Toplista – nélkülünk – Szűcs Miklós publicisztikája

Előre szólok, ez az írás nem elsősorban a dicsőségről, inkább annak mulandóságáról, nem a csodálatos győzelmekről, hanem azok hiányáról, s nem a hagyomány őrzéséről, annak elvesztéséről szól.

Ezen a hétvégén a svájci Montreux ad otthont az asztaliteniszezők Európa Top 16-, „leánykori nevén” Top 12-bajnokságának, amit nyugodt szívvel nevezhetünk a sportági univerzum legmagyarabb viadalának. Ezen a ponton emlékezzünk meg Lakatos Györgyről, aki a sportág nemzetközi életében nagy megbecsülésnek örvendett, a hazai tisztségein túl részt vett az európai szövetség (ETTU) megalakításában, s neki köszönhető, hogy a sportág első Eb-jét Budapest rendezhette meg 1958-ban. Korszakos ötlete az 1951-ben idehaza életre keltett Tízek bajnoksága volt. Az érintettek egyöntetű véleménye szerint a legbrutálisabb, egyben a legigazságosabb versenyforma lényege, hogy nemenként a tíz legjobb játékos egy hétvége alatt teljes körmérkőzéses rendszerben dönti el, ki közülük a legjobb. Gondoljunk csak bele, míg az egyeneses kieséses formában a legnagyobb riválisok közül csak néhánnyal kell megküzdenie a végső győztesnek, itt három nap alatt mind a kilenccel megmérkőzik. Embert próbáló feladat, kétség sem férhet hozzá, viszont nem lehet a szerencsés vagy éppen a balszerencsés sorsolásra hivatkozni, nincs mese, itt tényleg a legjobb nyer. Az ETTU ezt az ötletet felhasználva indította útjára a maga Top 12-sorozatát – a nőknél az első évben még csak hatan voltak –, s talán nem meglepő, hogy 1971-ben Zadarban az ilyen típusú eseményeken edződő rutinos magyarok taroltak, Jónyer István és Kisházi Beatrix lett a történelmi első torna győztese.

Persze ez még kevés lenne, hogy korábbi kijelentésem, amely szerint ez a sportág univerzumának legmagyarabb viadala, megállja a helyét, ezért néhány adattal még érdemes alátámasztani. Nos, a kezdetek óta eltelt több mint fél évszázad alatt összesen 52 ilyen tornára került sor, ezeken a magyar asztaliteniszezők 27 érmet szereztek, ebből 13 volt arany, 7 ezüst és 7 bronz. A győzteseket érdemes név szerint is megemlíteni, hiszen nem mindennapi társaságról van szó: a férfiaknál Jónyer István kétszer, Klampár Tibor és Gergely Gábor egyszer-egyszer végzett az első helyen, míg a hölgyeknél Kisházi Beatrix négyszer, Bátorfi Csilla háromszor, Szabó Gabriella és Wirth Gabriella egyszer-egyszer zárt az élen. Ami az összesített éremtáblázatot illeti, a hölgyeknél Kisházi a holland-kínai Li Jiaóval – nyilván az is megér egy misét, hogy a kétezres években a honosított kínaiak uralták az Európa Top 12-nek nevezett sorozatot… – holtversenyben az első, Bátorfi pedig negyedmagával a harmadik, míg a férfiaknál Jónyer két aranya az ugyancsak holtversenyes ötödik helyre jó.

És van még egy tény – ezzel el is érkeztünk a lényeghez – ami mellett nem mehetünk el szó nélkül: 1971 óta nem rendeztek olyan Európa Top 12-/16-viadalt, amelyen ne lett volna legalább egy magyar induló.

Eddig.

A hétvégi montreux-i indulók listáján, hiába keressük, egyetlen honfitárunk nevét sem találjuk, pedig igen széles a skála – mindkét nem versenyében 11 ország érintett, összességében 17 nemzet képviselteti magát Svájcban. Mondjuk, a férfiaknál – ha lehet ilyet mondani – már megszoktuk, hogy nincs kinek szurkolni, hiszen amennyire eleinte magától értetődő volt, hogy a mieink nélkül elképzelhetetlen ez az esemény, évtizedek óta éppen annyira természetes, hogy az európai ranglista alapján nem fér be magyar a mezőnybe – legutóbb Kriston Zsolt indulhatott, 1988-ban. A nőknél viszont földindulással ér fel a mostani helyzet: történelmi pillanathoz érkeztünk, sorozatban 52 Európa Top 12-re/16-ra került sor úgy, hogy mindig volt magyar női résztvevő, most viszont sehol senki.

