Heidum Bernadett most is a jégen érzi magát a legjobban

– Javában tart a szezon: egy korábbi rövid pályás gyorskorcsolyázó ilyenkor úgy érzi, hogy menne a jégre?
– Az érzés idővel szelídül. Persze onnantól már nem élsportoló az ember, hogy szögre akasztja a korcsolyáját, hogy nem tölt a jégcsarnokban napi nyolc órát, de azért jó ideig bennem is ott volt, hogy kezdődik a szezon, jó lenne a többiek között lenni. Aztán „megüti” az embert felismerés, hogy ehhez neki már semmi köze... Nekem két év kellett hozzá, hogy a versenyeket már úgy tudjam nézni, hogy közben a korisokat figyelem, s azt, milyen jól mennek a jégen.

– Nehéz kiszállni? Vagy önnek nem volt annyira, mert tudta, hogy a pjongcsangi olimpia után befejezi, így a lelkét is fel tudta készíteni a búcsúra?
– Aki olimpiai sportágat űz, rendszerint négyéves ciklusokban gondolkozik, ritka, aki közben száll ki. Igen, általában előre megtervezi az ember a végét, de...

– De fáj akkor is, ugye?
– Hogyne fájna! Ha valaki hatéves kora óta a korcsolyázócsaládban él, ha tíz-tizenkét éves kora óta azzal kel és fekszik, hogy eljusson az olimpiára, hogy a világversenyeken felérjen a dobogóra, akkor a búcsú fájdalmas. Nagy pofon, amikor reggel úgy ébredsz, hogy nincs cél – hogy az, ami a te célod volt, már másoké. Nehéz kilépni ebből, ezzel együtt azt is gondolom, hogy benne maradni is az. Igazi mókuskerék: a napi edzések, a versenyek, hogy állandóan távol vagy a szeretteidtől, hogy mindig mindenből kimaradsz, fura kettősséget ad, viszont aki olyan szerencsés, hogy imádja a sportágát, képes hosszú ideig benne maradni. Én pedig imádok korizni – a KSI-ben edzőként dolgozom, vagyis a korcsolya maradt a lábamon.

– Hogy került egyáltalán rá? Mert odáig rendben van, hogy önnek, önöknek köszönhetően mára már ismertebb sportág lett a short track, de húsz évvel ezelőtt nem volt az.
– Nagy szerencsém volt, mert a Műjégen a korcsolyaoktatók közül a Kaszala testvérekhez kerültem – egyikük, Tamara volt az első női olimpikonunk ebben a sportágban. Egyébként leginkább a nővéremet találták ügyesnek. A juniorkorosztályig ő is korizott, ám őt annyira nem vonzotta a sebesség és az adrenalin, mint engem.

IMÁDOTT NAGYPAPÁJA VITTE LE A JÉGRE

– Viszont a jégpályára is el kellett találniuk! Oda ki vitte el a Heidum lányokat?
– Az apai nagypapám. Sohasem volt otthonülő típus, vitt minket mindenfelé, így a jégpályára is.

– Emlékezzünk meg róla, hiszen nemrég veszítette el – és a korcsolyázócsalád is, mert nemigen rendeztek itthon olyan short track versenyt, amelyiken a nagypapája ne lett volna ott, sőt, gyakorta külföldi viadalokon is a lelátóról buzdította a magyar csapatot.
– Nagypapám nélkül valóban nemigen kezdődött verseny, s a sportszeretetét az édesapám is örökölte, mindketten imádták nézni a versenyeket: már javában a felnőttek között korcsolyáztam, amikor olykor-olykor még külföldre is elkísértek. A nagypapám volt a magyar csapat legnagyobb szurkolója – akkor is, ha én nem is voltam a jégen. Még azután is lejárt a jégpályára, hogy én visszavonultam.

