Napfény a kohósalakoson – kórházi interjú Lakat T. Károllyal

– Az MSÚSZ-életműdíjas, Szepesi-díjas, Ezüstgerely-díjas újságírótól kérdezem: mivel kezdene egy kórházi interjút valakivel, aki frissen megjelent könyvének előszava szerint a közelmúltban kis híján meghalt?
– Azzal semmiképpen sem, hogy „hogy vagy?”. Ötvenhárom éves újságírói időszakom során jó néhány pályatárssal dolgoztam együtt, de talán ha öt százalékuk volt partnerem abban, hogy szakítsunk a meggyökeresedett sportújságírói sablonokkal. Mondjuk, az olyan megoldással, hogy itt vagyunk Szombathelyen, a Haladás-pályán, a pénteki edzésen, és megkérdezzük Szarka Zoltánt, mit vár a Vasas elleni vasárnapi mérkőzéstől. Egy futballcikk nem ugyanaz, mint a nagymamának küldött levél a táborból: „Kedves nagyi! Én jól vagyok. És ti hogy vagytok? Ma sárgaborsó-főzelék volt az ebéd, és sokat fürödtünk a Balatonban.” Szóval bármit, csak ezt ne.

– Akkor mit?
– Mondjuk, ha én kérdeznélek most téged, akkor biztosan rátérnék arra, hogy miért viselsz Hidegkuti feliratú pulóvert. Nem mintha bármi gond lenne vele, sőt, az ő nevét én is szívesen kitenném. Nem mindenkivel vagyok így az Aranycsapatból. Lássuk be, hogy Buzánszky, Lantos vagy Zakariás játékügyessége nem közelítette meg Hidegkuti szintjét. Őrá végtelenül rendes emberként emlékszem, akinek személyes tragédiája volt, hogy amikor 1960-ban kiment edzőnek a Fiorentinához, a feleségét vihette magával, de két kamaszgyerekét nem engedték ki vele, és ezt meg is sínylette a család.

– Mintha Puskás árnyékában az idők során Hidegkutira kevesebb figyelem jutott volna.
– Ha Puskás tízből tíz volt futballtudás tekintetében, akkor Hidegkuti kilenc és fél. De Puskásnál ehhez hozzájött a nagypofájúsága, vagánysága, lezsersége, közvetlensége, az, hogy ha soha az életben nem találkoztatok addig, akkor is hátba vágott, volt két jó szava hozzád. A Nándival ilyen nem fordulhatott elő. Miközben fantasztikusan játszott, észrevétlenül feloldódott a szeretetben, az őt körülvevő sikerben. Puskás olyan feltűnő volt, mintha egy úszómedence kék vizébe piros fürdősót hintettek volna.

– Ez már szinte kórházi hasonlat a közelgő gyógyfürdős kezelés előtt.
– Péterkém, nem akarok én az egészségi állapotomról beszélni. Utólag kissé bánt, hogy a Fordított bakancslista múlt heti bemutatóján némileg félrevittem a hangsúlyt azzal, hogy többször megszólítottam a közönségben Szabó doktornőt, aki visszakanalazott az életbe, valahogy úgy, ahogy Sipos Feri rúgta ki a labdát milliméterekkel a gólvonal elől 1966-ban, Liverpoolban a brazilok ellen.      (Nyílik az ajtó, fehér köpenyes nővér nyit be a kórterembe.)
– Jó reggelt kívánok! Nem zavarok, csak érdeklődöm, Lakat úr, hogy minden rendben van-e.
– Drágaságom, minden a legnagyobb rendben! Nem szeretnék én fegyelmezetlenkedni. Ezt az interjút legyűröm, és utána a magáé vagyok, jó?
– Folytassák csak, jó munkát maguknak, visszajövök később.

– Családi nappalitokban az évtizedek során több játékosnemzedék megfordult – melyik futballista alakja hagyta benned a legmélyebb nyomot?
– Nagyon nehéz ma Novák Dezsőt mondani, miután kiderült róla, ami kiderült. Mégis őt mondom. Tizenéves gyerekként én azt sem tudtam, hogy létezik olyasmi, hogy valaki ügynök meg besúgó. Hát mit érdekelt engem? Számtalan játékos dolgozott apám keze alatt, de mindig azt éreztem, hogy ha egyet kellene választani, az a Dezső lenne. Vidékről jött, nagy karriert csinált, apám kétszer nyert vele olimpiát, kétszer a Fradival bajnokságot és mindketten imádták a fröccsöt.