Pedig évtizedekig úgy tűnt, ez egyszerűen nem történhet meg. A kezdetek óta a nőknél Kisházi Beatrix, Lotaller Henriette, Magos Judit, Oláh Zsuzsa, Szabó Gabriella, Urbán Edit, Bátorfi Csilla, Wirth Gabriella, Tóth Krisztina, Éllő Vivien, Póta Georgina és Madarász Dóra szerzett jogot az indulásra – a többségük többször is asztalhoz állhatott, közülük Bátorfi a csúcstartó 17 (!) szerepléssel. Hétszeres Európa-bajnoknőnk egyébként csak ráerősített a verseny igazán magyaros mivoltára azzal, hogy az ő idejében a Top 12 lebonyolítási formáját többször is átalakították, ám ő mindegyikben – teljes körmérkőzés, négy hármas csoport és utána egyenes kiesés, két hatos csoport és utána egyenes kiesés – képes volt aranyérmet szerezni.

Szóval valóban fantasztikus, amit női játékosaink produkáltak az évtizedek során, s ez a sorozat szakadt most meg. Persze írhatnám, hogy sebaj, ennyi belefér, majd jövőre helyre áll a világ rendje, de az igazság az, nem nagyon látni, hogy a közeli jövőben ki veheti át a stafétát Madarász Dórától. Tekintve, hogy ő és Póta Georgina még aktív – előbbi 18., utóbbi 20. a kontinentális ranglistán –, simán benne van, hogy a következő években még odaérnek a Top 16 mezőnyébe, de mert mindketten már harminc felett járnak, talán nem sértődnek meg, ha úgy fogalmazok, a magyar női asztaliteniszben a hosszú távú megoldást nem feltétlenül ők jelentik. A szakemberek – már akik megmaradtak – évek óta kongatják a vészharangot, mondván, ha a nőknél a mostani legjobbak kiöregszenek, nagy lesz a baj. Nos, úgy tetszik, nem a levegőbe beszéltek, hiszen bármennyire is akadnak fiatal reménységek – neveket szándékosan nem említek, nem szeretnék terhet rakni rájuk –, kérdés, megmaradnak-e a sportágban, elvégre számos példát lehetne mondani rá, hogy a korosztályos nemzetközi versenyeken jól szereplő tehetségek később eltűntek, miként arra is, hogy maradtak ugyan, de a felnőttek között már nem voltak képesek azt a pályát befutni, amit vártak tőlük.

Semmi kétség, a magyar nőket tekintve – azért csak a nőket, mert hosszú idő után mintha férfivonalon valamivel jobb lenne a helyzet – kritikus időket élünk. Az olimpia évében minden akörül forog, hogy az érintett sportágak hol, mikor, mennyi kvótát gyűjtenek, hiszen az életben maradáshoz elengedhetetlen állami támogatások mértéke is ettől függ – márpedig a pingpongozóknak egyelőre nincs párizsi helyük. De még nincs veszve semmi, ők is a kvalifikációs időszak közepén járnak, közeleg a februári dél-koreai csapat-világbajnokság, a tavasszal jönnek az egyéni viadalok, szóval még bőséggel van esély a kvalifikáció megszerzésre. A jó hír, hogy e tekintetben a montreux-i Top 16 nem játszik, a rossz, hogy a magyar részvétel hiánya jól tükrözi a jelenlegi helyzetet. Bízzunk benne, hogy Párizsban a lehető legnagyobb létszámmal ott lesznek játékosaink, de ha így is lesz, azt csak „tüneti kezelésnek” tekintsük, megoldásnak semmiképp.

De visszatérve a legmagyarosabb versenyhez, azt majdnem elfelejtettem megemlíteni, hogy az ötletgazda, Lakatos György, amellett, hogy a sportág hazai és nemzetközi életében meghatározó szerepet játszott, éveken keresztül olvasószerkesztőként is dolgozott lapunknál. Az asztaliteniszre természetesen mindig kiemelten figyelt, és büszke volt, amikor az Európa Top 12 magyar sikereiről beszámoltunk, mert bizony ezek a tudósítások 1971 óta sohasem hiányozhattak a Nemzeti Sport, illetve elődje, a Népsport hasábjairól. Gyuri bácsi, ha még köztünk lenne, most odajönne hozzám és azt kérdezné:

„Miklós, miért nem szerepel a laptervben az Európa Top 16? Elfelejtetted?”

„Gyuri bácsi, nem, nem felejtettem el. Csak… Változnak az idők…”

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!