– Elárulta, hogy a nővérét tartották igazán ügyesnek, de arra emlékszik, amikor önnek is azt mondták, maradjon, mert látnak önben is fantáziát?
– Azt hiszem, mindketten jó ideig azért jártunk korcsolyázni, mert megszerettük a közeget, a klubunk a második családunkká vált. Ez vitt előre, csak később segítettek a fejlődésben az eredmények. Emlékszem, éltem-haltam az edzőim dicséretéért. Ha Kaszala Tamara vagy Klaudia, később pedig Bánhidi Ákos megdicsért, én szárnyaltam. A mai napig így van: ösztönöz, ha kapok egy e-mailt, amelyben megdicsérik a munkámat. Aztán jöttek az érmek, én pedig mindig kitűztem magam elé egy célt – amikor eléri az ember, a kiteljesedés érzésével tölti el.

– Ezt értem, ráadásul a rövid pályás gyorskorcsolyázás szerelmese vagyok: mi, szurkolók imádjuk nézni az őrült száguldást, a remek technikai megoldásokat, a pörgős futamokat, ám egy sportoló hogyan tudja megszokni, hogy kilökhetik, akár vétlenül is kizárhatják, vagyis hogy a siker nem csak rajta múlik?
– A nagypályás gyorskorcsolyázással ellentétben rövid pályán valóban előfordul, hogy rajtunk kívülálló döntés születik, de ezt el kell fogadnunk. Aki nem tudja feldolgozni, ráadásul lehetőleg gyorsan, ne is kezdje el űzni ezt a sportágat... Ugyanakkor van három egyéni táv, a váltó mellett most már vegyes váltóban is rendeznek versenyt, vagyis több esélye van a korisnak egy-egy viadalon. És éppen az az izgalmas benne, hogy nem elsősorban az órával versenyez az ember, hanem a többiek ellen. Nagyon kell figyelni, taktikázni, folyamatosan döntéseket hozni: azon kívül, hogy agilis az ember, muszáj okosnak is lennie. A szépsége éppen abban rejlik, hogy nem monoton, hiszen minden futamnak megvan a különlegessége, és ez még az edzésre is igaz. Sohasem unalmas. Tudom persze, hogy akadnak, akik megnéznek egy futamot, s megkérdezik, mi ebben a jó, hiszen van egy pálya, amely száztizenegy méter, a versenyzők meg csak mennek körbe-körbe. Csakhogy nem mindegy, hogy a köröket hogyan teszed meg. Egy pillanat alatt változik minden, szerintem kevés sportágban van ekkora mozgás és ennyi adrenalin.

– És mi a helyzet a félelemmel? Mindig ott van az emberben, vagy ellenkezőleg, eszébe sem jut?
– Biztos van olyan short trackes, akiben egyáltalán nincs félelem, én is ilyen voltam sokáig. Én nyaranta pályakerékpároztam, abban a sportágban is nyertem magyar bajnokságokat, s ott is lehet félni, de bennem nem volt félsz. Aztán eltörtem a lábam, és utána jó ideig féltem, szerencsére idővel leküzdöttem. Azért ha eljut egy bizonyos szintre a versenyző, akkor elég stabilan megy a pályán. Persze néha kitörik alatta a jég, rálépnek a lábára, elsodorják, kilökik, az ütközést követi az esés, de erre nem gondol az ember. Meg sem fordul a fejében, hogy hű, ennél a sebességnél jó nagyot lehet esni – annyira lenyűgöző ez a sportág, hogy ez az utolsó, amire gondol a versenyző. És általában az esés sem fáj annyira, mint ahogy a külső szemlélőnek tűnik.

– Annyira szépen beszél a sportágáról, hogy az embernek kedve támad korcsolyát húzni. De mi történt olyankor, amikor Heidum Bernadettnek nem volt kedve hozzá? Ilyen hosszú pályafutás során, kivált tiniként, óhatatlanul előfordul, hogy az embernek nincs kedve edzésre menni.
– Őszintén mondom, nekem nem volt ilyen. Annyira imádtam korizni, hogy sohasem éreztem így. Pjongcsang előtt két évvel súlyos sérülést, csontelhalást diagnosztizáltak nálam, s ez tulajdonképpen döntött a karrierem végéről is, ám odáig én még az edzéseket is élveztem. Azt, hogy fel tudtam menni a fiúkhoz is a jégre, hogy képes voltam lekövetni őket – nem túlzás: még „meghalni” is szerettem az edzéseken. Ahogy idősödtem, értelemszerűen már kevesebbet bírtam, a sérülés után kiváltképp lejtőre kerültem, de sok-sok éven keresztül eszembe sem jutott, hogy ne menjek edzeni.

