Hatásos választás – Szabó László publicisztikája

Abban a pillanatban, ahogy véget ért a 66. M4 Sport – Az Év Sportolója Gála, azaz január 8-án, hétfő este negyed tizenegy körül, máris megjelentek az első posztok, kommentek arról, miért bosszantó, felháborító, elfogadhatatlan, kiábrándító, szakmaiatlan, undorító – és egyre csak sokasodtak és durvultak a jelzők – az, hogy kik kapták a legjobb férfi és női sportolói, az edzői vagy éppen a csapatkategóriák díját. 

A vita minden esetben, így ezekben a kérdésekben is helyes és előrevisz. Persze fontos volna a kulturált, érveken alapuló, higgadt disputa, de nem könnyű elvárni azt manapság, a háborúk korában, amikor számtalan politikus érvek helyett rakétákat és bombákat „vagdos” egy másik ország hadseregéhez – no meg ártatlan civilekhez.
Mégis, talán érdemes az Év sportolója-választás néhány aspektusát alaposan és higgadtan végiggondolni. 

Az első szempont a szavazók köre. A Magyar Sportújságírók Szövetségének 471 tagja adta le szavazatát a választási időszak mintegy három hetében. Olyanok, akik tagdíjat fizetnek a sportújságíró-szövetségi tagságukért, és egy médium a szaktudásuk alapján sportújságíróként alkalmazza (vagy alkalmazta) őket, azaz munkavállalásuk feltétele, hogy összességében átlássák a sportot. Nehezen elképzelhető náluk – általánosságban – kompetensebb közeg ehhez a szavazáshoz. Olvasom, hogy vannak, akik az edzőket, mások magukat a sportolókat, megint mások az „embereket” bíznák meg a szavazással, nos, aligha lenne kisebb a vita, ha bármelyik „társaság” voksolna. 

A második az összemérhetőség kérdése. Az természetesen világos, hogy a különböző sportágakban elért teljesítményeket egyszerűen lehetetlen egymáshoz mérni. Vagyis talán kidolgozható lenne a mérőszámok olyan rendkívül bonyolult mátrixa, amellyel esetleg elvégezhető ez az összevetés, de a teljes igazság aligha érhető el – és valószínűleg nincs is. Sportágakat, versenyrendszereket, a bennük részt vevő nemzetek számát, erejét kellene igazságosan összevetni – ez teljes képtelenség. Az esetlegesen ráfordított erőt, energiát sem érné meg, mert így is lennének olyanok, akik kritizálnák a végeredményt – személyes, érzelmi okok miatt. Amely vita amúgy teljesen érthető, elvégre a sport és a sportolás szenvedélyes ügy. Ezért a szavazás eredménye definíció szerint csakis „igazságtalan” lehet. Aki teljes igazságért kiált, annak pontosan értenie kell, hogy ilyen nincsen, így azt is kell tudnia, hogy a saját igazsága sem az. 

A harmadik megközelítés a legfontosabb – legalábbis véleményem szerint. Ez érinti leginkább, sőt ez veti fel igazán a sport lényegének nagyon fontos és izgalmas kérdését: miről szól a sport? Amióta a glóbusz legnagyobb társadalmi hálózatává vált, nagyobbá, mint bármelyik más kulturális vagy szociális ág, azóta érdemes igazán gondolkozni és vitatkozni arról, hogy „kiről és miről is szól” a sport.
Ez ugyanis a legfontosabb kérdés: mire föl létezik a sport, mi az értelme, a hozadéka, a haszna? Mi a célja ennek a csodálatos világnak, a sport univerzumának?

Meggyőződésem, hogy – ma már legalábbis biztosan – a sport nem a profi sportolókról és a velük, mellettük dolgozó szakemberekről szól. A SPORT, nagybetűvel, általános fogalomként, a nézőiről, a figyelemmel követőiről, a szurkolóiról, valamint a sportot az életükben nem hivatásszerűen gyakorlókról szól. 

