára került, elsősorban azzal, hogy Rinus Michels totális futballját folytatva kétszer nyert BEK-et az Ajaxszal. És itt van Kovács István vízilabdaedző, aki megannyi hazai sikerén felül kétszer is Európa trónjára ültette klubcsapatát: 1994-ben az Újpestet, tíz évvel később pedig a Honvédot. Sőt, 2017-ben szakmai igazgatóként kivette a részét a Szolnok BL-győzelméből is. Aztán Kovács István súlyemelő, aki 1987-ben az ólomsúly Európa-bajnoki bronzérmese lett szakításban. És itt vannak persze a labdarúgók is. Kovács István, becenevén Lutyi, a harmincas-negyvenes évek komáromi és győri csatára. Kovács István, azaz Kovács IV a Szombathely, az MTK és a Tatabánya egykori balszélsője, aki volt, hogy három másik Kováccsal, Imrével, Józseffel és Ferenccel egy időben rúgta a labdát a Hungária körúton. Aztán Kovács István, a Salgótarján, a Vasas és a Tatabánya tízszeres válogatott támadója, aki 1974-ben aranyérmet nyert az U23-as Európa-bajnokságon. Vagy Kovács István, a Haladás, a Fehérvár és a Győr 15-szörös válogatott középpályása – egy generáció „Kiskokója”. És persze Kovács István nagykárolyi FIFA-játékvezető, a 2022-es Európa Konferencialiga-döntő bírója sem maradhat ki a sorból.

Amit engedelmükkel itt le is zárnánk, egyrészt mert még jó hosszan folytatható, és már így is azon idegeskedünk, hogy vajon kit felejtettünk ki a felsorolásból. Másrészt meg a sok kiváló Kovács Istvánról eszünkbe jutott régi mániánk, a „legsportosabb” magyar vezetéknevek ranglistájának összeállítása. Az egyszerűség kedvéért az olimpiai bajnoki cím lett a siker mértékegysége. Ha e szerint cselekszünk, azt kell megállapítanunk, hogy ebből a nézőpontból szemlélve a Varga a nyerő. Ezzel a vezetéknévvel hét különböző magyar ötkarikás aranyérmest köszönthettünk az elmúlt csaknem hatvan esztendő során. Az első a labdarúgó Zoltán volt, aki 1964-ben győzött, és könnyen duplázhatott volna, ha 1968-ban nem a szabadságot választja – a válogatott címet védett, Varga viszont még a torna rajtja előtt disszidált. Mexikóvárosban, mondjuk, így sem maradtunk Varga-arany nélkül, amiről légsúlyú kötöttfogású birkózónk, Varga János gondoskodott. 1980-ban a sportlövő Károly hozta a Vargák harmadik bajnokságát (a kisöbű sportpuskások fekvő számát nyerte meg), amivel nemcsak országot-világot, de talán még önmagát is meglepte. A Vargák aranykora 2000-ben köszöntött be, méghozzá vízilabdában: Sydney-ben Varga Zsolt, Athénban és Pekingben Varga Tamás állhatott fel társaival a dobogó tetejére. A bivalyerős bekknek ráadásul 2008-ban „segítsége” is akadt Varga Dániel és Dénes személyében, akik Keserűék, Konrádék és Steinmetzék után a sportág negyedik magyar olimpiai bajnok testvérpárja lettek.

A Kovácsoké lenne a képzeletbeli második hely. Hatan vannak, és érdekes, hogy a hatból négyen a rendszerváltás után léptek be a klubba. Kovács Antal 1992-ben írt sporttörténelmet azzal, hogy első magyar cselgáncsozóként diadalmaskodott olimpián. 1996-ban az ökölvívó Kovács István „karcolhatatlan” bunyóval lett Atlantában az 54 kiló bajnoka, Kovács Ágnes pedig újabb négy év elteltével vitte tovább a „családnév rótta kötelességet”, s lett a női 200 méteres mellúszás győztese. És még egy különlegesség: mindketten az előző játékokon nyert bronzérmüket váltották a következőn aranyra. Majdnem pontosan ugyanezt az „algoritmust” vitte tovább Kovács Katalin kajakozó is, aki a Sydney-ben gyűjtött két ezüstöt követően nyert 2004-ben női kajak kettesben, majd a következő két játékokon is szerzett egy-egy újabb aranyérmet: Pekingben párosban címet védve, Londonban pedig a négyes tagjaként. Sikerkovács, vagyis sikeres Kovács persze akadt már előttük is: a kardvívó Kovács Pál 1936 és 1960 között egy egyéni és öt csapat­arannyal gazdagodott, Kovács Imre pedig a Helsinkiben diadalmaskodó labdarúgó-válogatottban szerepelt.

A harmadik hely a Németheké. Az első a két világháború közötti időszak leggólerősebb vízilabdázója, Németh János volt, a mindenki által csak Jamesznak becézett center Los Angelesben és Berlinben is olimpiai bajnok lett. Őt időrendben Németh Imre kalapácsvető követte, aki 1948-ban a második világháborút követő első magyar bajnoki címet nyerte a játékokon. Huszonnyolc évre rá a család egy másik tagja is „bearanyozódott”, hiszen fia, a gerelyhajító Miklós is megtapasztalta, milyen érzés az olimpiai dobogón végighallgatni a magyar Himnuszt – mindezt világcsúccsal megnyert döntőt követően. Ezzel egyébként ő lett a magyar sport második Németh családnevű gerelyhajító-bajnoka, hiszen 1968-ban – a csak névrokon – Németh Angéla is ebben a versenyszámban győzött. Kétszeres olimpiai bajnok Némethtel kezdtük, zárjuk is a felsorolást egy másik duplázóval. Németh Ferenccel, aki 1960-ban az öttusa egyéni és csapataranyérmét is hazahozta az Örök Városból. Egyszersmind azt is megtapasztalhatta, amit csak igen kevesek: hogy magyarok milliói éltessenek egy német(h)et.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!