– A saját kiválasztottadat kérdeztem, de te ösztönösen édesapád kedvencével feleltél. Jellemző a váltás: mintha a gondolkodásmódodat, a futballal kapcsolatos világodat alapvetően meghatározná Lakat Károly szellemi öröksége.
– Látod, ez érdekes felfedezés, és nem is mondták még nekem. Ha belegondolok, abszolút igaz. Ha nagyképű akarok lenni, jöhetek persze most azzal, hogy jobban értettem a futballhoz annál, mintsem hogy bármit vakon elfogadjak apámtól. Szóval ő nem tudta volna eladni nekem Deli Bandit, a tatabányaiak ünnepelt gólszerzőjét a világ legjobb balszélsőjének, mert én pontosan láttam, hogy üget a szélen, mint egy bakkecske. Tudod, valahol azért a szakmának és a szimpátiának találkoznia kellett. Nem értettünk egyet például abban sem, hogy én a világ valaha volt legjobb játékosának – és ebbe Maradonát és Pelét is beleszámítom – Varga Zolit tartom.

– És Lakat tanár úr?
– Ő Albert Flóriánt. Amikor egyszer otthon túltengtem a Varga-imádatommal, és összecsaptunk a kérdésen, azzal érvelt, hogy Albertnek lényegesen több meccset eldöntő gólja volt. De látod, ezt is megírtam már, nincs olyan mondatom, ami ne jelent volna meg apámmal kapcsolatban.

– Csak az apai hagyaték körül topogunk megint.
– Gazdag Józsi író-újságíró egy interjúban felvetette, hogy ha még egyszer találkozhatnék vele, mit kérdeznék tőle. Mire én előhozakodtam életem nagy keserűségével. Mert elsőként biztosan arra kérném, hogy mondjon egyetlen, de tényleg csak egyetlen okot, amiért nem jött ki soha semmilyen meccsemre. Legalább egyszer kinézett volna, hogy kíváncsiságból kifigyelje, mit csinál a fia a labdával, kirúgja-e a stadionból vagy netán megeszi.

– És kirúgta vagy megette?
– A Statisztika kölyökcsapatában kezdtem, a Marczibányi téri pályán, itt játszottunk egyszer a Fradi-kölyökkel, amelynek az edzője egy Agárdi Ferenc nevű aranyos pék volt. Elhívott a meccs után a Szent István körút sarkán működő pékségbe – sohasem felejtem azt a friss kenyérillatot, a puha kiflit, a ropogós kenyérhéjat... –, és felém fordult: „Mondd meg nekem, kis barátom, ilyen névvel hogy lehet nem a Fradiban játszani?” „Feri bácsi, nekem nem mondta senki, hogy menjek a Fradiba” – motyogtam, mire közölte, hogy na, akkor kedden edzés. Könnyes búcsút vettem a Statisztikától, és elkezdődtek a Fradi-évek. Hogy megettem-e a labdát? Nem dicsekvésképpen mondom, csak a tények kedvéért: a kölyök háromtól az ifi egyig végig gólkirály voltam. Majd eljött egy szép nap, amikor a következő választás állt előttem: vagy kiszorítom a center pozícióból a sorban előttem álló Albertet, Branikovitsot, Németh Mikit, Turai Lászlót, Tátrai Antalt és Füsi Jánost, vagy vége a történetnek.