A sport legjobbjainak, a sportot a legmagasabb szinten és professzionálisan gyakorlók feladata a befolyásolás. A világcsúcs, a döntőbe jutás, a győzelem nem önmagáért jön létre, hanem azért, hogy a közösségnek, amelyik figyeli, példát állítson. Olyan példát, amely az egészséges és értékes szellemi, testi és közösségi életre buzdít. Emellett persze szórakoztasson is, ami szintén lényeges, de most nem idetartozó hatás. Ebben az összefüggésben értelmezendő az, hogy a csarnokokat, sportpályákat, stadionokat nem a sportolóknak építik, hanem a nézőknek, akik először ott élvezik a sportot, majd – remélhetőleg – maguk is sportolnak. 

Ezért aztán valójában nem is az év sportolóját kellene megválasztaniuk a sportújságíróknak esztendőről esztendőre, és egyébként nem is azt választják meg. Az elnyert cím, az átnyújtott trófea megnevezése, a titulus természetesen az, és ez helyes is így. 

Ám valójában az „év legnagyobb hatású” sportolójáról, csapatáról kellene dönteni minden esztendőben és minden kategóriában. Persze ez sem sikerül mindig, de arról, hogy az összes választás „igazságtalan”, már írtam feljebb. Azért őt, őket kell keresni, mert a legnagyobb befolyást gyakorló sportoló hatást kelt, példát mutat, értékes tettekre és gondolatokra sarkall. És ezzel teljesíti ki azt, amiről a „sport szól”. Azért kell valakit az év sportolójává (edzőjévé, csapatává) megválasztani, mert a legnagyobb hatást ő gyakorolja annak érdekében, hogy kiteljesítse a sport lényegét: az értékesebb, hasznosabb, boldogabb, közösségibb életre törekvést. 

Az előző esztendő legjobbjait követő legélesebb vita a kategóriagyőztesek közül Szoboszlai Dominik és a magyar labdarúgó-válogatott győzelme körül zajlott. A férfi vízilabdázók világbajnoki győzelme, a Ferencváros női kéziseinek BL-ezüstje vagy a futballisták csont nélküli Eb-re jutása összemérhetetlen, ahogy Zalánki Gergő, Kós Hubert vagy Szoboszlai puszta sportteljesítménye is. Sokkal több az összehasonlításban a szubjektív, egyéni elem, mint az objektív – utóbbi talán nincs is. 

Mégis, talán van valami, amit aligha lehet vitatni, és ami joggal vezette győzelemre az Év sportolója-választáson Marco Rossi együttesét és csapatkapitányát. Mert arra, hogy a magyar nemzet és a tagjai az egyéni és a közösségi életüket boldogabban, értékesebben és egészségesebben éljék, nos, arra vitathatatlanul a futballválogatottnak és kapitányának a sportteljesítménye tette a legnagyobb hatást 2023-ban. 

Természetesen azt is tudjuk, hogy a labdarúgás előnyből indul, hiszen a világ legelterjedtebb és legnépszerűbb sportága – a népszerűség kifejezést abban az értelemben használva, hogy a legtöbben űzik – hendikepes helyzetbe hozta már jó néhány évtizede az összes többi sportágat. Ezen azonban nem lehet változtatni, ez már így van, és vélhetőleg így is marad. Nyilván nem véletlenül alakult így, de hogy pontosan miért, annak az oka egy másik írás témája lenne. 

Félreértés ne essék, mindez messze nem értékeli le, nem teszi zárójelbe a futballválogatott és Szoboszlai Dominik kategóriariválisainak teljesítményét. Éppen csak azt mutatja meg, hogy mi a sport lényege. Hatni másokra: jóra, hasznosra vezetni őket. Ezért sem kérdés, hogy a sport a kultúra része, hiszen végtére is a kultúra minden szereplőjének, elemének ez a célja: jobbá tenni a világot.
Azok véleménye a sportról és a sportolókról, akik ezt nem értik meg, nem látják át – miközben természetesen tiszteletre méltó –, egy másik korban, olyan ötven, na jó, harminc éve talán még helytálló lehetett. 

De 2024-ben már egy másik világban élünk. Szerintem egy jobb (sport)világban.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!