„NEKÜNK NEM TETTEK A FENEKÜNK ALÁ SEMMIT”

– Azon túl, hogy szerette, szereti a sportágát, alázatos és szorgalmas is volt. Az életben is ilyen? Szereti, ha rendben mennek a dolgok ön körül?
– Igen, és szó, ami szó, ezek a tulajdonságaim az anyaságot némiképp meg is nehezítik... Amikor Zoé megszületett, már kéthetes korában meg akartam fejteni, miért sír, és frusztrált, ha nem sikerült.

– Mára lazább lett valamelyest?
– Igen, és sokkal türelmesebb is. Az anyaság megnevelt, megértettem, nem mindig tudok mindent irányítani, néha nem baj, ha az ember úszik az árral. Vissza kellett vennem a maximalizmusomból is, és el kellett fogadnom, hogy igenis szükségem van segítségre. A szüleim és a férjem, aki egyébként három anyát is kitesz, támogatnak.

– Ha már a családot említi, tágítsuk kicsit a kört: a kétezres években igazi családot alkottak itthon a rövid pályás gyorskorcsolyázók – a maga esetlenségével, nehézségeivel, de már mérhető eredményeivel kifejezetten szerethető volt a közeg.
– Valóban jó kis brigád volt. Előttünk is volt már egy-két jó eredmény, ám még messze álltunk attól, ahol jelenleg tart a magyar short track. Mi voltunk itthon a második generáció: sok mindent nem tudtunk még, egy-egy ázsiai vagy tengerentúli világkupaversenyen figyeltük, elemeztük az ellenfeleket, miközben szerettünk volna közéjük tartozni. Le kellett tennünk valamit az asztalra úgy, hogy nekünk nem tettek a fenekünk alá semmit. Teljesítménykényszerben voltunk, miközben a feltételek nagyrészt hiányoztak, ennek ellenére évről évre közelebb kerültünk a világ élmezőnyéhez, s úgy adtuk át a stafétát az utánunk jövőknek, hogy az utat kitapostuk.

– Elképesztő, honnan indultak, ehhez képest ön kifejezetten magasra jutott, hiszen sok-sok olyan verseny volt, amelyen például a sportág egyik nagy klasszisa, az olasz Arianna Fontana mellett állt a dobogón. Legyen őszinte: teljes volt a pályafutása, netán ragadt benne valami?
– Akkortájt öt-hat olyan európai koris volt, aki képes volt odaérni az élmezőnyhöz, köztük én is, ám Fontana mindig is kiemelkedett közülünk. Aztán a szocsi olimpia után két évvel egy nyarat Amerikában töltöttem, s az rossz döntésnek bizonyult: ott szerettek volna változtatni a technikámon, erre azonban úgy reagáltam, hogy azt is elfelejtettem, amit egyébként jól csináltam... Mire mindezt itthon „kiegyenesítettük”, helyrehoztuk, megsérültem. Hatalmas törés volt a pályafutásomban, ezután már nem tudtam úgy korcsolyázni, mint előtte. A sportban, az életben nincs értelme a ha-val kezdődő mondatoknak, de talán azt kijelenthetem, ha nincs az a sérülés, a pjongcsangi olimpián sokkal eredményesebb lehettem volna.

– Úgy vélem, tudom a válaszát, mégis megkérdezem: ha csak az egyiket választhatná, melyik lenne az: a 2009-es torinói Európa-bajnoki cím vagy a 2017-es rotterdami világbajnoki ezüst?
– Rotterdamot választom.

– Pedig a torinói siker mérföldkő volt, a sportág első magyar Eb-aranya.
– Igen, már nagyon érett. Fura egyébként, mert abban a döntőben végül szerencsénk volt. Évek óta benne volt a levegőben, hogy mi nyerjük a váltót, de Torinóban az utolsó két körben már nemigen volt kivel versenyeznem, mert nem maradt talpon senki... Rotterdam azért különleges nekem, mert a verseny márciusban volt, én pedig szeptemberben sérültem meg, s a nekrózis miatt ki is hagytam a teljes szezont, a világbajnokság volt az első olyan verseny, amelyen bár nagy veszekedések után, de mégiscsak jégre léphettem. És ott annyira összeálltunk, annyira tökéletesen futottunk, olyan stabilak és gyorsak voltunk – fantasztikus élményt jelentett ezüstérmet szerezni.