– Vége lett.
– Akkor még nem teljesen. Szusza Ferenc edzőként hívott akkori csapatához, a Győrhöz, ígért minden szépet és jót, lakást, kalóriapénzt. A kalóriakeretbe bekerülni akkoriban akkora plusz volt, hogy halálra törték magukat érte a játékosok, az a havi kétszáz forint rengeteget jelentett. Felvillanyozva készültem a győri költözésre, apám azonban, mihelyt meghallotta a tervet, leültetett, és életében először elkezdett velem értelmesen beszélgetni a futballpályafutásomról. Azt mondta, hogy ezt a játékot csak úgy érdemes játszani, ahogy az Albert meg a Varga csinálja. Különben időpocsékolás. „Úgy soha a büdös életben nem fogsz futballozni, mint ők ketten – nézett a szemembe –, annak pedig, hogy elmenjél valahova vidékre, csak akkor van értelme, ha az egyesület hozzátesz valamit a tanulmányaidhoz.” Így kerültem Debrecenbe, a DEAC egyetemi csapatához, ahol apám reményei szerint a futball mellett orvosnak tanultam volna. Végül egy szerencsés véletlen nyomán a nyár végén már a Népsport szerkesztőségében ültem.

– Közbenyúlt az apai kéz?
– Az anyai. Az történt, hogy anyám ugyanannak a hetes busznak az elején szállt fel a Blaha Lujza téren, amelynek a hátsó ajtaján Németh Gyula, a Népsport futballrovatának nagyhangú vezetője. Száz éve ismerték egymást apám révén, Gyula meg nem feszélyezte magát, a kapaszkodó utasok fölött, a maga visszafogott modorában előrekiabált anyámnak. „Mi van a gyerekkel?” „Megy a debreceni egyetemre.” „Minek készül?” „Azt akarja az apja, hogy orvos legyen.” „És ő?” „A gondolatot is utálja.” „Hát mi akar lenni?” „Sportújságíró.” „Jöjjön fel holnap tízre hozzám a szerkesztőségbe!” Fölmentem, és többé nem tértem vissza se a DEAC-hoz, se a debreceni egyetemre.

– Mit jelentett a Népsport hangja az 1970-es években?
– Ha mi azt írtuk, hogy a válogatott rossz, akkor Baróti akár a feje tetejére is állhatott, akkor is rossz volt. Ha Albert négyes osztályzatot kapott, akkor kis híján megkövezték, és nem azt mondták, hogy baromságot ír ez a hülye állat újság. Szinte félek a gondolattól is, hogy micsoda hatalom volt a kezünkben. Háromszázezer példányban adtuk el a lapot, és ennek alapját a futballrovat biztosította.

– Dénes Tamással közös új könyvedben szerepelnek beszélgetéseid olyan csillagokkal, mint Alfredo Di Stéfano, Günter Netzer vagy Carlos Bilardo. Melyikre gondolsz vissza a legjobb szívvel?
– A Mándy Iván-interjúra! Vagy arra, amelyet Csurka Istvánnal készítettem. Kiszúrtam valahol, hogy korábban blaszos szinten védett, sőt a Vidámparkban működő kapura rúgó játéknál is dolgozott egy darabig fizetett kapusként. Olyasmi volt az, hogy ha öt lövésből berúgtál hármat, kaptál egy szőrös malacot, ha mind az ötöt, akkor egy trombitát, Csurka meg repkedett jobbra-balra. És a Mándy- vagy Csurka-féle irodalmi interjúkból megjelent azokban az években vagy ötven a Népsport kultúrrovatában, amelyet Ardai Aladár szerkesztése mellett Török Péterrel vittünk. Szegény Németh Gyulát az őrületbe kergettük a megfoghatatlan cikkekkel, idegesen dobálta a levegőbe a kéziratokat, aztán két lábbal taposott rajtuk.

– Látom, kórházi ágyad mellett is gondosan berendezve az alkalmi munkaasztal, laptoppal. Van még megíratlan témád?
– Dolgozom most is, készül a heti cikkem a Sport Pluszba. És talán egyszer írok egy novellát a csodálatos pillanatról, amelynél nincsen szorosabb gyermekkori kapcsolódás a labdarúgáshoz. Vasárnap reggel kilenc óra, szeptember nyolcadika–tizedike körül, amikor már nincs igazán nyár, még nincs ősz, süt a nap, de már hullanak a levelek, sorakozol a csapatoddal a Marczibányi téri pályán, a fekete kohósalakoson, és az öltözőépület felől közeledik a bíró ellenőrizni az igazolásokat.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2023. november 18-i lapszámában jelent meg.)