Jókedv, bőség – Berta Mihály publicisztikája

„Szívbajok ellen, kisasszony, szedjen tangót!” – tanácsolja Weygand Tibor, a két világháború közötti időszak egyik legnépszerűbb magyar dalénekese, akinek jellegzetes hanghordozását oly sok mámoros estén próbáltuk meg utánozni az albérleti szoba közepén az egyetemi évek felhőtlen gondtalanságának időszakában. Utánozni, ahogy a tangó a-ját finoman á-nak ejti, ahogy kissé megnyomja a c-t a Veneziába szó közepén, mindezt végig olyan lágyan és selymesen, mintha nem is előadóművész lenne, hanem kenhető sajtkrém egy szelet kenyéren. De hát hogyan másként énekeljen az a férfi, aki mindegyik korabeli fényképén úgy fest, mint egy frissen vasalt és élére hajtogatott díszzsebkendő, és aki a maga tökéletes eleganciájával, a középen elválasztott és brillantinnal gondosan hátrasimított hajával, no meg a se nem önelégült, se nem tettetett, mégis magabiztos mosolyával bármikor modellje lehetne az önazonosságot szoborba önteni vágyó képzőművésznek.

Akárhányszor eszünkbe jut a dal és annak előadója, akaratlanul is jókedvünk kerekedik, ami különösen azóta becses és értékes emlékkapaszkodó, mióta bizonyos időközönként minket is, ahogy Lázár Ervin elbeszélő énjét A négyszögletű kerek erdő első fejezetében, meglátogat a szomorúság. Meg aztán az efféle örömforrás ritka kincs is, hiszen ezek a „jókedvgenerátorok” nem teremnek minden bokorban.

De azért akad belőlük még néhány.

Teddy Meldrum köszöntőt mond Aubrey Wilmslow és dadaista költőtársainak fellépése előtt („Veszett lelkek, veszett lelkek, vándorolnak”) a Csengetett, Mylord? egyik epizódjában. Philippe Petit francia kötéltáncos végigsétál a 400 méter magas Világkereskedelmi Központ két tornya közé titokban és engedély nélkül kifeszített drótkötélen. Gróf Kinsky Jenő, becenevén Nusi utcai ruhában (keménykalapban és vasalt öltönyben) magasat ugrik a Nemzeti Lovarda udvarán gróf Esterházy Mihály 1885-ben készült fényképén, ami amúgy a hazai fotótörténet első ismert pillanatfelvétele. Bud Spencer „szemtelen” arca és busa szakállas feje. Ronaldinho fülig érő szája. Papp Laci kacsintása.

Nos, helyben is vagyunk.

Merthogy ez az egész „önfelvidítósdi” voltaképpen annak kapcsán jutott eszünkbe, hogy a minap megnéztük a Magyar Olimpiai és Sportmúzeumban az év végéig látogatható Vasököl acélrugóval című Papp László-emlékkiállítást, amely az éppen húsz esztendeje elhunyt legendás ökölvívó előtt tiszteleg. Így az újabb nemzedékek is megismerhetik az egykori klasszis versenyző páratlan életművét, míg az idősebbek újra felidézhetik a hozzá fűződő vagy általa megélt élményeiket. Meg aztán az elmúlt két évtizedben intézménnyé nemesülő nagyságunk neve legalább újra visszatér a közbeszédbe – a szobor leléphet a talapzatáról és ismét megmutathatja, miért került egykor arra a kitüntetett és megérdemelt helyre.

Hiába, hajlamosak vagyunk felejteni.

Pedig Papp Lacit tényleg nem kellene. Például azért sem, mert – ahogyan az a pazar karrier egyes állomásait bemutató tablók előtt sétálgatva megfogalmazódott bennünk – alighanem abban rejlik a háromszoros olimpikon (sport)emberi nagysága, hogy egyszerre volt képes mindig komolyan, de sohasem túl komolyan vennie önmagát. A legmagasabb csúcsok megmászása közben sem képzelte azt, hogy szárnyai nőttek, miközben a legkilátástalanabb helyzetekben is tudta, habár a jelen sötét és pocsék, a holnapután fényéért érdemes folytatni. Józan magabiztosság? Magabiztos józanság? Egyre megy.

