A részvétem is fontos – Malonyai Péter jegyzete

VALAMI ELMOZDULT az olimpiákon, hogy jó vagy rossz irányba, döntsék el a sporthatalmasok, ha engem kérdeznek (ugyan miért kérdeznének, aki csak híve, nem haszonélvezője az öt karikának), rossz irányba.VALAMI ELMOZDULT az olimpiákon, hogy jó vagy rossz irányba, döntsék el a sporthatalmasok, ha engem kérdeznek (ugyan miért kérdeznének, aki csak híve, nem haszonélvezője az öt karikának), rossz irányba.

A kvóták miatti ellenérzéseimre gondolok. Mert ugyebár az utóbbi évtizedekben csak hivatkozási alapul szolgáló legendás báró, nevezetesen Pierre de Coubertin álma, szándéka, majd megvalósuló terve az volt, hogy a világ sportoló ifjúsága randevúzzon a négy­évenkénti játékokon.

Akkoriban, a hőskorban persze könnyű volt, az amatőrök uralták a sportot, később a fél- vagy titkos profik, mindenesetre nem volt annyi klasszisa egy-egy sportágnak, mint manapság. Amikor tévesen Coubertinnek tulajdonított lózungot megcsúfolva nem a részvétel a fontos, hanem a csúcsok, a sztárok és persze – mi más – a bevétel.

Ezért vagyok szkeptikus a kvótarendszerrel kapcsolatban. Mert ha valóban a világ ifjúsága áll a középpontban, akkor 195 országról beszélhetünk, számukat a hatalmi elv, a NOB-tagság (206) még növeli is, ám nem ez a fontos, hanem az, hogy kik lesznek a kiválasztottak náluk – kvótát szerezve az aktuális játékokra.

Van persze a jótékonyság, amelynek jegyében a teljhatalmú szervezet dob némi alamizsnát a kiemelkedő eredményekben szűkölködőknek, de hát mindig tudtuk, hogy a látszat igencsak fontos, hát még ha látványos is.

Mindenesetre az én (bevallom, régi) elveim szerint az alapelvekhez közelebb áll, ha egy-egy nemzet a saját szabályai szerint dönti el, mely sportágban kiket indít. Megengedem, valós mérce (eddigi olimpiai szereplés például) alapján állapítsa meg aktuálisan a Bach-korszak, hogy mennyi jut nekünk, de ha már a világ (ha úgy tetszik: VILÁG) fiatalsága találkozik, ne egy testület öregjei hirdessék a rendet.

Az utópiát most félreteszem, az aktualitás az, hogy 65 kvótánk van a jövő évi párizsi olimpiára. Sok-e vagy kevés, ezt sem tudom, aki érdekelve van a történetben, nyilván azt mondja, nagyszerűen állunk – ez is jellemző, de kortünet. Aki önmagától, saját erejéből és tehetségéből vívta ki az indulás jogát, tehát egyéniben, azoké minden tiszteletem. Ami a csapatokat illeti, egyelőre csak a pólós fiúk dőlhetnek hátra, a többiek (nők a vízben, labdával; kézi- és kosárlabda) még remegnek, hogy mi lesz, női kézilabdában például már Japántól is szorongunk kissé (kissé?), hát...!

Egy szó, mint száz, manapság már a kvóta is siker. Mert ez sem sikerül(het) mindenkinek. Én azonban megemelem a kalapom azok előtt is, akik küzdenek becsülettel, de nem járnak sikerrel.

A részvétem is fontos – torzítom a közhelyet –, de mit csináljak: a rengeteg pénzt hozó „nézettségtől” csak ennyire telhet.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!