– Veszekedett azért, hogy indulhasson? Nem érdekelte a sérülése vagy egyszerűen csak érezte magában az erőt, hogy bírni fogja a lába a terhelést?
– A márciusi világbajnokság előtt egyetlen gyors kört sem mentem edzésen. Félő volt ugyanis, hogy a csontelhalás miatt még súlyosabban megsérülök. Sziliczei-Német Rebeka volt a váltó negyedik embere, ám ő még olyan fiatal volt, hogy nemigen illett a csapatba. Azokat a köröket, amiket ő akkor ment, én hátratett kézzel, könnyedén lekorcsolyáztam. Amikor meg felmész a jégre, s tudod, hogy másik három emberért is felelős vagy, amikor elkezd benned dolgozni az adrenalin, eszedbe sem jut félni. Ott nem éreztem, hogy fájna a lábam, nem is ment ki alólam, pedig edzésen rendre előfordult, ám abban a döntőben stabil voltam, a korcsolyám is tökéletes volt Knoch Balázs technikusnak köszönhetően, így nem volt miért visszafognom magam – azt hiszem, ez kívülről is látszott.

ANYA CSAK EGY VAN, RÁ OTTHON VAN SZÜKSÉG

– Jelenleg apróságokat terelget a jégen, ebben látja a jövőjét? Nem idegeskedik néha-néha, hogy nem mindenki Heidum Bernadett a pályán, hogy esetleg akad olyan gyerek, aki mehetne gyorsabban, de nem akar, vagy olyan, aki tehetséges, de nem küzd úgy, mint ön?
– Nem hiszem, hogy mindenkinek olyannak kell lennie a jégen, amilyen én voltam, de azért van egy-két koris, akiben magamra ismerek... Olyan is akad, aki tehetségesebb, mint én voltam, és olyan is, aki tehetséges, de nem akarja olyan nagyon ezt az egészet. Utóbbit nehezebb kezelnem, de azért sikerül, s erről a kislányom, Zoé is tehet, hiszen az, hogy ő megszületett, pedagógiailag sokat hozzátett az edzői mivoltomhoz.

– Kielégíti, hogy a kicsikkel foglalkozik?
– Családanyaként nem látom magam vezetőedzői pozícióban. Azt szoktam mondani, hogy az a férfiak kiváltsága – anya csak egy van, és anyára otthon van szükség. Boldoggá tesz, hogy a kicsikkel foglalkozom, hatalmas élményt jelent látni, ahogyan fejlődnek. Éppen ez a nevelőedzői lét lényege. Ráadásul, ha később mégis feljebb lépnék, ezek a tapasztalatok segíteni fognak, sokkal jobb edző lesz, aki végigjárja a ranglétrát, aki látja és átéli a különböző szinteket.

– Egy ideig tudták, mert a Gyakorló Jégcsarnok falain ott volt a pjongcsangi csapat – Peking után megváltozott a helyzet. Van, aki utánanéz, mit is értem el, vagy éppen a szülei mondják el neki, de szerintem a gyereket nem az érdekli, ki voltam élsportolóként, az már inkább, mit mondok neki, hogyan állok hozzá. Azt szerintem a kicsik is megérzik, ha az edzőjük technikailag nagy tudású.

– Élvezet hallgatni, ahogyan a rövid pályás gyorskorcsolyázásról és az életéről beszél, így lehet, hogy felesleges a kérdés, mégis felteszem: boldog ember?
˜– Nagyon. Azon szerencsések közé tartozom, akiknek csodálatos családjuk van. A szeretteimnek köszönhetem, hogy anyaként is benne maradhattam a sportágban. Kiegyensúlyozott és boldog vagyok, megtaláltam azt a munkát, amelyben örömömet lelem, edzősködhetek, s emellett ott a kislányom, a férjem, a családom – hála istennek, semmilyen negatívumot nem tudok mondani az életemről.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. november 4-i lapszámában jelent meg.)