Mindeközben Papp megítélése és elfogadottsága sem változott: folyamatosan az eget verdeste. Na ja, imádni való dumájával, közvetlen stílusával, barátságosságával, de leginkább azzal a képességével, hogy mindig és minden helyzetben képes volt mosolyogni, valósággal „megvette” a környezetét. Pedig nem csinált semmi különöset, csak természetesen viselkedett. Az egyik pillanatban még keményen feszült a bicepsz, a védjegynek számító bajusz meg se rezdült, és a szeme is vészjóslóan nézett a messzeségbe, hogy aztán fél pillanat alatt változzon a kép. Laci kacsint, a bajusz a száj sarkával együtt felfelé mozdul, a kezek lazán leereszkednek, az „etetőből” pedig csak úgy ömlenek az utánozhatatlan és roppant szórakoztató mondatok – „a Rókus-kórháztól a köztemetőig.”

Pedig akár szerepet játszva is leélhette volna az életét. A mélyről magasba jutó zseniét. A minden fronton helytálló „Supermanét”. A sértett világ­sztárét, akitől a legnagyobb siker és a legtöbb pénz megszerzésének lehetőségét elvették – saját országa prominensei.

De leginkább a sporttörténeti hős pózában feszíthetett volna, elvégre olyat tett, amire csak nagyon kevesen voltak képesek: egyéni sportolóként egymást követő három olimpián nyert aranyérmet ugyanabban a versenyszámban. Oké, 1948-ban, Londonban középsúlyban aratta le a babérokat, négy, majd nyolc évvel később, Helsinkiben és Melbourne-ben nagyváltósúlyban, ám az első siker idején még kettővel kevesebb kategóriában osztottak aranyérmet. A Pappnak ideális, a 67 és 71 kilogramm közötti versenyzőkre szabott nagyváltósúly is csak 1952-ben került be a programba. Ő volt az első olimpiai triplázó a sportágában, s a teljesítmény nehézségét (folyamatosan nyolc éven keresztül a legjobbnak lenni) jól mutatja, hogy később is csak ketten követték. Az egy­aránt kubai Teófilo Stevenson (1972–1980, nehézsúly) és Félix Savón (1992–2000, nehézsúly). De a magyar sport hihetetlenül sikeres olimpiatörténeti időszakát vizsgálva sem akad más párja Papp triplázásának, mint az úszó Egerszegi Krisztináé és a vívó Szi­lágyi Ároné. Egerszegi 1988-ban, 14 esztendősen ejtette ámulatba a világot, miután légiesen könnyed, mégis irgalmatlanul gyors úszással nyert aranyat 200 méter háton. Ugyanezt 1992-ben Barcelonában, majd négy év múlva Atlantában is megismételte. Szilágyi Áron pedig – szakágában egyedülálló módon – 2012 óta megszakítás nélkül háromszor lett a férfi kard egyéni olimpiai bajnoka. De az egész vívósportban is csak az olasz tőröző Valentina Vezzali ért el hasonló bravúrt.

Szélesebbre tárva a világ ajtaját azt látjuk, hogy a Papp Lászlót is a köreibe fogadó elitklub létszáma csaknem ötventagú. Öten közülük négyszer nyertek aranyérmet: Paul Elvström (vitorlázás/finn dingi), Al Oerter (diszkoszvetés), Carl Lewis (távolugrás), az olimpiai rekordbajnok Michael Phelps (200 m vegyes) és a kubai Mijaín López (kötöttfogás, nehézsúly). Ebbe a körbe szokás mg sorolni a japán birkózó Icso Kaorit is, noha a három 63 kilogrammos aranyérem után negyedszerre az 58 kilósok között diadalmaskodott úgy, hogy a korábbi súlycsoportja is megmaradt.

De a „sima” triplázók névsora sem közönséges földi halandókból áll: Phelps a 200 méter vegyes négyszeresen megkoronázott királyaként 100 méter pillangón is egymás után három olimpián ért fel a csúcsra. És a jamaicai sprinterkirály Usain Bolt sem lehet elégedetlen: 100 és 200 méter síkfutásban is egymás után három ötkarikás játékokon (2008, 2012, 2016) lett első. Szintén két különböző számban számolt hiba nélkül egytől háromig a kalandos életű Ray Ewry (helyből magasugrásban és helyből távolugrásban volt verhetetlen 1900 és 1908 között), egyszersmind a kalapácsvető John Flanagannel együtt ő volt az exkluzív sportolói társaság alapító tagja.

Hogy lesz-e újabb magyar, aki bebocsátást nyer, az egyelőre megjósolhatatlan, ám addig is legyünk büszkék azokra, akik már átlépték a küszöböt. A nagyszerű sportoló és kiváló ember Papp Lászlóra is, akinek az egész élete az aranyérmek bűvöletében telt, de ha „jól” emlékezünk rá, a mi hétköznapjainkat is bearanyozhatja.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!